A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)
1973-03-23 / 12. szám
NAPIRENDEN 2 A kérdező Madách Még fülünkben csengenek az itt nemrég elhangzott Petőfi-vallomások. A versbe, naplójegyzetbe, cikkbe, levélbe foglalt Petőfi-üzenetek. Azóta is tart bennünk a felfedezés izgalma. A felfedezésé, hogy a 150 éve született Petőfi Sándor — ellentétben elavult tankönyvek és ünnepi sztereotípiák képével — milyen lenyűgözően korszerű életvitel, stílus, a dialektikus gondolkodás és a férfias cselekvés dolgában! A sors vagy az ezúttal kivételesen kegyes történelem vagy egyszerűen a szerencse úgy rendelte, hogy Petőfi születése után húsz nappal, 1823. január 21-én megszülessen Madách Imre. Az a feladat várt rá, hogy megírja a Tragédiát. Igen, a Tragédiát, az egyetlent, színpadi irodalmunk magányos és tiszteletet parancsoló Mont Blanc-ját. Azért vagyunk itt, hogy őt ünnepeljük. Nem elérzékenyült jubileumi bámulattal, hanem faggatással. S az ő harcsabajuszos, hórihorgas figurája sem azért fáradott ide csillagmezőkről, hogy nekünk hálás legyen, minket bámuljon, hanem azért, hogy — kérdezzen. Madách öröksége — akárcsak a Petőfié, de mondhatnák: a Vörösmartyé, az Aranyé, az Adyé, a József Attiláé — kérlelhetetlen és nyugtalanító. De amíg társainál — talán az egy Ady kivételével — a csak vigaszt, dicsőségélményt, megnyugvást, álmatag élvezetet kereső hagyományápolók is megtalálták — ha nagyon akarták — a számításukat, Madách mindig azoké volt, akik a tradícióban nem megszentelt oltárt láttak, amelyre odahelyezhetik lelküket és hitüket, hanem a nemzeti és egyetemes géniusz befejezetlen, számon kérő alkotását. Az emberi szellem önmegfejtő küzdelmének csak abbahagyható, de soha le nem zárható erőfeszítését. Azoké volt mindig Madách, akik nem úgy közeledtek hozzá, mint ájtatos zarándokok, vagy megszállott képrombolók, hanem mint konok lázadói a teljesebb tapasztalatnak, mint a folytatás elszántjai, a továbbalkotás bátrai. Egyik méltatója írta a napokban, hogy Madách olyan haladás-modellt állított fel az ember tragédiájában, amely kétértelműnek hatott sokáig — és kétértelműnek hat még sokáig, talán az idők végezetéig, bátorkodom én hozzátenni —, a kétségbeesést éppúgy le lehetett vezetni belőle, mint a biztatást a küzdelemre. Vagyis Madách látomása olyan modell — gondolja tovább vonzó tételét kritikusunk —, amely a történelem mozgásának pontos mása. Valóban erről van szó Madách művében: jó és rossz döntések, győzelmek, megalkuvások, iszonyú kudarcok szakadatlan láncáról. Az már minden kor és minden ember társadalmi tapasztalatának, intellektuális képességének, erkölcsi erejének vagy egyszerűen érzékenységének a kérdése, hogy mit olvas ki a Tragédiából, melyik megfejtési alternatívát választja. Egy bizonyos: az elmúlt évszázad, de főleg az utolsó huszonöt esztendő óvatosabbá tett minket Madách annyiszor elmarasztalt rémlátomásainak a megítélésében. Ha nem is tartjuk meggyőzőnek a nyugaton ma oly divatos katasztrófa-elméleteket, tudomásul kell vennünk, hogy a nyersanyag- és energiatartalékok végessége, a környezetszenynyeződés, a zajártalom valóban rendkívül bonyolult kérdések elé állítják már ma, de főképpen holnap az emberiséget. A szállóigévé vált „Sok az ember, kevés a fóká“-t sem idézzük tréfásan mosolyogva, ha arra gondolunk, hogy huszonhét esztendő múlva, az ezredfordulón majdnem kétszer annyian leszünk bolygónkon, mint most. Ami ma egy embernek elég, holnapra — ha az élelmiszertermelés meg nem kétszereződik — kettőnek kell elégnek lennie. Ha férfi vagy, légy férfi. Erős, bátor, szilárd. Akkor hidd, hogy sem ember. Sem sors könnyen nem árt — dörögte felénk Petőfi nemrég erről a helyről. És mi helyeseltünk neki. Ezzel azt is elmondtam, hogy mi — itt és most — a cselekvésre tanító, a jövő kihívásának elfogadására biztató Madách Imrét ünnepeljük. Azt a magyar írót, aki ma már hatvan nyelven a világnak vallja Ádámmal. A célt, tudom, még százszor el nem érem. Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is? A cél megszűnte a dicső csatának. A cél halál, az élet küzdelem, S az ember célja e küzdés maga. Mielőtt átadnám a szót Rappaport Ottónak, a hazai Madách-kultusz lelkes ápolójának, akinek a nevéhez fűződik Octavian Gogra Madáchfordításának Nagybányán készülő színpadra állítása, mielőtt átengednénk a teret Kovács Györgynek, Senkálszky Endrének, Vitályos Ildikónak és László Gerőnek, akiket szeretettel köszöntünk — engedjék meg, hogy meghajoljak a bukaresti Agatha Birsescu emléke előtt. Ó, a nyomorban, elfeledten meghalt nagy román színésznő játszta el elsőnek idegen nyelven, németül a Tragédia női szerepét. Ei szólaltatta meg az 1892-es hamburgi bemutató után Európa számos színpadán Évát, az asszonyt. Aki Ádám előtt meghallja a biztatást, amelyet mindnyájan úgy ismerünk, mint a Csatadal vagy a Szeptember végén sorait. Amelyet mottóul írhatunk a mai és az elkövetkező napok fölé: „Mondottam, ember, küzdj és bízva bízzál!“ DOMOKOS GÉZA Elhangzott a bukaresti Petőfi Sándor-házban 1973. március 18-án megtartott Madách-ünnepségen. AHOGY TETSZIK A Hét egyik olvasója melléfogással vádol, amiért a mendeli genetikáról írt cikkemben a Mirabilis jalapa magyar nevét csodakürtnek adtam meg, ugyanis valaki lexikonból bebizonyította neki hogy az bizony csodatelesér. Nos, először is: nemhogy az élőlény magyar megnevezése lenne örök, de még a latin is változásnak van kitéve. Sőt, egyidőben különböző szerzők más és más genus és species nevet használnak ugyanarra a fajra. Ami pedig az anyanyelven történő megnevezést illeti, ott éppenséggel több is lehet egyaránt helyes. A Mirabilis jalapa esetében, eltérően Soós Kárpáti Magyar flórájától (1958), ahol a II. kötet 581. oldalán nagy csodatölcsér, illetve estike, illetve kosárka virág (tehát három) néven szerepel, én a IX. osztályos biológia könyvet vettem alapul, ahol a 83. oldalon csodalikt olvasható. Nem egyébért, de jelenleg és nálunk így tanítják. S az sincs továbbá kizárva, hogy vannak vidékek, ahol csodatrombitának nevezik. De én erről nem tudok . .. A népi elnevezést a nép képzelete sugalmazza: a tölcsérhez, kosárkához, kürthöz vagy akár bőségszaruhoz hasonlító virágot a gyakorlatiasabbra bizonyára tölcsérnek, kosárkának, a zenebarát kürtnek (és miért ne: trombitának), a pénzsóvár esetleg bőségszarunak nevezi el De én úgy vélem, hogy nem ez a mendeli genetika legsarkalatosabb kérdése. PUSKÁS ATTILA NEM VITA, DE TANULSÁGOS A Falusi Könyvhónapot köszöntő és csak ennek az eseménynek szánt (tehát elemzést eleve kizáró) cikkem egyik kitételét nehezményezi Réthy István (Add el boltos, februárban! — A Hét, 9 sz., 1973. március 21. Figyelmesen elolvastam írását Figyelmesen és ... örömmel Mindig elmelegedik a szívem, ha olyan emberrel ismerkedem meg, akinek a könyv és a könyvterjesztés (és ami mögötte van: a művelődés) nem közömbös. Beszámolója a marosmagyarói „könyvkérdésről” az illetékesek számára (főként jövőbeli teendőiket illetően) sokatmondó, a köz számára pedig tanulságos. Nem értem azonban, hogy a cikkíró miért porol velem. Én azt állítottam, hogy a február a könyvterjesztés tekintetében legfeljebb külsőségeiben rendkívüli. És ez általánosságban így igaz. Ő maga is megállapítja egyébként, hogy van könyv Magyarón, sőt egy zsáknyit még Fickóra is küldtek (igaz, hogy az üzletvezető nem kérte, de február lévén mégis küldtek)__ Az, hogy a könyv még „februárban sem terjed olyan arányban, ahogy mi könyvbarátok