A Hét, 1973. január-június (4. évfolyam, 1-26. szám)

1973-06-08 / 23. szám

Világ proletárjai, egyesüljetek! ! Ö­tszáz csillogó szempár tűjében pirultunk a kézdivásárhelyi Líceum torna­termében. Több volt eggyel, vagy tízzel kevesebb ? Ki számolta ? Hisz olyan szívet-lelket melegítően sok volt. Ijesztően sok. Még a magyarózdi torony, a jó Horváth Istvány szemüvegje is olyan meghatottan csillogott a csendben. És dobogott a szíve Kovászna híres-neves szívgyógyászának, senior doctor Bene­dek Gézának, amikor ebbe a tömérdek lelkesedésbe belenézett. És ott ültek az első sorban tanárok, tisztes zászlótartói a tisztességes emberi létnek. Ó, mikor hajtjuk meg fejünket mélyen előttük, mi, aláírói csil­logó irodalom-publicisztikai műfajoknak. Mikor fe­jezzük ki elnézéskérésünket azért, hogy az ő betűik­kel írunk és nem az ő nevüket írjuk Mikor biztosít­juk őket, hogy viszont mindig az ő betűikkel s min­dig az ő tanította szellemben lélegzünk. És csillogott az ötszáz, az ötszázezer, a rengeteg­nél is több szempár, és tüzükben pirultunk mi. És izgultunk, miképpen szekundától való félelmünkben az ő korukban tán sosem. Mert ők még nem tudják, hogy igazán izgulni csak attól lehet, amit önkéntesen és irántuk való szeretesből magunkra magunk vállal­tunk. Soha azért, amitől félünk. Félni a félelemtől félünk — felelni, ötszáz csillogó szempárba belenézni tükörként lehet, pusztán akként. Tisztán és érzéke­nyen, csiszoltan és egyenesen, fájóan, görcsösen, tor­­zan-egyenesen. Csak így lehet. És beszéltünk — ötszáz szempár csillogott — a to­rony Magyarózdról, a Szív Kovásznáról s magam, aki A Hét voltam, A Hét helyett, beszéltünk mindenről, ami szép s hivatás. Beszéltünk írásról, életről, béké­ről, háborúról, tervről és arról, hogy mi mindenről kellene beszélni még. És akkor ott ötszáz szempár, tanári kar, Kézdivásárhely meg minden mellett, azt kérdezte egy, azt kérdezte kettő, azt kérdezte három, azt kérdezte négy öt és sokan, talán még többen is, tessék megmondani kérem, tessenek nekem megmon­dani. .. Hogy kell írni . Újságot, lapot, könyvet, életet... Hogy kell, hogy lehet. . Ezt mondom el én nektek társak a toll viselésében. Krónikásaként e közös győzelmünknek. Ezt mondom én el nektek társaknak a toll elvise­lésében, csillogó szempároknak. Kezdin innen és túl, hogy élni , égni csak ezért érdemes Ezért az ötszázért, azért az ötszázezerért, azért a többször annyiért, azokért, akiknek a bizalmát megérdemlőd. HUSZÁR SÁNDOR ------------------------------------ ------------—■■ ~ 20 oldal A SZOCIALISTA MŰVELŐDÉSI ÉS NEVELÉSI TANÁCS TÁRSADALMI—POLITIKAI—MŰVELŐDÉSI HETILAPJA Ára­­­lel Jó munkát a Képzőművészek Szövetsége Országos Konferenciájának! A kapuk kitárultak Tanúja voltam az államosításnak, pontosab­ban a „nagy művelet" hivatalos részének. Most már tudom, hogy ez volt a kevesebb. Mert, ami nem itt, fent, a bukaresti Mitropolies Dombján, hanem lent, a gyárakban történt, az a több, az az érdekesebb, az az objektív maradandóbb. De az ember nem lehet egyszerre két helyen, még ha százszor olyan riporter is, mint én voltam. Egyébként — ha őszinte akarok lenni — akkor, azon az 1948-as nyári napon ezerszer jobban imponált nekem sötét öltönybe öltözve, nyakken­­dősen, elegánsan, a fiatalok fontoskodásával fel és alá járni a parlament folyosóján, mint mondjuk a Malaza gyár valamelyik nap­tól hevített csarnokában izzadni. Egyébként is: Malaxa úr gyárába senki sem hívott, a Par­lamentbe viszont hivatalos belépőm volt. Szo­rongató munkának, de kellemes kötelességnek is éreztem a parlamenti tudósítást és noha — visszagondolva — elég sután is mozogtam a patinás falak között és túl nagy politikai jár­tassággal sem dicsekedhettem, mégis úgy ér­zem, tisztességgel végeztem feladatomat. Ez pedig azon a júniusi napon az volt, hogy részt vegyek a Nagy Nemzetgyűlés ülésszakán. «Blagjugsaeiinien Emlékezetem, lám, már-már félrevezet — majdnem azt írtam, hogy 1948. június 11-re azért hívták össze a legfelsőbb törvényhozó testületet, hogy megszavazza az államosítás törvényét, pe­dig az egykori dokumentumok másról beszélnek. A Nagy Nemzetgyűlés képviselőit­­ hivatalosan díszgyűlésre hívták meg, pontosabban az 1848- as forradalom százesztendős évfordulójának megünneplése szerepelt a nyomtatott meghívón. Ez a napirendi pont a világ legtermészetesebb dolgának tűnt, elvégre ki más, ha nem mi, az új rend képviselői emlékezzünk meg, e történel­mi falak között, a munkásosztály, a parasztság és a haladó szellemű értelmiség előtt, lett lé­gyen az bármilyen nemzetiségű, az egy évszá­zad előtti forradalmi eseményekről. Nos, azon a június 11-én erre az ülésre vol­tam hivatalos, annál is inkább, mivel néhány nappal azelőtt a Magyar Népi Szövetség egyik reprezentatív csoportjával részt vettem az islázi nagygyűlésen, tehát ahogy újságírói nyelven mondani szokás, „beledolgoztam magam" a témába. Igen ám, de a Nagy Nemzetgyűlés — noha akkor még fogalmam sem volt erről — nemcsak a forradalmat idézni készült, hanem új, országos jelentőségű forradalmi tettre. A­­melynek előzménye hosszú évtizedekre nyúlik vissza — ha úgy tetszik, 1848 tavaszáig. (Folytatása a 3. oldalon) DÁNOS MIKLÓS Történész mivoltában a konkrét társadalomrajz, politikus szerepé­ben a gyakorlat jellemezte: Nicolae Balcescu a valóságban élt és gon­dolkodott, s számára a valóság a népi-nemzeti közélet. Plebejus har­cos. A tömegek sorsát vállalja és képviseli, s a népi erők kibontako­zásának terét nemzeti keretben, az egységes román állam megteremté­sében kívánja biztosítani. Hűsége a dolgozó milliókhoz nem ismer tü­relmetlenséget más nemzetiségűek­kel szemben. Nemzeti államképleté­ben egyenlőséget hirdet, a forradal­mi haladás győzelméért néptestvé­riségben fogalmaz, nemzetközi szo­lidaritást vall, ellentéteket hidal át Nevéhez fűződik két forradalom — a román és a magyar — közös ne­vezőre hozása Kelet-Európa eman­cipációja jegyében. A történészek általában nem for­radalmárok, s ha azok, nem mindig vesznek maguk is cselekvőleg részt a történések alakításában. Balcescu személyiségében azonban elmélet és gyakorlat, történetírás és törté­nelmi szerep találkozik. Ez a kettős egység már ifjúkorában kialakult otthon alkalma van megismerni a nép nyomorúságos helyzetét, a Szent Száva-kollégiumban pedig francia tanára, Vaillant, történelmi össze­hasonlításaival a román nemzet Jecza Péter Bölöni Farkas Sándor BALOGH EDGAR Balcescu küldetése és öröksége balsorsára és hősi hagyományaira, a pesti jogtudor, Eftimie Murgu, a közjogi harc fortélyaira, Ion Eliade- Radulescu, a román irodalmi esz­­mélkedés apostola, az anyanyelvi ki­fejezés szép közügyére figyelteti fel. Történész lesz, aki történelmet akar csinálni. Olasz és francia tit­kos társaságok mintájára alakult sza­badságharcos csoportosulásba áll be, s a fejére ezért kirótt börtönbünte­tés is a politikust érleli tovább. Ko­molyabb a második összeesküvés, a Frăţia (Testvériség) megszervezése: a román polgári demokratikus for­radalomban ez a kisközösség játssza mindvégig a vezető párt történelmi szerepét- Moldvaiak, havasalföldiek, erdélyiek szellemi törekvései fo­nódnak itt egybe, mozgásba jönnek a hírközlés és közművelés új eszkö­zei, a népbarát fiatal értelmiség ho­vatovább közvéleményt formál ma­ga körül. Balcescu a román hadvi­selés történeti forrásait tárja fel, megvédi a törökellenes szabadság­­harcok erkölcsi emlékét hamisítá­sokkal szemben, s tanulmányaiban mélyre ás­ a földművelő dolgozók társadalmi helyzetéig a fejedelem­ségek történetében. Már ekkor be­lekezd életművébe: Mihai Viteazul călugăreni-i győzelmes fegyverté­nyét dolgozza fel, kiemelve a feje­delem személyében egy akkor lehet­séges román nemzeti egység megte­remtőjét és méltatva románok és magyarok közös szabadságharcát . (Folytatása a 16. oldalon)

Next