2000, 1998 (10.évfolyam) szeptember
Szilágyi Ákos: Korrupció és kompromat anno 1948
2000 túráit csak akkor lehetne megtörni, ha az állam maga maga ellen fordulna, s önnön kezével szabdalná szét azokat az „idegpályákat", melyek normális működését megbénítják, abnormális működését (bizonyos értelemben egyáltalában vett működését) viszont lehetővé teszik? Lehetséges-e ez egyáltalán? Van-e legalább két dudás az orosz államcsárdában? Lehetségese Oroszországban a létező állam újabb (strukturális!) kettéhasítása, új erők „kivonulása" a kriminokratikus államból s valamely - politikai értelemben vett - „új helyen" másik állam alapítása? Lehetségese, ha egyszer ilyen erők csak újságcikkek és handabandázó politikusok retorikai alakzataiban tűnnek fel, s ha a „KKK" államának testén ejtett legkisebb vágásért is keményen visszavágnak azok a valóságos erőhatalmak, amelyeknek egy-egy ilyen vágás a zsebéig hasít: az államhatalom nagy részét ellenőrzésük alatt tartó és Oroszország mérhetetlen gazdagságát egymás között felosztó félállami-félmagán, félkriminális-félkorrupt klánok vezetői. A rendeleti úton folytatott küzdelem a korrupció ellen azt a látszatot kelti, mintha a korrupció - a törvények, a játékszabályok megtörése - kivétel, és nem íratlan szabály, eseti anomália és nem strukturális norma lenne. Ez a látszat persze az új állam és az új elit számára létfontosságú, így jelenhet meg ugyanis a világ színe előtt „normális", „szalonképes" államként, „jogállamként", az oroszországi társadalom előtt pedig a rendteremtő, polgáraiért aggódó állam szerepében. S egyáltalán: ezáltal különbözetheti meg magát nyilvánosan és demonstratív módon a mindent elöntő és átitató korrupciótól. A korrupció elleni harc mint legitimációs eszköz A korrupció elleni harc mindenhol és mindig legitimációs eszköz az államok, illetve kormányzatok kezében. Oroszországban azonban, ahol maga az állam épül korrupcionista (és ezzel összefonódott kleptokratikus és kriminális) struktúrákra, a korrupció elleni harc is a korrumpáltak legitimációs eszköze. Tehát szemfényvesztés és csalás vagy - olykor-olykor - öncsalás és önáltatás. Mert azért az oroszországi uralmi elitben is akadnak olyan csoportok és személyek, amelyek és akik - érdekeiktől és/vagy értékektől vezettetve - eltökéltek a korrupció elleni küzdelemre, akadnak olyan jogászok, szakértők, politikusok, akik komolyan gondolják mindazt, amit jelentéseikben, ajánlásaikban leírnak az orosz elnök számára, aki egyébként lankadatlan beleéléssel és őszinte hittel alakítja az ukázai rettenetes nyilaival korrupt teremtményeire lesújtó Államisten Oroszországban mindig megnyerő szerepét. Nézzük meg most mégis röviden, mik lehetnek a korrupcióellenes küzdelem legitimációs összetevői: nosságra hozzák. Szinte szabályként rögzíthető, hogy minél gyakrabban nyúlnak egy politikai élet szereplői a kompromat fegyveréhez, és minél komolyabb következménye lehet annak, ha ez a fegyver „eldördül", annál nagyobb a tényleges korrupció, a strukturális korrupció, és annál lanyhább, annál látszólagosabb a korrupció ellen meghirdetett harc. A posztszovjet térségben Oroszország lett a „kompromatok háborújának" kiemelt politikai hadszíntere, ahol a kompromat a politikai konfliktusok megoldásának elsőszámú eszköze, legalábbis az lett, mióta Alekszandr Ruckoj 1993 áprilisában „ 11 bőrönd kompromattal" fenyegette meg Jelcint és környezetét, amit mindjárt utána megsemmisítő „ellenkompromat". 1993 szeptemberében politikai sakk-matt, októberben pedig „tank-matt" követett a moszkvai Fehér Ház előtt. A modernitásban még ideológiák nyelvén folyó hatalmi küzdelem ma már sokkal közérthetőbb, s ezért népszerűbb nyelveken folyik. A posztszovjet Oroszország -a politikai nyelvtanulásnak ez a zsenije — az új nyelvek használata terén is az élenjár. Három ilyen népszerű nyelv létezik ez idő szerint: az egyik természetesen a pénz nyelve, a másik a biopolitikáé (vagy testpolitkáé) a harmadik pedig a kompromaté. Ezúttal csak e harmadik típusú posztpolitikai nyelv homályba vesző előtörténetéhez szeretnék hozzájárulni néhány nemrégiben előkerült dokumentum közlésével. Mert a kompromatok politikai nyelve sem a semmiből született ám! Sőt, előtörténete távolabbi időbe nyúlik vissza, mint a modern politikai ideológiáké. A korrupciós feljelentés politikai műfaját és technikáját jól ismerték és mesteri tökéllyel alkalmazták az ókori Rómában, a későközépkori Nyugat-Európában, I. Péter Oroszországában és a jakobinus Franciaországban egyaránt. Oroszországban az első modern politikai kompromat bevetése egy liberális honatya, a kadetpárt vezetője, Pavel Miljukov nevéhez fűződik, aki 1916. november 1 -jén az Állami Dumában a mind aggasztóbb méretű háborús vereségek, Raszputyin növekvő befolyása és a forradalmi erjedés hatására Borisz Stürmer kormányfő eltávolítása érdekében alkalmazta ezt a fortélyt. A kalandor Manuszevics Manujlov, Raszputyin bizalmasa viselt dolgait kiteregetve e szavakkal fordult a Duma képviselőihez• „Meg tudják-e nekem mondani, kicsoda ez a Manuszevics-Manuslov? Nos, nemrég még Stürmer személyi átkára volt! De letartóztatták, mert kenőpénzt fogadott el. Aztán elengedték. Miért? Ez sem titok: a nyomozás során közölte, hogy a kenőpénzen megosztozott a minisztertanács elnökével, Stürmerrel - erre aztán szabadlábra helyezték! Hát hogy fog ilyen kormánnyal a háborúban győzni Oroszország!?" Természetesen a közutálatnak örvendő, német származású (s márcsak ezért is gyanús!) Raszputyin- 11 LEX SIMULATA (1)