szeretnénk* — igény jele, és nemhogy megkérdőjelezné a nehezményezett (s a cikk írójának hiányérzetet okozó általános megállapítás értékét, hanem egyenesen alátámasztja azt Említettem, hogy a magyarói eset tanulságos is. Jöjjenek hát a tanulságok: 1. a községben sok a könyvszerető ember, akinek az igényei máris nagyobbak, mint a könyvterjesztés jelenlegi lehetőségei; 2. sok továbbá az olyan ember is, aki még nem ébredt rá maradéktalanul a könyv — az olvasás, a művelődés — hasznára, de ha kezébe teszik az olvasnivalót, megveszi ám, sőt utána is szalad a könyvterjesztőnek, vagyis igényei támadnak 3. a községben és a hozzá tartozó falvakban egyaránt nagyobb és állandó gondoskodás szükséges a könyv ismertetése-terjesztése terén, mind a szövetkezeti hálózat, mind pedig az illetékes fórumok (pártszervezet, szocialista nevelési és művelődési bizottság, tanerők) részéről , és végül 4) mint azt R. I. cikke és a belőle adódó tanulságok kétségbevonhatatlanul igazolták: az általános megállapításoknak — még ha hiányérzetet is keltenek (vagy éppen, mert közvetve arra hívják fel a figyelmet, ami elüt az általánostól) — megvan a maguk értéke. BITAY ÖDÖN o s z o n t o Negyedszázaddal ezelőtt alakul meg a Romániai Demokrata Nők Szövetsége , s hazai nőlapjaink, a Femeia, Sateanca és a Dolgozó Nő szintén születésnapjukat ünnepük. E sajtóorgánumok nagy és fontos feladatra váltakoztak: arra, hogy szószólói, hirdetői legyenek pártunk és kormányunk országot és bennünket építő politikájának, arra, hogy a milliónál több nőolvasót tájékoztassák, mozgósítsák, bekapcsolják életünk, napjaink lüktetésébe, aktualitásába, segítsék pályaválasztását, párválasztást, családalapítási kérdéseire alkalmanként válaszoljanak, nyújtsanak segítő kezet a gyermeknevelés mindennapjaiban, álljanak mellette a munkában, a szórakozásban — egyszóval: fórumai legyenek asszonyainknak, lányainknak. Lányaink, asszonyaink, elvtársaink, élettársaink. Élettársaink, nemcsak olyan értelemben, hogy megosztják velünk magánéletünk ünnepén hétköznapjait, de olyan értelemben is, hogy megosztják velünk az országépítés gondját, örömét. S a felelősséget. Sajtóorgánumaik, melyek hozzájuk szólnak, ugyanezt teszik példásan, kitartóan, színvonalasan, társadalmi-politikai szerepüket vállalva és következetesen megvalósítva célkitűzéseiket. Szerkesztőiknek, munkatársaiknak, olvasótáboruknak örömben, sikerekben, további eredményekben gazdag jövendőt kívánunk. Teljesítmény és elismerés Néhány nappal ezelőtt egy kombinát szintű tanácskozás végén a vezetőség munkastílusára terelődött a szó A központ és a hozzá tartozó egységek kapcsolatának számos vonatkozásáról beszéltek. Most, az RKP Központi Bizottsága plenáris ülésének dokumentumait tanulmányozva visszacsengenek bennem a tanácskozás tanulságai és felidéződik néhány újságírói tapasztalatom, amelyekkel magam is tanúsíthatom, hogy mennyire időszerű a plenáris ülésen támasztott igény az ügyrendezés javítására. Tavaly ősszel két alkalommal is olyan dolgokat tapasztaltam, amelyek feltétlenül összefüggnek a gyűlésen szóba került munkastílussal. Az egyik vállalatban igen bizonytalan választ adtak arra a kérdésre, hogy két- vagy hárommillió lej értékű áruval termeltek-e többet az előirányzott mennyiségnél. Körülbelül ugyanebben az időtájban jártam egy másik, ugyancsak jól gazdálkodó vállalatban, ahol kiderült: egyik napról a másikra a kimutatásban kétmillió lejjel megapadt a szocialista munkaversenyben elért megtakarítás. A vállalatok nyilvántartásában járatosabb olvasó már ennyiből is kitalálta, miről van szó: a tervszámok megváltoztatásáról, a feladatok menetközbeni újraelosztásáról — a kombináton, az ipari központon belül. Hogy ez nem szabályos? Attól