A Hét, 1970 (1. évfolyam, 1-9. szám)
1970-11-06 / 3. szám
mm / Kritikusi irigység Jó dolga van az én kedves kicsi kollégámnak, Monica Sevulescunak, aki az első olvasópróbától az utolsó snúrig bejárt famuluskodni Penciulescu mellé, és mozzanatról mozzanatra jegyzett, ahogyan ő mondja. Fedélzet-naplót vezetett egy rendezői szellem utazásáról a XVI. századból a XX. századba , s mire elérkezett a bemutató napja, elkészült a 200 oldalas könyv — neki nincsenek terjedelmi gondjai. Számomra az irigykedés marad csupán és a kín : hogyan kényszeresem négy oldalra ezt a négy évszázados utazást. Színpadkép, játékstílus Hogy függöny nincs, azt mondanom sem kell. Nem volt az Erzsébet-kori fogadók udvarán, de a Globe-ban sem. Kellék még kevésbé. Egyetlen pohár sem, amit a szájhoz emelnének. Egyetlen kard sem, amivel vívnának. S ha aztán mégis vívni kell, hát verekednek ököllel, és gáncsot vetnek lovagi medra. S csak a végére kerül egy-egy husáng a kézbe. Díszlet végképp semmi. De még rivaldafény sincs, csak a nyílt színpad fölött lefelé világító két reflektorsor. A háttérben fönn , a szemérmetlenül feltárt zsínórpad. A háttérben lenn : a kulisszák helyének meztelen világa, a színpad nyers tűzfala. Előtte ácsolat : néhány vastraverzre feszített palló. Az előtérben a voltaképpeni játéktér : valami teknőszerű vájat, mintha a Florica Meiureanu színpadképét Jan Kott hasonlata is befolyásolta volna, aki hatalmas tanulmányában (Lear király, avagy a játszma vége) az önmozgásunkkal forgatott és önmozgásunktól elestünket okozó hordóval szemlélteti, milyen is a vak mechanizmus, az a bizo „Bár tudnám, hogyan / és mi vagyok" Cordelia: Valeria Seciu) (Lear: George Constantin; FŐSZEREPLŐ: A RENDEZŐ Lear király a bukaresti Nemzeti Színházban nyol abszurd szituáció, (azt bizonyítandó, hogy a Lear király az abszurd dráma ősmintája, Lear, Gloster és Szegény Tamás pedig a groteszk hősök ősszülői). Ennek a játéktérnek a hátterében — ott lenn a színpad első szintjén és ott fenn a pallón — állnak, ülnek, hevernek valamennyien, míg a közönség befelé szivárog és megtölti a termet. Akkor hirtelen kihuny a fény a teremben és csapatostul előre vonulnak mindahányan. Lear meghatározhatatlan szabású, mégis jelenkori fehér ruhában, (derekán később kötélfonadékkal) . Goneril és Regan a művi előkelőség mai öltözetében ; Cordelia mint egy kis hippi-lány, nadrágban-zekében ; Gloster, a tökéletes úr, a legdivatosabban szabott öltönyben ; a Bolond, szerencsétlen-ravaszdi, füstös képű cigányprímás ; Oswald settenkedő, romlott, rosszarcú homokos ; a két erő között kompromisszumoskodó Alban herceg a nyárádszeredai kispolgár fekete nadrágjában, fehér ingében, nyakkendősen, hozentrágeresen ; a gyilkos indulaté Cornwall mint egy westside-i huligán ; Edgar és Edmund virágos blúzban (majd később a száműzött Edgar, kifosztott, világba vetett Szegény Tamásként — meztelenül); a királyi kíséret pedig (ismét később, amikor elszabadult természetté alakul és vihart fú, szélrohamot hajladozik, záporesőt dobol — szintén félmeztelenül) most az elején a tizenévesek hadaként pulóverben, kardbársony nadrágban, helánkában, blue-geapsben. Előrevonulnak hát mind, majd egyenként, kimért mozdulatokkal öltik magukra a fejedelmi világot sugalló fehér köpenyt, és indul a játék. De ekkor már sejti a néző : voltaképpen az élet indul. Ebben a mai környezetben pereg végig az élet előttünk. Tehát velünk. Majdhogynem általunk. Majd a végén, a döntő csata után, amikor minden sors beteljesedett, most már harci köpenyben (vagy rabruhában ?) jön előre mindenki, s ahogyan az első képben felöltötték az udvari