2000, 2012 (24. évfolyam) január-február

LENGYEL LÁSZLÓ: Keserű konszolidáció: Csontropogtató idő (II. rész)

jet övezeten belüli fél-szuverenitásba, hanem a magyar felkelés leverését is elfogadták. Az ekkori keserű mondás pontosan rámutat a helyzetre: a ma­gyarok úgy viselkedtek, mint a lengyelek, a len­gyelek, mint a csehek, a csehek, mint a szar. A szovjet első döntés 1956 decemberében, majd második 1957 márciusában a megtorlások­ról, ennek magyar elfogadása és véghezvitele le­hetetlenné tette a kiegyezéseket. Nehéz megítél­ni, hogy mennyire akart a kádári vezetés ki­egyezni, mennyire kívánt békés átmenetet, de a megtorlások e kísérleteket elfojtották. A megtor­lások hatására léptek vissza a kormányzati szerep­től azok a korábbi kisgazda, szociáldemokrata személyiségek, mint Bognár József, Kovács Béla, Kisházi Ödön, akik korábban hajlandók lettek volna szerepet vállalni. Utólagos belemagyarázás természetesen - ha-val nem lehet történelmet csinálni­­, hogy ha a szovjetek türelmesen várnak 1957 májusáig-júniusáig, vagy Kádár és csapata képes a megtorlási igényeknek ellenállni, akkor a normalizáció megtorlások nélkül is elvezethetett a konszolidációhoz. De az öt-hat hónapos csúszás arra ösztökélte a hatalmon lévőket, hogy a nor­malizálódó társadalom feje felett brutálisan meg­törje a társadalmat vezetni képeseket.­ Másrészt, az 1957 közepére bekövetkező nor­malizáció látszólag szükségtelenné is tette a ki­egyezést, a konszolidációs kísérleteket. A magyar gazdaság helyzete az 1956-57 fordulója kö­rüli súlyos egyensúlyzavarok, inflációs veszély és fog­lalkoztatási gondok után, meglepő gyorsasággal kon­szolidálódott. Ez a folyamat együtt járt a politikai sta­bilizáció egyidejű, különös gyorsaságú folyamataival (s részben éppen belőlük táplálkozott). 1957 áprilisában, majd május 1-én már a szó legszorosabb értelmében hatalmas tömegek sorakoztak fel a kormányzat mögött.­ A rendszer nem konszolidálódott, csak normali­zálódott. A normalizáció akarva-akaratlan, köny­nyen összetéveszthető volt a konszolidációval a hatalmon lévők számára is. A nyomás enyhülésé­re a kádári vezetés nem a Közgazdasági Bizottság által javasolt radikális reformokat választotta, hanem ellenkezőleg, minden reformot befagyasz­tott. A normalizációból a vezetés azt értette meg, hogy az akut válság immár megszűnt, nincs szük­ség gazdasági szükségintézkedésekre és reformok­ra sem. A szovjet megállapodással a háttérben, hozzá lehet kezdeni a felemás gazdasági rekonst­rukcióhoz - itt további jelentős politikai dönté­sekre nincs szükség. Kádár, a dokumentumokból kiolvashatóan, egészen az 1963-as újabb válságig nem foglalkozott érdemben gazdasági kérdések­kel, a mezőgazdaságot kivéve. Nem fogta fel se ő, se a környezete, hogy a hibás gazdaságpolitika (a rossz gazdasági szerkezet helyreállítása és az erre történő eladósodás) és a reformálatlan, rossz tervirányítási mechanizmus óhatatlanul gazdasá­gi válsághoz fog vezetni - ez távolítja, és nem kö­zelíti a társadalmi konszolidációt. Kádár és csapa­ta az 1957 júniusára kialakult törékeny hatalmi egyensúlyt a legkevésbé sem a reformokkal kí­vánta felborítani. Akarva-akaratlan, a rövid távú stabilitási, normalizációs célt részesítették előny­ben a hosszú távú konszolidációval. És két olyan politikai kampányt kellett elindítania - a meg­torlásét és a mezőgazdaság szövetkezetesítését amelyekhez minden erejére szüksége volt, s ame­lyek a konszolidáció ellen szóltak.­ A hatalom helyreállítása Kádár János az MSZMP KB 1984. április 17-i ülé­sén negyedszázados kormányzásából négy straté­giai döntést emelt ki: 1. a munkásosztály politikai hatalmának visszaszerzése és megszilárdítása; 2. a közrend, a gazdasági és a kulturális élet helyreállí­tása; 3. a mezőgazdaság szocialista átszervezése; 4- a gazdaságirányítási rendszer reformja. Ebből a négy stratégiai döntésből kettőt a normalizáció 1956. november és 1957. június közötti szakaszá­ban hozta és valósította meg. A harmadikat a normalizáció és a konszolidáció közötti szakasz­ban, s végül a negyediket a rendszer csúcsán. A stratégiai döntések meghozatalához Kádár hatékonyan teljesítette a következő tételeket. Tétel: Az intézményes főhatalom megszerzése. A diktatórikus hatalomnál mindenekelőtt nem a társadalom többségének a bizalmát kell elnyerni, hanem a hatalom intézményeit megszerezni és megszervezni. Kádár fő célja 1956. november 4-e után az intézményes hatalom megszerzése, és sa­ját hatalmának intézményesítése volt.­ Volt-e Kádárnak igazi csapata, vagy olyan ma­gányos politikus, aki személyesen menetel a hata­lom felé ? Rainer János szerint 1954 után Kádár hosz­szú és magányos menetelést folytatott a csúcs felé. Eme arc „élei" az ötvenes évek közepi menetelés köz­ben átéltek hatására alakultak ki. Kádár ezekben az 2000 O 35

Next