2000, 2000 (12. évfolyam) május
Nádas Péter: A szabadság tréningjei
2000 A talpig feketébe öltözött lány leült velem szemben. Vékonyan, sápadtan, arcán kicsit elmázolódott a smink. Törékeny ujjait összekulcsolta, térde közé szorította. Olyan hosszan nézett, hogy le kellett engednem az újságomat. Valójában átnézett az újságomon. Nagyon halkan és nagyon gyorsan azt mondta, elnézésemet kért, ki most dolgozni fog. Azt hittem, nem jól értem, de nem ismételte meg a mondatot, hadart tovább, meghallgatásra megy, panaszosan ismételgette, hogy a szövegével késésben van, szóljak, ha munkája az elfoglaltságomban megzavarna. Úgy beszélt, mintha nem lennék ott, nem nekem beszélne, ám rajtunk kívül a kupéban nem utazott senki más. Úgy állt föl, mintha egyedül lenne, s nem előttem kéne a kofferét felnyitnia. Segítettem neki visszatenni. Úgy köszönte meg, mintha másnak köszönné. Talán azért tartotta a forgatókönyvet egész úton az ölében, hogy őrülete ne legyen föltűnő. Valójában kényszeresen beszélt magában. Valamilyen anyával, testvérel vitatkozott, újra és újra, ugyanazokkal a szavakkal, megállíthatatlanul. Egyetlen egyszer lapozott bele a forgatókönyvébe, de akkor is ugyanazokat a szavakat ismételte, vitatkozott, háborgott, szidták, szidta őket. Az volt a benyomásom, hogy ezek tényleg valamit tettek vele. Amikor Párizsba értünk, nehezemre esett az érkezők tömegében elveszíteni. a JL reggelente, amikor a filteres kávéfőzőbe bekészítem a kávét, kényszeresen eszembe jut a berlini ház egyik vendégszobája. Kora reggeli fényben áll, kora reggeli zajokkal. Most megfigyeltem. Ősz van, ragyogó, illatozó kora reggel. Odalenn a kertben csobog a szökőkút. A nedves Fasanen utcán olykor autók sisteregnek el. Valójában azonban még minden halott, még nem támadt föl a város körülöttem. Különben is van valamilyen légies ebben a koránkelésben. Egy ilyen reggelen előre érzi az ember, hogy jó futása lesz. Már az ébredése ilyen, ruganyosak a tagjai, lazák az izmai. Jó sok nehézség várja ezen a napon is, ám ez nem nyomasztja. A világ szebbnek és átlátszóbbnak ígérkezik, mint amilyen. Mindeközben a kávéfőzés mindössze három, négy mozdulat. Vizet töltök a gépbe. Leveszem a polcról a kávésdobozt. Igen, amikor leveszem a polcról a filtert, akkor már kinn vagyok az üres utcán, a Kurfürstendamm és a Fasanen utca kereszteződésében, de már odaát, a Kempinski előtt, a másik oldalon. Valahogy a levegőből, három emelet magasából látom magam, s a tekintetemmel súrolom a beállványozott ház homlokzatát. Mintha zuhannék. Beteszem helyére a filtert, adagolom a kávét, négy kanál. Miközben alázuhanva figyeltem a homlokzatot, ma Clara jutott az eszembe. De emlékszem rá, hogy már máskor is. A Kempinski teraszán ülünk. Sír. Mindez eszembe jut, bár nem őt látom, hanem a korai órában még néptelen, nedvességtől fénylő napfényes utat. Mielőtt földet érnék, már el is hárítottam magamtól a képet. Nem szeretnék ebbe az ügybe belekeveredni. A futásra kell figyelnem, s már kinn is vagyok a Tiergarten csikorgó útjain. Nem messzire valami víztől. Mintha ez az egész álmomban történne. Utólag az emlékezet nem tudja rekonstruálni, miként kerültem ide. A Fasanen utcán futottam volna végig? Csatornapart, de lehet, hogy élő víz, patak, nem tudom. Reggeli fényektől levegősen átvilágított, csikorgó úton futok, s innen nem látható ez a víz, csupán az illata, és a sással, meg mindenféle más vízinövényekkel benőtt partja a hatalmas fák között. Egy régebbi futáson meg is bizonyosodtam róla, valóban víz. De milyen előbbi futás, ha egyszer ez az első berlini reggelem. Mintha a futások képeit nem tudnám rendesen elhelyezni az időben. Mire bekészítem a kávét, az egész problémát az összes képeivel együtt el kell távolítanom. De még eszembe jut, hogy van egy szobor is a képben. Talán Luise királynő áll ezen a helyen. Olyan, mint egy kapcsolási ábra, amelyen csak egymáshoz kapcsolódó vezetékek útját ábrázolják, a kapcsolatot hordozó anyag nélkül. Ma megpróbáltam nem megakasztani a képeket, hadd jöjjenek és fussanak. Erre aztán egyszerre nagyon sok további képet, érzést, történetet böfögött fel az emlékezet, olyannyira, hogy enyhe hányingerem támadt és fejfájásom. Ugyanabban a nagy berlini házban egy gyümölcsös tál volt a szobám asztalán. Nézzük. Maga a bőség, a túlcsordulás. Világos, ebben a szobában főzök először kávét ilyen filteres kávéfőzőn. Németország filteres kávéfőzést jelent. Nyomasztó, rideg, fázós sötétséget és átláthatóságot, a gondolkodás mélységes otthonosságát. Luise királynő szobra, jó, akkor ez a történelem. Nagyon messzire, mondjuk a középkorig mindenképpen visszanézhetek. Meg idill, a nemzeti legenda óriás alakja. A haza, az önálló ipar, az iparosított halál, a koncentrációs táborok. Clara testében viszontlátok egy másik ismerős időt. Mintha egyszerre két szeretett lény teste jelenne meg benne vagy velük lenne. S ez annyira érint, hogy mielőtt dolgozni kezdenék, el kell hárítanom mindhármukat. Felidézem, miközben elhárítom. A jelenségnek bizonyára erre a két alap gesztusára van szükségem munka közben. Felidézni és elhárítani. Aztán másnap, miközben ebben a nagy házban ülök a vécén a fürdőszobában, zubog a víz a kádba és az elszívó zajosan dolgozik, egyszer csak valaki feltépi az ajtót, mely éppen a csészével szemben nyílik az előszobára. Egymásra meredünk, bambán, hosszan. Világos, egyikünk sem érti a másikat. Sem a saját helyzetét, sem a má- 53 A SZABADSÁG TRÉNINGJEI