2000, 2012 (24. évfolyam) január-február
LENGYEL LÁSZLÓ: Keserű konszolidáció: Csontropogtató idő (II. rész)
jet övezeten belüli fél-szuverenitásba, hanem a magyar felkelés leverését is elfogadták. Az ekkori keserű mondás pontosan rámutat a helyzetre: a magyarok úgy viselkedtek, mint a lengyelek, a lengyelek, mint a csehek, a csehek, mint a szar. A szovjet első döntés 1956 decemberében, majd második 1957 márciusában a megtorlásokról, ennek magyar elfogadása és véghezvitele lehetetlenné tette a kiegyezéseket. Nehéz megítélni, hogy mennyire akart a kádári vezetés kiegyezni, mennyire kívánt békés átmenetet, de a megtorlások e kísérleteket elfojtották. A megtorlások hatására léptek vissza a kormányzati szereptől azok a korábbi kisgazda, szociáldemokrata személyiségek, mint Bognár József, Kovács Béla, Kisházi Ödön, akik korábban hajlandók lettek volna szerepet vállalni. Utólagos belemagyarázás természetesen - ha-val nem lehet történelmet csinálni, hogy ha a szovjetek türelmesen várnak 1957 májusáig-júniusáig, vagy Kádár és csapata képes a megtorlási igényeknek ellenállni, akkor a normalizáció megtorlások nélkül is elvezethetett a konszolidációhoz. De az öt-hat hónapos csúszás arra ösztökélte a hatalmon lévőket, hogy a normalizálódó társadalom feje felett brutálisan megtörje a társadalmat vezetni képeseket. Másrészt, az 1957 közepére bekövetkező normalizáció látszólag szükségtelenné is tette a kiegyezést, a konszolidációs kísérleteket. A magyar gazdaság helyzete az 1956-57 fordulója körüli súlyos egyensúlyzavarok, inflációs veszély és foglalkoztatási gondok után, meglepő gyorsasággal konszolidálódott. Ez a folyamat együtt járt a politikai stabilizáció egyidejű, különös gyorsaságú folyamataival (s részben éppen belőlük táplálkozott). 1957 áprilisában, majd május 1-én már a szó legszorosabb értelmében hatalmas tömegek sorakoztak fel a kormányzat mögött. A rendszer nem konszolidálódott, csak normalizálódott. A normalizáció akarva-akaratlan, könynyen összetéveszthető volt a konszolidációval a hatalmon lévők számára is. A nyomás enyhülésére a kádári vezetés nem a Közgazdasági Bizottság által javasolt radikális reformokat választotta, hanem ellenkezőleg, minden reformot befagyasztott. A normalizációból a vezetés azt értette meg, hogy az akut válság immár megszűnt, nincs szükség gazdasági szükségintézkedésekre és reformokra sem. A szovjet megállapodással a háttérben, hozzá lehet kezdeni a felemás gazdasági rekonstrukcióhoz - itt további jelentős politikai döntésekre nincs szükség. Kádár, a dokumentumokból kiolvashatóan, egészen az 1963-as újabb válságig nem foglalkozott érdemben gazdasági kérdésekkel, a mezőgazdaságot kivéve. Nem fogta fel se ő, se a környezete, hogy a hibás gazdaságpolitika (a rossz gazdasági szerkezet helyreállítása és az erre történő eladósodás) és a reformálatlan, rossz tervirányítási mechanizmus óhatatlanul gazdasági válsághoz fog vezetni - ez távolítja, és nem közelíti a társadalmi konszolidációt. Kádár és csapata az 1957 júniusára kialakult törékeny hatalmi egyensúlyt a legkevésbé sem a reformokkal kívánta felborítani. Akarva-akaratlan, a rövid távú stabilitási, normalizációs célt részesítették előnyben a hosszú távú konszolidációval. És két olyan politikai kampányt kellett elindítania - a megtorlásét és a mezőgazdaság szövetkezetesítését amelyekhez minden erejére szüksége volt, s amelyek a konszolidáció ellen szóltak. A hatalom helyreállítása Kádár János az MSZMP KB 1984. április 17-i ülésén negyedszázados kormányzásából négy stratégiai döntést emelt ki: 1. a munkásosztály politikai hatalmának visszaszerzése és megszilárdítása; 2. a közrend, a gazdasági és a kulturális élet helyreállítása; 3. a mezőgazdaság szocialista átszervezése; 4- a gazdaságirányítási rendszer reformja. Ebből a négy stratégiai döntésből kettőt a normalizáció 1956. november és 1957. június közötti szakaszában hozta és valósította meg. A harmadikat a normalizáció és a konszolidáció közötti szakaszban, s végül a negyediket a rendszer csúcsán. A stratégiai döntések meghozatalához Kádár hatékonyan teljesítette a következő tételeket. Tétel: Az intézményes főhatalom megszerzése. A diktatórikus hatalomnál mindenekelőtt nem a társadalom többségének a bizalmát kell elnyerni, hanem a hatalom intézményeit megszerezni és megszervezni. Kádár fő célja 1956. november 4-e után az intézményes hatalom megszerzése, és saját hatalmának intézményesítése volt. Volt-e Kádárnak igazi csapata, vagy olyan magányos politikus, aki személyesen menetel a hatalom felé ? Rainer János szerint 1954 után Kádár hoszszú és magányos menetelést folytatott a csúcs felé. Eme arc „élei" az ötvenes évek közepi menetelés közben átéltek hatására alakultak ki. Kádár ezekben az 2000 O 35