2000, 2011 (23. évfolyam) január

LENGYEL LÁSZLÓ: Levélféle Romsics Ignáchoz a Bethlen-konszolidációról

Lengyel László Levélféle Romsics Ignáchoz a Bethlen-konszolidációról 60. SZÜLETÉSNAPODRA Kedves Ignác! Valamikor a hetvenes évek közepén sokat sétál­tunk a Pasaréten tanárommal és barátommal, Lackó Mihállyal, aki ekkortájt írta Széchenyi és Kossuth vitájáról szóló, életemet és írásaimat erő­sen meghatározó könyvét. A Júlia utcában la­kott, és beszélgetés közben gyakran néztünk föl egy-egy házra: itt lakott Németh László, amott Ottlik Géza. A Torockó utcában bandukolva rá­kérdezett egy neobarokk villára: — Tudod-e ki la­kott itt? - Nem tudtam.­­ Bethlen István, a mi­niszterelnök. - Vállat vontam. Bethlen nem je­lentett nekem semmit. A te könyved kellett hozzá, kedves Ignác, hogy Bethlent értékeljem, világomban elhelyezzem. Amit ezután írok, egy szerény tanítvány levele, ha nem is Dalmáciából, de a Pasarétről. Bethlen és kora a mi családunkban igen ala­csony megbecsültségnek örvendett. Székelyföl­dön gyökerező családunk általában rossz véle­ménnyel volt az erdélyi mágnásokról, az egyetlen Wesselényit kivéve. „Gerófok" — idézte apám nagyapját, Benedek Eleket, utánozhatatlan kiej­téssel és megvetéssel.­ Önző, cinikus gazemberek voltak Benedek Elek szemében, akik hagyták né­püket pusztulni, úgy is mint birtokosok, úgy is mint politikusok. - Gggazazemberek - recsegte Benedek Elek - lobbhitangok - ordította fia, Be­nedek Marcell. Indulatosak voltak, hajlamosak a dramatizálásra. Minden családi emlékezés a rémület, a düh és a gyász kifejezéseivel írta le az 1916 utáni korsza­kot, a „nagy futást", ahogy Benedek Elek nevezte. Igen, a kétségbeesett menekülés a román hadak elől, a háború és saját világuk fizikai elvesztése, 1918. októberi forradalma, a kommün, az ellen­forradalom mind-mind az összeomlást jelentette. Dédapám megvetette és kalandornak tartotta Károlyit. Az 1920-ban megjelent Édes anyaföl­demben kegyetlen, hozzá nem illő portrét fest róla. Az 1908. esztendő tavaszán vagy húsz politikus, tudós, író gyűlt egybe egy ifjú gróf palotájában. Az ifjú gróf­­Károlyi Mihály. Ő hívta értekezletre az urakat. Itt lát­tam először ezt az embert, akinek nevével kapcsolódik össze majd, tíz év multán, a nagy összeomlás. Rokon­szenves arcú fiatalember. Karcsú, magas növés, kissé előrehajolva jár, de úgy látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll köríti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen bizo­nyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet el­nöke, ő nyitja meg kínosan dunnyogó hangján. Kérdi otthon Mária.­­ Nos, hogy folyt le az értekez­let? Elmondom aprajára, kellőképpen méltatván az el­nöki megnyitót, s nevetve dunnyogván el: „El magyar. „Azt mondják, hogy ravasz erdélyi politikát folytatok. Azt mondják, hogy sohasem lehet tudni, ki a barátom és ki az ellenségem. Még ezelőtt egy évvel azt mondták, hogy fajvédők vagyunk és antiszemita politikát csinálunk. Ma azt mondják, hogy zsidópolitikát folytatunk, a bankok szövetséges társaivá szegődtünk. A magam részéről elettől fogva azt mondottam, hogy ezt az országot igenis lehet rekonstruálni, hogy vissza kell térni a nemzeti és keresztény alapra. Ezt az álláspontot képviselem ma is, és fogom képviselni máskor is. De mindig azt hirdettem, hogy ennek a politikának reálpolitikának kell lennie és nem érzelmi politi­kának, még kevésbé olyan politikának, amelyből egyesek előnyt akar­nak szerezni." Bethlen István: Balassagyarmati beszéd, 1923. október 28. 2000 . 5

Next