A 7 napról, 2004. január-június (11. évfolyam, 1-26. szám)

2004-02-12 / 7. szám

Haboskávé Közérzeti szonda <4 Bessenyei Ferenc 1919. február 10-én született Hódmezővásárhelyen, kedden töltötte be 85. életévét. Csodálatos pályafutása során kétszer kapta meg a Kossuth díjat, lett Kiváló és Érdemes Művész, a Nemzet Színésze. A jeles születésnapon pályatársai a fővárosi Nemzeti Színházban február 11-én díszelőadás keretében köszöntik. Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város Közgyűlése - életútja, kiemelkedő színészi munkássága elismréséül - Hódmezővásárhely Díszpolgára címet adományozta a város szülöttjének Bessenyei Ferencnek. Az ünnepeltnek e megtisztelő címet dr. Lázár János Hódmezővásárhely Megyei Jogú Város polgármestere, országgyűlési képviselő nyújtja át a fővárosi díszelőadás keretében. Születésnapján lajosmizsei tanyáján kerestük fel Bessenyei Ferencet, aki a képek tanúsága szerint is örömmel fogadta a „szülővárosából érkezett” földijeit. A Haboskávé rovat e heti vendégével haboskávé helyett néhány pohár vörös bort fogyasztottunk el, míg ezen interjú készült. B. F.: Arra, hogy ismét reggel van, és ezt is megértem. Mint minden reggel, a hajnali kakasszóra ébredtem ma is, és ezen a csodálatos reggelen rádöbbentem, hogy „gyerekek, én ma 85 éves vagyok”. Értitek, majdnem 100 évet megéltem, hát nem csodálatos! Irigykedtek, mi? Nektek még meg kell élni, amit én már megéltem. Kijow Hogy szolgál a kedves egészsége? B. F.: Mit mondjak erre? Amikor az ember 85 éves, ne panaszkodjon. Bár lehetne, de minek. Voltam jobban is, és voltam rosszabbul is, szóval jól megvagyok. Azt azért elárulom, hogy nagyon irigylem a fiatalokat, azért mert fiatalok, vidámak, derűsek. Mi is ilyenek voltunk, híkfi Hódmezővásárhely mit jelent jelentett az ön számára? B. F.: Mindent, mindent. Ezt nem lehet szavakba önteni, hisz ott születtem, ott gyerekeskedtem Tabánban a Cigányér partján, ami ma már nincs, de akkor volt. Nyáron csónakáztunk teknőkkel, itt tanultunk meg úszni, meg horgásztunk, merítőztünk, mert még halak is voltak benne, nem is akármilyenek. Télen meg korcsolyáztunk, ha volt mivel. Minden nyáron és télen belefulladt néhány cigánygyerek, de az élet ment tovább. Születtünk, élünk és meghalunk. Szegények voltunk, kegyetlenül keserves évek is voltak, hisz öten voltunk testvérek, apánk korán meghalt és anyánk nevelt fel bennünket. Korán megtanultunk dolgozni, mert meg kellett élni. Élni, mert akartunk élni, és szerettünk élni. Tudtam neccelni, fonalat gombolyítani, fát vágni, vályogot verni, tapasztani, meg még sok mindent, amivel pénz lehetett keresni abban az időben. ffíflí: Akkor a mindennapi kenyér az sokat jelentett... B. F.: Valóban, hisz akkor nem jutott minden nap az asztalunkra friss kenyér. Amikor a Hódmezővásárhelyről kapott kenyereket meglátom, gyerekkorom jut eszembe, amikor még a kenyér héját is kifaragtuk, anyám megszárította, és jó lett üres levesbe, apróra vágva. Nem véletlen az a mondás: „Ha kenyér van, minden van.” Hikiol Gondolom, gyermekkori álma nem az volt, hogy színész legyen... B. F.: Nem, nem, valójában mi gyerekek akkor arról álmodtunk, hogy minden nap tele legyen a hasunk. Ugye ismerős az a mondás, hogy „Éhes disznó makkal álmodik.” Ettől függetlenül Vásárhely, az akkori „paraszt Párizs” a vidéki színházi élet fellegvára volt. Mi gyerekek is gyakran belógtunk a színkör előadásaira, sőt odáig vittük többen, hogy egy-egy kis statiszta szerepet is kaptunk, söprögethettünk, hordhattuk a díszleteket, csodáltuk és bámultuk a szép színésznőket, szájtátva. A Cigányér partjáról ezt a pályát végigcsinálni azért nem semmi volt. Teljesen véletlenszerű a színészi pályára kerülésem. Tóth Lajosnál a katolikus vegyeskarnak voltam tagja, majdnem énekes lettem. Tóth Lajos adott egy ajánlólevelet, és így a Szegedi Nemzeti Színházhoz kerültem. Zsámbéki, Zách ott tartott, majd jött egy SAS behívó, de a színház megmentett, a fővárosba kerültem, a Nemzetibe, és ott ragadtam, Kovács Aladár ott tartott. Kiss Feri pedig a főikolai padot katedrára váltotta, nem tanultam, hanem tanítottam. Nagyon szép életem volt. Nekem megadatott az életben az a csoda, hogy szolgálhattam egy nemzet energiáját, mert ahogy Németh László írta „Magyarországon magyarnak lenni nem faji kérdés, hanem erkölcsi kérdés, egy nép sorsához illő magatartás”. Borzasztóan nehéz történelmi korban éltem és játszottam. Voltak nagyszerű embereink, a Németh, a Déry, a Major, a Nádasdi, és lehetne sorolni vég nélkül. Csodálatos emberek, színészek, rendezők között éltem le az életemet, ezért sikerült mindez, amit csináltam. Bánk bán, Széchenyi, Othello és lehetne a címszerepeket sorolni. Játszottam Kossuthot, Görgeyt, Ádámot Az ember tragédiájában, csodálatos dolgokat csináltunk, és telt házas volt a színház. Mondta is egykor Rákosi, amikor magához hívatott: „Bessenyei, most ugye boldogok, hogy harcolhatnak a szocializmus ellen, mi?” Rákosi elvtárs — mondtam —, értse már meg, nem azért boldogok az emberek, mert mi a szocializmus ellen lépünk színpadra, és kimondjuk, amit más még gondolni sem mer, hanem azért boldogok az emberek, mert végre megismerték és megértették ezeket a csodálatos műveket, amiket mi játszottunk a nemzetiben. Nekünk, nekem akkor egy kicsit több volt megengedve, eltűrve. Aczél is mondta egy premier után, ha valami gondod van, gyere. Erre én azt mondtam, hogy kártyázni nem tudok, kártyázni az ember csak kollégiumban vagy a börtönben tanul meg. Erre ő viccesen visszavágott: Ferikém, csak egy szavába kerül. ruhi’V Nyolc és fél évtized tele emlékkel, emlékképekkel, dokumentumokkal. Rendszerezte, vagy tervezi rendszerezni ezeket? B. F.: Erre nekem már sem időm, se türelmem. Hogy lesze valaki, aki felvállalja, ki tudja? Még itt van az eszemben, de kopnak az emlékek, a nevekkel már néha-néha bajban vagyok. A Cigányértől a Nemzetiig RTünd Mire ébredt?