köpenyt, most ugyanolyan szertartásos lassúsággal vetik le egyenként a darócot, és hagyják el egymásután a lét színterét. Ez a konvenció. S ha elfogadtam, akkor már meg sem lepődöm, amikor a katharzis csúcsán, az őrült Lear Lucidum intervallumának pillanatában hirtelen felgyűl a nézőtéri fény és leszól hozzám a király, halkan és nyomatékkal odaszól nekem és a mellettem ülőnek, az első sor nézőjének és a páholysor nézőjének, s a képünkbe mondja : „Senki sem bűnös. Ha mondom, senki !" Mert ezen a — Living Theatre tapasztalatain is érlelt — színpadon, a párbeszéd már nem replikázás, de agitáció és programbeszéd. A cselekmény sem játszott, de megélt élet. S a néző sem néző immár, hanem szereplő. A színház viszszaváltozott azzá, ami őseredeti rendeltetése szerint volt — közösségi szertartás lett belőle. Rövid prognózis Előre látom már: nemsokára négy táborra esztünk. A hagyománytisztelet magas gallérosainak népes tábora zúgni fog, hogy meghamisították Shakespeare-t, és ha pechünk van, részesedhetünk néhány tanulmányban, mely felháborodástól tremolós hangon védelmezi majd Brithon nagy fiát a rendezői önkény ellen. A modernség sznobjainak még népesebb tábora óriás hangerővel, ám ellenkező előjellel rendez majd kávéházi ricsajt, csakhogy ők nem írnak tanulmányt, mert végig se gondolják az istenadták, mitől kortárs a kortárs ; ők csak önfeledten örülnek, amiért farmernadrágban láthatják Cornwall herceget. Azután itt van a harmadik tábor, a kétoldali önbiztosítás hívei — ők lakonikus mélyértelműséggel fogják hangoztatni azt a hallatlanul eredeti észrevételt, hogy „érdekes produkció", s hagyják, döntse el az illetékes világ elvetéltségében, avagy kiválóságában érdekes-e. Ők mindenképpen csak igazolódhatnak: hát nem megmondták jóelőre, hogy érdekes ?! Én azoknak a lelkeseknek a táborához szeretnék tartozni, akik azért tartják ezt a végletes, látszatra a blaszfémia határát súroló újszerűséget rendkívüli teljesítménynek, mert úgy vélik, hogy a shakespeare-i gondolat univerzalitása manapság éppen ebben a sajátos látomásban jelenik meg roppant sugallatosan. S ha egyáltalán fanyar iz keveredik lelkesedésembe, hát nem e sajátos és meghökkentő látomást sugalmazó koncepcióért, ellenkezőleg azért, mert ez a látomás nem elejétől végig tiszta, mert Radu Penciulescu nem mindenütt hűséges tulajdon koncepciójához. Gloster megváltásának grand-guignot-szerű naturalizmusa, azt hiszem, egy régi képzet átlopakodása ebbe az új vízióba (a gondolat rovására), s az a Lear, akinek Cordelia holtteste fölött könnye nyála összefolyik a zokogásban, az is máshonnan való, a romantika tirádás birodalmából, ahol az ősz szakállú, öklét rázó, könynyes-bús Mikulás-király majd ötven esztendőn át (s még a közelmúltban is) azt próbálta elhitetni velünk, hogy ő tulajdon autokratikus hatalmának áldozata. A fentebb említett romantikusra rajzolt vonások nem illeszkednek ebbe a mai Lear-képbe . Penciulescu néhány jelenete fellázad Penciulescu egész, és kevés híján tökéletesen végig vitt felfogása ellen. Ebben a felfogásban ugyanis arról a Lear-ről van szó, aki meg akar szabadulni a hatalom nyűgétől, s nem öregsége és tehetetlensége miatt, de azért, mert tobzódva és örömmel szeretne élni. (Ebben és csakis ebben emlékeztet a Peter Brook sugallta vízióra, Scoffield Lear királyára.) Penciulescu úgy vezeti a játékot, hogy ne higgyük el a királynak, amikor a hatalmat átadván így szól : „...minden gondot és bajt lerázni agg korunkról... míg magunk tehertől mentán mászunk a sír felé.