AGRÁRTÖRTÉNETI SZEMLE 25. évfolyam (1983)

1983 / 1-2. sz. - SZEMLE - DÓKA KLÁRA: Lászlóffy Woldemár: A Tisza : Vízimunkálatok és vízgazdálkodás a tiszai vízrendszerben

SZEMLE ből hajtottak végre. Beszél a szabályozás személyi és pénzügyi feltételeinek kiala­kulásáról, a mérnökképzésről, a munkát irányító hivatali szervezetről. Kár, hogy a szabályozás gazdasági okainak bemutatására nem fordít gondot. A munka fontos tényezőinek tartja a reformkori eszméket, Széchenyi szerepét és a vízszabályozó társulatok létrejöttét, ahol az érdekeltek — az állami segítség igénybevétele mel­lett — maguk is döntő mértékben hozzájárultak a költségekhez. Célszerű lett vol­na foglalkozni azzal a kérdéssel, hogy a XVIII. században a Bega, Tem­es, a Szá­va, Kulpa szabályozásánál, a Ferenc-csatorna építésénél a délvidéki gabona szál­lításának meggyorsítása volt a fő cél. Ez volt az oka a meginduló Duna-szabá­lyozásnak és a műszaki szervezet létrehozásának is. A Felső- és Közép-Tiszavidék ebben az időszakban még kiesett az érdemi vízi munkálatok köréből. Döntő válto­zást a lakosság számának növekedése, a hagyományos ártéri gazdálkodás válsága, majd a polgári forradalom hozott. Az ország kapitalista átalakulása megkövetelte a mezőgazdaság fejlesztését, aminek egyik feltétele a termőterület lehetséges növe­lése volt. A jobbágyfelszabadítás végrehajtása során a munkaerő felszabadult, és az építkezéshez a megfelelő tőke is rendelkezésre állt. 1850-től elsősorban e tényezők határozták meg a vízszabályozások menetét, a politikai szempontok adott esetben kevésbé voltak jelentősek. Lászlóffy munkájában a Tisza-szabályozás műszaki leírása rendkívül szem­léletes és minden részletre kiterjedő. Külön beszél a meder szabályozásáról, az át­vágások kiemeléséről, amelynek célja a folyó útjának rövidítése, az árhullámok le­vonulásának segítése volt. Ismerteti Vásárhelyi és Paleocapa szabályozási terveit, amelyek között az volt a fő különbség, hogy Vásárhelyi az átvágások létesítését. Paleocapa a töltésépítést tartotta fontosabbnak. Szól az átvágások építési módjáról, a vezérárkok tervezéséről, a későbbi bővítés és kotrás szükségességéről. Részletesen foglalkozik a töltések, védőgátak szerepével. Ezek vonalazása a birtokhatárokat követte, ami máig meghatározza a folyó menti árterek szélességét. Csak 1881-ben rendezte a törvényhozás a kisajátítás ügyét, ami lehetővé tette egyes töltések áthelyezését is. A szerző ezt követően ismerteti a Tisza mellékfolyóinak szabályozását, végigkísérve a munkákat a két világháború közötti időszakban az utódállamok területén is. A monográfia következő fejezete a napjainkban is fontos belvízelvezetés kérdésével foglalkozik. A töltések építése után először azt gondol­ták — írja —, hogy a belvizek megszűnnek, ha a folyóból nem lesz a vadvizek számára utánpótlás. A töltések mögött azonban fakadóvizek törtek fel, és ezek visszavezetését csatornahálózattal kellett megoldani. E csatornák az ártér mélyvo­nalában haladtak, és a feltörő víz kisvízkor zsilipeken keresztül, jutott a folyóba. Az intenzív földművelés kialakulásával azonban egyre kevésbé volt lehetőség várni a folyók leapadására, 1878-tól ezért szivattyútelepeket építettek, amelyek az árvizek töltések közötti levonulása után képesek átemelni a belvizeket is. A monográfia szerzője nemcsak a víz elleni védekezéssel foglalkozik, hanem azt is leírja, hogyan próbálta az ember a Tiszát szolgálatába állítani. A vidék jel­legének megfelelően e tevékenység is elsődlegesen a mezőgazdaság érdekeit szolgál­ta. Legfontosabb vízhasználat a nyáron szárazzá váló Tisza-völgyben az öntözés volt, amelynek megvalósításáról az első­ tervek az 1860-as években születtek. A tervezők világosan látták, hogy az öntözés csak a folyó felduzzasztásával és táro­zással képzelhető el, amihez azonban nem voltak még meg a gazdasági és műszaki feltételek. Kevés eredménnyel járt a kultúrmérnökök munkája is, akik egymástól elszigetelve, kisebb-nagyobb öntözőtelepeket próbáltak létesíteni. Döntő változást az 1937:20 tc. hozott, amely biztosította a tiszai és körösi duzzasztó, az első ütemhez szükséges két szivattyútelep és az öntözőcsatornák építési költségeit. A munka irányítására megszervezték az Országos Öntözésügyi Hivatalt, amelynek működése nyomán 1942-ig 4870 ha volt az öntözött terület. A Tisza szabályozásával csökkent a halászat jelentősége. A hiány pótlására a korábbi holtmedrek és mély fekvésű területek felhasználásával halgazdaságokat létesítettek. Ezek területe a Tisza völgyé­ben 1918-ig 2300 ha-ra, 1939-ig pedig 2800 ha-ra növekedett. A vízhasználatok kö­zül a szerző részletesen foglalkozik a vízerő-hasznosítással, amelynek korai for­májaként a malmok voltak jelentősek. Ismerteti az alföldi vízellátás fejlődését, a tiszai hajózási viszonyok változását, a szabályozást követően megszervezett vízrajzi szolgálatot. A monográfia harmadik része a szocialista vízgazdálkodás összefoglalása. A szerző kiemeli, hogy napjaink vízügyi munkáját a tervszerűség, a vízmérleg egyen­lőségére való törekvés jellemzi. A tározók, amelyek térfogata a Tisza völgyében

Next