még előfordul. Lám ez alkalommal is megtörtént. Konkrétan úgy, hogy a jól menő bútorgyár magára vállalt kétmillió értékű termelést a testvérvállalat tervéből — utólag, a tervszámok módosításával és azzal az ígérettel, hogy a következő évnegyedben visszakapja a „kölcsönt”. A másik esetben — itt papírgyárról van szó — ugyancsak a központ kezdeményezésére, kérésére és ugyancsak a tervszámok belső csereberéjével vándorolt át a szocialista munkaversenyben megtakarí- ■ tott kétmillió a testvéregység számlájára — amint a helyszínen tapasztaltam elég könnyen, szintén egyet js értéssel, mert hát ki tudja ... még fordulhat a kocka. Ezt az utóbbi esetet megírtam volt, de csak most, ezen a tanácskozáson, a munkastílus emlegetése kapcsán jöttem rá, hogy nem a lényegre, jobban mondva nem a leglényegesebb szempontra tapintottam rá akkor. Mert jó lokálparióta módjára én csupán azért elégedetlenkedtem, hogy a kétmilliós megtakarítás átengedésévelegy más megyében székelő vállalat „kisegítésére") szőkébb pátriámat károsítják meg a megyék közti országos versenyben De hát ennél többről van itt szó. Egész vállalatok, ezreket számláló kollektívák munkájáról, feladatuk teljesítéséről, a tervszámokkal szembeni magatartásról. A helyzet valahogy így alakul: az egyik közösség minden erőt belead, minden tőle telhetőt elkövet, hogy az össztermelés, az árutermelés mutatóját a százszázalék fölé emelje, hogy hétről hétre szaporítsa a százezrekkel, milliókkal takarékossági számláját. A másik egységben, a testvérvállalatban éppen csak hogy igyekezgetnek, mire a hónap végén, a negyedév befejezése előtt körvonalazódik az adósság, és akkor ... Jön az illetékes főhatóság , a kombinát az ipari központ s a munkahelyen kialakult valóságos helyzetet az íróasztalnál úgy rendezi, hogy lehetőleg mindenik vállalat „egyenesbe" kerüljön. Csakhogy ebből semmi jó nem származik. Az adakozó kollektíva tagjait minden bizonnyal nem kérdezik meg, egyetértenek-e az ilyen természetű jótékonykodással s a kész tények, a megcsorbított eredmények semmiképp sem fokozzák ezek versenyző kedvét. Ha a tervszámok ide-oda tologatása nem is általános szokás, de mint jelenség előfordul. Reflektorfénybe állítását azért tartom időszerűnek, mert mostanság sok szó esik a kombinátok, fővállalatok és alárendelt vállalatok viszonyának, kapcsolatának tökéletesítéséről. A feladatok, a tennivalók egyre inkább kikristályosodnak, s éppen a többre, jobbra törekvés igényli a vadhajtások nyesegetését. Annál inkább, mert noha tavalyi eseteket emlegettem, folytathatnám újabbakkal is. Például azzal, ahogyan a szóban forgó gyűlés másnapján egy kombinátközponttá éppen most előlépett nagyvállalat gazdasági igazgatója a januári—februári termelési költségek túllépését kommentálta: nem kell ebből — mármint az adósságból — messzemenő következtetéseket levonni, elvégre most mi vagyunk a kombinát központja, s ezek az eredmények nem véglegesek , a negyedév végéig minden rendben lesz. Csak nem mindegy, hogyan, milyen módszerrel kerekednek ki a negyedévi eredmények. S főleg, hogy azok valódi eredmények-e. Jól mondotta azon a munkastílussal foglalkozó gyűlésen a vita tanulságait összefoglaló pártaktivista volt, ahogy volt eddig, de 1973-ban a kombinát egyetlen kollektívája se számítson a tervszámokkal való zsonglőrösködésre. A maximális terv megvalósítása teljes erőbedobást és az eddiginél is nagyobb felelősséget igényel mindenkitől. Ilyen körülmények között az elért és nyilvántarott eredmények a valóságnak megfelelően kell hogy tükrözzék a vállalatok, a csoportok, az egyének munkáját, helytállását, teljesítményét, így méltányos, aki többet, jobbat ad az országnak, azé legyen az elismerés és a jutalom. ÖRDÖG BÉLA