2000, 2000 (12. évfolyam) június
Margócsy István: LENGYEL LÁSZLÓ–VÁRSZEGI ASZTRIK: BESZÉLGETŐKÖNYVECSKE (Margináliák)
sa és kizáró jellegű, kölcsönös alulértékelése a modernség korában mindvégig kimutatható és érzékelhető jelenség - az értelmiség azáltal is meg akar szabadulni a hajdani egyházi ellenőrzés tűrhetetlen korlátai alól, hogy az egyházi rendet egyetemesen megfosztja értelmiségi vonatkozásaitól, az egyház pedig intézményeinek konzervatív védelmében inkább az elvonulás és önmagába zárkózás gesztusával kívánja magát és tagjait újra affirmálni. Ily módon (ráadásul, ha mindehhez még beszámítjuk a szocializmus súlyosan fenyegető politikai hátterét is) tulajdonképpen már automatizmusként fog működni a világi és az egyházi értelmiségi megszólalásoknak majdhogynem áthatolhatatlan kétszólamúsága - amely persze így mindkét irányban szerencsétlenül hat, hiszen az egyháznak a világban kellene kifejtenie tevékenységét, s ehhez elvileg nem nélkülözhetné a világi értelmiségi diskurzus ismeretét és használatát sem, a világi értelmiséginek pedig nem kell hívőnek lennie ahhoz, hogy belássa, a vallás és a hit nemcsak a papok és hívők zárt közösségének ügye, s a velük való érintkezés és foglalkozás ugyanolyan jogú és arányú része kellene legyen a világnak, mint bármi más. E belátáshoz (s az ily belátást affirmáló aktusokhoz) ma, úgy látszik, elsősorban csak személyes és informális gesztusok vezethetnek, ráadásul olyanok, melyek tökéletesen mentesek a hatalomnak, a fenyegetésnek, a kisajátítási törekvéseknek, a politikai intzményesülésnek mozzanataitól - azaz olyanok, mint amilyen Várszegi püspök és Lengyel társadalomkutató találkozása és beszélgetése, melynek során a beszélgetőpartnerek megkísérlik a lehetetlent, s az intézményes társadalmi szerepek kötelmeit mintegy levetkezvén, a társadalmi intézményesültség létét azonban meg nem tagadván, barátokként szólnak egymáshoz, magánemberi elkötelezettségeiket és vonzalmaikat is felmutatják, mintha maga a beszélgetési helyzet, melyben megnyilatkoznak, „normális" lenne, ők is „normálisak" lennének, s az a szokatlanság, mely persze kiküszöbölhetetlenül érzékelhető a könyvnek minden oldalán, nemes eleganciával félretolható lenne. Várszegi Asztrik és Lengyel László igen sok mindent félretoltak - párbeszédük, jó esetben, sok hasonló párbeszédnek lehetne kiindulópontja.8 (sola fide) E beszélgetésnek legnagyobb értéke (ami persze más oldalról nézve gyengéje is lehetne), hogy valóban beszélgetés: nem egy teológus és egy filozófus cserél eszmét, hanem két, egymással rokonszenvező magángondolkodó próbálja - a személyességet minden mondatban és gondolatban is megőrizve - külső és belső helyzetét körvonalazni, s egyszerre törekszik arra, hogy megfogalmazásai általánosságukban és mindennapiságukban is érvényesnek tűnjenek föl. Ha elvont vagy szisztematikus szakmai társadalommagyarázatot, egyháztörténetet vagy dogmatikus teológiát várnánk e könyvtől, minden területen kielégítetlenek maradnánk, s nyilván súlyosan csalódnánk, ám azáltal, hogy miközben a beszélgetés megmarad a baráti szóváltás szintjén, történetisége anekdotikus marad, s fejtegetései nem is akarnak kilépni az egymáshoz szólás közvetlenségéből és egyszerűségéből, mégis komoly tanulsággal tudja érinteni a legsúlyosabb történeti, társadalmi, lelki és hitbéli kérdéseket és eseményeket, s az absztrakciók és dogmák iránti elvárás szinte magától eliminálódik. „Csak" két érdekes és jelentős személy beszél önmagáról, s arról, ami neki a legfontosabb - viszont a beszédaktus, mely egyszerre hordozza az önbemutatásnak és önleírásnak mind kitárulkozó, mind megalázkodó, mind leleplező, mind felmagasztosító aspektusait, minden elemében túllép a privatizálás csábításán: „csak" arról lesz ugyanis szó, ami a legfontosabb. Nyilván érdekes lenne kimutatni a két beszélgető partner modorbéli, habitusbéli, stílusbéli különbségeit, s különböző preferenciák alapján nyilván lehetne választani ir mányzatnak: ha konzervatív, akkor elsősorban az úgynevezett történelmi egyházakra és az úgynevezett nemzeti literátor értelmiségre, ha liberális, akkor pedig - ha visszafogottabban is - ugyancsak a történelmi egyházakra és a liberális literátor értelmiségre. Következésképpen: a beszélgetőkönyvecskében nem „értelmiség és papság" adja föl egymással szembeni gyanakvását, hanem két - értelmiségbe és papságba való rendies beágyazottságát feladó - személy tekint „gyanakodva és kizáró jelleggel", iróniával és megvetéssel minden ilyen megkötő rendiességre és szerep diktálta szembenállásra, miközben beszélgetésük módjával azt tanúsítják, hogy a szellemi élet alapja, ha van, akkor nem a szerepekben és az intézményekben, hanem a személyekben van. Föltéve persze, hogy erejük is van kimunkálásához. Segíthetnek ebben egymásnak, de a munkát senki nem fogja elvégezni helyettük. SZA 8. Ez lehetne a könyv gyakorlati haszna, ha Várszegi példáján felbátorodva előjönnének a nyilvánosság fényére a hozzá hasonlóan gondolkodó egyházi emberek vagy egyszerű hívők - ha vannak ilyenek. BE 52 MARGÓCSY ISTVÁN