2000, 2009 (21. évfolyam) február

RUDNICKI, JANUSZ: Alma Mahler-Werfel

Janusz Rudnicki Alma Mahler-Werfel J e­zerkilencszáznegyvenhét, a bécsi reptéren kiszáll a repülőből egy idős hölgy. (Ko­porsója pár évvel később háromszáznegyven kilót fog nyomni.) Üdvözlik az osztrák minisztérium és Bécs város képviselői. A kamerába mosolyog. Udvariasan, kedvesen, illedelmesen. És kacéran. Stop, itt állítsuk meg a filmet, ezzel a felvett ke­cses, bájos maszkkal. New Yorkból jött, kicsit honvágya van, a reptérről a városházára indul, szeretne tájékoztatást kapni a javairól, a villájá­ról, a bíró viszont, akivel beszélni fog, azt kérdezi tőle: hogy mehetett férjhez egy ilyen jó, előkelő keresztény családból származó hölgy két zsidó­hoz? Mire Alma feláll, és távozik a szobából, az épületből és a városból, ahova soha többé nem tér vissza.­­ e­­zernyolcszázhetvenkilencben szüle­tett, anyja Anna, a hamburgi operaház énekesnő­je, apja Emil Jakob Schindler tájképfestő. Iskolá­ba nem jár, otthon nevelkedik, apja nagy karriert fut be, bejárják Európát, bécsi kiállítását megte­kinti Ferenc József, és vesz egy képet. Alma tizen­három éves, amikor apja meghal, mostohaapját sosem tudja elfogadni, apját isteníti, anyjával való kapcsolata interruptív jellegű, többek között anyja viszonya miatt egy festővel még apja életé­ben, amiért is a húga nem édes­, csupán féltestvé­re. És egy új féltestvére is van, a mostohaapjától, mellesleg ugyanattól a festőtől, aki korábban az első féltestvért csinálta, vagyis összesen két fél­testvére. Meg persze van az anyja. Él. Kitaszított­nak érzi magát, feleslegesnek. Okos, értelmes, tehetséges. Zongorázik (Wag­nert!), kiállításokra jár, csomót olvas. Ismeri az Imígyen szóló Zarathustrát, magányos, hosszú sé­tákra jár, és kívülről megtanulja a Faustot. Maga komponál, maga varr magának, régi ruhákat ala­kít át, úgy válogatja össze őket, hogy eredeti, ex­centrikus külsőt kölcsönözzenek neki. Rajong a Trisztánért, sír az előadás alatt, és fel­jegyzi a naplójába, meg azt is, hogy átok, ha vala­ki lány, mert nehéz túllépnie önnön határain. S hogy mennyire magányos, mert a húga közben ott ül mellette a szobában, és recepteket másol az újságból a füzetbe. A bécsi művészek krémje a „Secession" nevű épületben találkozik és állítja ki munkáit, beszél­getéseiket élénk figyelemmel hallgatja a tizenhét éves lány, akit ugyancsak élénk figyelemmel néz a társaság húsz évvel idősebb elnöke, Gustav Klimt. Bécs réme. Kilengések, alkohol, model­lek, modellek, alkohol, kilengések. Alma szülei­vel Olaszországba megy, a férfi utána. Pedig he­lyesebb lenne, ha nem tenné, már csak azért sem, mert szifiliszes. Alma habozik: „Bele lehet szeret­ni egy ilyen jellemtelen emberbe? Bele lehet, a művészeknek ritkán van jellemük." Klimt kiéhe­zett kutyaként koslat utána, de csak egy csókot si­kerül lopnia, Alma első csókja, akkoriban annyit jelentett, mint manapság lefeküdni valakivel. A szextől még undorodik: „Megfigyeltem a kutyá­kat, amikor csinálják, és mindig felzaklattak a lökdöső mozdulatok. Mit csináljunk, a kutyák már csak ilyenek, az ő dolguk, de Louise most azt mondja, az emberek ugyanúgy csinálják. Klimt úgy hívja: körülugrálás, aztán durr bele. Teljesen fel vagyok dúlva, és forog a gyomrom. Nem, nincs az a férfi, akivel kibírnám. Vajon az emberek is ListzHnmlmrga. Alma Mahler-Werfel. InTwórczosé, 2008./10. 2000 ö 69

Next