2000, 2009 (21. évfolyam) május-június
ERŐS FERENC: Pszichoanalízis és kulturális emlékezet
elő, és melyek gátolják a történelmi múlt traumáinak feldolgozását? Beszélhetünk-e az „elfojtott visszatéréséről" egy tágabb, társadalmi és történeti kontextusban? Párhuzamba állíthatók-e az emlékezet és az identitás narratív szerveződésének egyéni folyamatai a kollektív emlékezet és identitás megalkotásának folyamataival? Milyen kapcsolat van az egyéni élettörténetek és a nagy történelmi elbeszélések, legendák, mítoszok szerkezete között? Egy közösség egésze ugyanúgy reagál-e az átélt traumákra, mint az egyén? Ezek a kérdések többek között olyan történészek munkáiban vetődnek fel, mint Hayden White, Dominick LaCapra vagy Jan Assmann. E szerzők munkássága is alátámasztja, hogy a pszichoanalízis fogalmai és gondolatai nem csupán a történelmi reflexió nélkülözhetetlenné vált eszközeit alkotják, hanem maguk is izgalmas, és mind a mai napig kevéssé feltárt terepet jelenthetnek a történelmi reflexió számára. A pszichoanalízis története ugyanis messze túlmutat egy diszciplína tudománytörténetén és a művelőinek kapcsolatrendszerét feltáró tudományszociológián. Már csak a kultúránkra „egész világlátásunkra és önértelmezésünkre" gyakorolt széles körű hatása folytán is érdemes lehet történetét tágabb kontextusban, a huszadik század eszme- és társadalomtörténetének egyik sűrűsödési pontjaként vizsgálni. A freudi fogalmaknak a történelmi emlékezetre való kiterjesztése és alkalmazása több, mint egyszerű alkalmazás; szükségképpen maga után vonja e fogalmak kritikai felülvizsgálatát, kontextusba ágyazását is. A nehézséget többek között az okozza, hogy maga Freud sem állt meg az egyén belső életének vizsgálatánál, munkásságának már korai időszakától kezdve törekedett arra, hogy egyénlélektani fogalmait egy metapszichológiai rendszerbe ágyazza, amely az egyénen túli, kollektív struktúrák (vallás, kultúra, művészet) magyarázatául szolgálhatnak. [A] a legmodernebb vallásokba is mélyen belenyúló mitológiai világnézet nagy része nem egyéb a külvilágba kivetített pszichológiánál. A pszichikai tényezők és tudattalan viszonylatok homályos felismerése [...] egy érzékfeletti valóság létrehozásában tükröződik [...], a tudománynak feladata, hogy ezt az érzékfeletti valóságot visszaváltoztassa a tudattalan pszichológiájává. Vállalkozhatunk rá, hogy az édenkertről és a bűnbeesésről, Istenről, a jóról és a rosszról, a halhatatlanságról szóló mítoszokat ily módon feloldjuk, tehát a metafizikát metapszichológiává változtassuk át. Freud a maga lamarckista előfeltevéseiből kiindulva úgy képzelte el, hogy az archaikus élmények és ősi traumák az ismétlődés révén biológiailag átörökíthető módon épülnek be az egyéni pszichébe. Ezzel magyarázza például a mítoszok fennmaradását és a közösségben játszott szerepét, hatékonyságát is. A vallás „kollektív kényszerneurózisként" való felfogása a Totem és tabu tól a Mózes, az ember és az egyistenhitig végigvonul Freud munkásságán. Ez utóbbi mű, amely életművének utolsó nagy, befejezett alkotása volt, számos vallás- és eszmetörténész, pszichoanalitikus és más Freud-kutató számára okozott értelmezési nehézségeket, részben a Mózes egyiptomi származásáról és meggyilkolásáról kifejtett hipotézisek, részben pedig Freudnak az antiszemitizmus okaival kapcsolatos gondolatai, illetve saját zsidóságához való viszonyának ambivalenciái miatt. Jan Assmann szerint Freud Mózese furcsán ingadozik az emlékezés és a történelem alakja között. Sokat megmagyaráz ez azon akadályok közül, amelyekkel Freudnak írás közben szembe kellett néznie. „Történelmi regénnyel" kezdte, és a történelmi bizonyítás egyenesen kriminalisztikai formáinál fejezte be. A történelem alakjaként a freudi Mózes létezésének fájdalmasan hiányoznak a bizonyítékai. Freud a Biblia bizonyítékait egy olyan emlék hangjaiként zárja ki, amely a történelmi tudomány ítélőszéke előtt nem állja meg a helyét. Ehelyett Freud történelmi nyomok és jelek után kutat, és kétségbeesik szűkös mivoltuk miatt. [...] Freud Mózese a jelenhez kapcsolódik. Az emlékezés alakja annak számára, aki emlékszik rá, döntő, meghatározó jelentőségű; a történelem alakja legjobb esetben is csak érdekes. [...] Freud, akárcsak Maimonides és Spencer, Mózesben a „végtelen" zsidóság megteremtőjét és időtlen szimbólumát látja, úgy, ahogy az a mai napig fennáll. Ez a tudatos anakronizmus csalhatatlan jele annak, hogy Freud esetében inkább az emlékezés, mint a történelem talaján mozgunk. Assmann szerint Freud Mózes-könyve éppen „ezért tartozik az emlékezettörténeti kutatás birodalmába." Assmann egész könyvet szentelt annak bemutatására, hogy Freud Mózes-könyve hogyan és miért válhatott az emlékezettörténet egyik paradigmatikus művévé, s hogy miképpen világíthatja meg számunkra e mű a Mózes-legenda rétegeit és áthagyományozódási ösvényeit - még akkor is, ha Freud elméleti előfeltevései éppúgy kételyeket ébreszthetnek bennünk, mint merész, bár koránt- 2000 C* 127