2000, 2006 (18. évfolyam) február

LENGYEL LÁSZLÓ: Magyar viselkedés a második atlanti válságban

Lengyel László Magyar viselkedés a második atlanti válságban A­z 1999-es NATO-belépés és a ko­szovói háború, illetve az Európai Unió tagságára kijelölve a magyar politika fordulóponthoz érke­zett. Vagy az elkülönült külpolitika, biztonságpo­litika és külgazdaság-politika kormányzati hár­masát vállalja továbbra is, és a kormány vala­mennyi stratégiai szereplőnek önálló pozíciót kínál a nemzetközi térben, vagy egységes kül-, biztonság-, és külgazdaság-politikát alakít ki, vi­lágos vonalvezetéssel a nemzetközi intézmények­ben, mindenekelőtt a NATO-ban és az Európai Unióban. Az Orbán-kormány nemcsak fenntar­totta a széttagolt döntési rendszert, de képtelen volt önálló stratégia kialakítására is. A NATO-partnerek, mindenekelőtt az Egyesült Államok, tudni akarták, hogy milyen elkötelezettséget vál­lal a magyar kormány biztonsági kérdésekben, és hogyan támasztja alá elkötelezettségeit alkotmá­nyosan és gazdaságilag? Hogyan függ össze a biz­tonságpolitikája és a külgazdaság-politikája? Mi lesz a magyar kormányok politikai filozófiája, doktrínája, biztonsági szerepet vállaló NATO-hider­ állam, vagy kereskedelmi-szolgáltató szerepet játszó EU-kisállam? Angolszász típusú biztonsági, vagy kontinentális, német­ típusú kereskedelmi pozí­ció kialakítása várható-e a térségben és/vagy a Balkánon? Az amerikai biztonságpolitikai felfogás, és a né­met — európai kontinentális — östpolitik hosszú távú ellentétéről van szó. Az egyik oldalon áll a konfliktusok elrettentéssel, embargóval, katonai fellépéssel történő amerikai megoldása, amelyhez katonai szövetségesként, támaszpontok biztosító­jaként, hasznos segédcsapatként lehet csatlakoz­ni. A másik oldalon, az Adenauer-féle Entspan­nungspolitik, és a de Gaulle által kimondott he­tente, vagyis az enyhülés, a konstruktív elkötele­zettség politikája. Majd a Brandt, Schmidt, Kohl által kidolgozott és gyakorolt német Ostpolitik, il­letve Pompidou, Giscard, Mitterrand és Chirac közös műve, a francia keleti politika, amely a gaz­dasági és a mindennapi kapcsolatokon keresztüli befolyásolást, kereskedelmi, kulturális hálózato­kat jelenti, amelyekbe Magyarország kereskedő államként tud bekapcsolódni. A magyar hagyo­mány a hatvanas-hetvenes évektől a második stratégiához, a gazdasági, kulturális hálózatépítés politikájához kapcsolódik. A magyar politika a jobboldali kormányzás idején, a halogatás, a nem-döntés, a NATO-ve­zetés előtti sunyítás mellett döntött. Mindez együttesen a lehető legrosszabb véleményt vál­totta ki, a 2001. szeptember 1­1-e utáni, Egyesült Államokban. Celeste Wallander a Foreign Af­fairs-ben azt állította, hogy ellentétben a lengye­lekkel, akik aktívan dolgoznak a haderőreformon és felkészülnek a konstruktív NATO-politikára, a magyarok nem így tesznek. Ugyanő felidézi az Orbán-kormány „antiszemitizmusát, a szomszé­dokkal szembeni területi követeléseit, és a balká­ni biztonságban játszott konstruktív magyar sze­rep feladását."­ S mivel szeptember 1­­-e után az amerikai poli­tika a barát-ellenség párosában gondolkodott. Az írás teljes terjedelmében Lengyel László „Illeszkedés vagy kiválás" című, az Osiris Kiadónál kötetesen megjelenő köte­tében szerepel. A szerző­ az előszóban köszönetet mond mind­azoknak a politikusoknak, akik személyes szóbeli forrásul szolgáltak számára a világ és a magyar politika jobb megérté­séhez. Ahol tehát a hivatkozások forrása a szövegben nincs külön jelölve, ott forrásul minden esetben a hivatkozott sze­mélyekkel folytatott beszélgetések szolgáltak. 12 CJ 2000

Next