“ Szó sincs ilyesmiről. Másvalaki áll előttünk : egy féktelen „enfant terrible", aki az utána jövő középső nemzedéket emeli hatalomra, hogy ő maga hatalomtól szabaduljon, nonkonformista módon élhessen, s ezzel a tettével kíséretének a fiatal nemzedéknek a pártján szorul az átadott hatalom hurkának szorításába. Ezért hiteles és — állítom — shakespeare-i ez a maivá módolt múlt a színpadon. Penciulescu csakugyan rendkívüli utazást tett a tizenhatodik századból a huszadikba azért, hogy az életforma négy évszázados különbségében mutassa fel az élettartalom azonosságát, a kortársi jelenség-változatban az időtlen jelentést. Méltánytalannak tűnhet fel, hogy nem maradt tér a ragyogó színészi alakítások elősorolására. De az itt látott novum szemszögéből talán mégsem sértően méltánytalan. Ennek az előadásnak a rendező a főszereplője. FÖLDES LÁSZLÓ A HÉT, 1970. NOVEMBER 6. Érdekes, hogy a „szelíd“ Moliére Don Juanjában a világ rendezői egymáson fedezik fel a konvenciók, a képmutatás, a konformizmus ellen lázadó, inkább tragikus, mint vígjátéki hőst, a modern lázadók ősét. Néhány évvel ezelőtt, amikor a varsóiNépszínház Bukarestben vendégszerepelt, Adam Hanuszkiewicz rendezésében és alakításában láthattunk ilyen „nonkonformista“ Don Juant; most a párizsi lapok arról számolnak be, hogy Antoine Hourseiller hasonló szellemben újította fel a darabot a Cornede Francaise-ben, Gieoges Descriéres főszereplésével. — Nálunk a Vutindra Színház tűzte műsorára az idén a Don Juant; a rendező, Valeriu Moisescu még nem nyilatkozott, de temperamentumát ismerve, bizonyára még tovább megy majd Moliére „újraolvasásában". A párizsi Nemzetek Színháza, mint évenként megrendezett nemzetközi színházi találkozó és nyári fesztivál, ezt a hivatását 17 év alatt, fennállása óta, betöltötte és ki is merítette — állapította meg az idei fesztivál alkalmával a Nemzetek Színháza művészeti tanácsa. A jövőben a Nemzetek Színháza átalakul olyan állandó kísérleti központtá, amelynek műhelyében a színpadi kifejezés új és új lehetőségeit alakíthatják ki a színház művészei. Az egyik ilyen színházi „laboratórium“ a világhírű angol rendezőé, Peter Brooke, aki még két rendezővel dolgozik együtt, az iráni Arby Obenassiannal és Andrei Şerbannal, a román színházművészet egyik legfiatalabb reménységével Franck Jotterand, aki eddig főleg filmelmélettel és kritikával foglalkozott, érdekes könyvet írt az új amerikai színházról. Jotterand az amerikai dráma és színpad utóbbi bekövetkezett viharos — és a kibontakozás vagy szintézis körvonalait még nem is sejtető — fejlődését elválaszthatatlannak tartja a valóságos élet olyan drámai fordulataitól, mint például a politikai gyilkosságok voltak. A jövőt illetőleg Jotterand is bizonytalan, mégis azt reméli, hogy az új színházi mozgalmak alapvetően megváltoztathatják a színház társadalmi funkcióját, közéleti súlyát, s a nézőt sokkal közvetlenebbül fogják bevonni a színpadon kibontakozó történésbe. A 25. Színház nevet kapta Budapest legújabb kísérelt színpada, amelyet október közepén avattak fel Németh László Gyász című regényének színpadi megszólaltatásával. Berek Katalin színművésznő és a női kar olyan színpadi monodrámaként adta elő a Gyászt, ami a színjáték legősibb formáját idézte, amikor a főszereplő éppen kivált a kórusból. A regény alapján a színpadi monológokat az író tanácsai szerint válogatta ki és állította össze az előadás rendezője, Szigeti Károly. A 25. Színház következő bemutatója Szókratész védőbeszéde lesz. Platón művét Gyurkó László, a színház igazgatója alkalmazta színpadra, s az előadást érdekes összeállítás vezeti be, amelyet Gyurkó a világtörténelem híres pereinek vádbeszédeiből állított össze. 11 N Ő K - N 01