2000, 2006 (18. évfolyam) április
LENGYEL LÁSZLÓ: Standeisky Éva / Gúzsba kötve
fákban, gyárak és falvak egyszerű dolgozói találkozni akarnak velük, versükből idéznek, leveleket intéznek hozzájuk. Elnyerték azt a helyet, amiről évtizedek óta író álmodozhatott: olvasót és befolyást szereztek, s nem mellékesen otthont, meleget, ennivalót eleget.24 Több közötte már barátságban és kapcsolatban a hatalmasokhoz, mint a saját falujukhoz. Micsoda meglepetést és rémült iszonyatot vált ki, amikor a tegnapi barát először elérhetetlen ismeretlenné, majd könyörtelen hóhérrá, vagy ellenkezőleg, veszélyes árulóvá válik! S a könyvek, amelyeket a hatalmasok korábban ezerszámra terjesztettek, egyik napról a másikra a semmibe tűnnek. Standeisky Éva nagy alapossággal írja le a művészeti és írói szervezetek kialakulását, emelkedését és bukását. A Magyar Művészeti Tanács, az Írószövetség szabadságharcai és polgárháborúi, megalkuvásai és illeszkedései egy alacsony kor szomorú eseményei. Standeisky könyvének fontos tanulsága, hogy az 1945 és '48 közötti időszak „hőseként" Kassák Lajost emeli ki. „ő nem sorkatona volt, hanem partizán. Veterán harcos, rövid életű győzelmek és keservesen hosszú ideig ható vereségek átélője. Azért vizsgálta kritikus szemmel elsősorban a hatalom várományosait, mert messzebbre tekintett a hatalomért folyó harc átmeneti koránál." Igen, valószínűleg Kassák gondolkodott évtizedekben embert és hatalmat nézve. Belőle hiányzott leginkább a hatalom - Tisza István és Károlyi Mihály, Kun Béla és Bethlen István, Gömbös Gyula és Imrédy Béla, Rákosi Mátyás és Kádár János - szempont való beleérzés. Nem is volt rá szüksége a hatalomnak. Ikerhatalmak. Ha Kunnak és Gömbösnek, Szálasinak és Rákosinak a változás, a fordulat legitimációjához volt szüksége az írókra, az 1956 utáni Kádárnak a konszolidáció és a változatlanság elfogadtatásához. 1918 után politikus azért kereste a kapcsolatot az irodalommal, hogy kisebbségből többségbe, társadalmi elszigeteltségből társadalmi elfogadottságba jusson. Eszméi és hitei voltak, amelyekhez a hatalompolitikai eszközökön kívül kultúrpolitikai jellegűeket is igénybe kívánt venni. A kádári hatalom 1956 és 1961 között brutálisan, börtönbüntetésekkel csapott le az írók egy részére Déry Tibortól Zelk Zoltánig, és a „puha elnyomás" eszközével lépett fel a népi írókkal szemben. Kíméletlenségével jelezte, hogy nincs kegyelem a mozgalom eretnekei számára, de elfogadja a társutasok behódolását. Az egész magyar társadalommal megérttette, hogy Magyarország mindaddig szocialista marad, amíg a szovjet blokkhoz tartozik, s oda fog tartozni, amíg a világ világ, és még hét nap. Politikailag egyetlen alternatíva van: a behódolás vagy az elhallgatás. Kádár és csapata a hatvanas évek elején a konszolidációban volt érdekelt, s ehhez a konszolidációhoz szüksége volt az írókra. Ugyancsak a konszolidációban voltak érdekeltek a bel- és a külpolitika legfontosabb szereplői, nem maradt a társadalomban olyan jelentős erő, amely reálisan az ellenállást tűzhette maga elé. A tét tehát nem az ellenállás vagy konszolidáció, hanem a konszolidáció tartalma és formája volt. A hatalom felkínálta a legjelentősebb íróknak, hogy a hatalommal való együttműködésért cserében, részt MARGINÁLIÁK 24. Bár volt személyi kontinuitás, de ennél sokkal fontosabb a konstelláció folyamatossága. L. az előző megjegyzésemet. CA 2000 C^ 45