A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)

1979-03-16 / 11. szám

Anavi Ádám 70 éves A végtelen titoknyitás íme egy író, aki nem szereti tudomásul venni, hogy neki kora van, aki elbliccelte ötvenedik s hatvanadik születésnapján ün­neplését, mint egyik versében a naptárt visszalapozó szeptember. íme egy író, aki nem szereti a kötelező ünneplést, kinek korát csak hosszú bibliográfiai búvárlások­­kal lehetett kideríteni, s amikor most ez a hetvenes évszám előkerült, senki sem hit­te, inkább hajlandó volt a nyomda ördö­gére, a bibliográfusok hanyagságára gon­dolni, mintsem hogy elhiggye — Anavi Adam hetvenéves. S valóban, aki szemé­lyesen ismeri, alig hiszi ezt, hisz az utóbbi húszegynéhány évben Frucht tanár úr alig változott. Pirospozsgás arcával, ruganyos járásával, taglejtésekkel kísért tagolt, ta­náros beszéd modorával összetéveszthetet­len alakja Temesvár szellemi életének. Nemzedékem s az előttünk járó nemzedé­kek tudatában ő a „tanár bácsi", akihez gyermekfejjel vittük első írásainkat, akitől az első poétikai leckéket kaptuk, s aki a maga változatlanságával talán saját nö­vekvő életkorunk megállíthatóságának il­lúziójában is ringatott. E tökéletes kendő­zést szolgálta az a szüntelen vitakészség is, mely Anavi Ádám jellemzője. Bárhol futott össze vele az ember, utcán, villamo­son, színház előcsarnokában, mindig el­keseredett vitában volt valakivel, ha nem mással — hát jobb partner híján, önma­gával. Anavi Ádám — azonos nevű őséhez hasonlóan —, azt hiszem, nem valami sér­­tettségi érzésből, freudi komplexusból ere­dően tagad, nem veti alá magát a Para­dicsom mindenkor adott törvényeinek, ha­nem a megismerés kínzó kényszerétől űz­ve. Ő a tudósra vágyó ember, tehát örök­ké kérdések gyötrik — minden válasz csu­pán kiindulási pontként létezik számára egy másik miérthez. Irodalmi munkássága szinte csak illuszt­rációja az előbb elmondottaknak, e szün­telen, túlzásoktól és vargabetűktől sem mentes keresésnek. Kötetei és még kiadat­lan, íróasztalfiókjában tartott művei e ku­tató vágy tárgyiasulásai. Talán ezért leg­jobb verseskönyvei az Etika és kibernetika (1970) s a Metaforás idők (1974), melyek­ben legközelebb kerül a „zárnyitogató em­ber" megfogalmazásához: „De nézz a dolgok mögé újra — / szemedbe váltott kép akad / de nézz a dolgok mögé új­ra — / a feltört zár: csak új lakat / de nézz a dolgok mögé újra — / s add rá magad — bár semmi más / nem jut neked, csak egy öröm: / a végtelen titoknyitás." (A dolgok mögött) Szorosan összefügg a kereső ember esz­ményképének megrajzolási vágyával Ana­vi Ádám utóbbi évekbeli munkássága, melynek tengelyében Kepler áll. Előbb egy­­felvonásost írt a témáról Kepler és Andro­meda címmel (a temesvári színházban Rajhona Ádám s Koszta Gabriella ját­szotta), majd utána egy háromfelvonásost, mely Kepler egyik kifakadására épül: az asztronómiát, a tudományok királynőjét, lányának, a céda asztrológiának kell el­tartania, hogy éhen ne haljon. Ez kifejezi az új tragikus képletet, amelyet Anavi Ádám művének tengelyébe állít: meddig mehet el a tudós, az entellektüel önmaga eladásában annak céljából, hogy meg tud­ja valósítani a számára egyetlen fontos művet, melyre életét szánta. A hatalmi harcokban, ellentétes osztályérdekek közt őrlődő új Kepler, a középkor végén szüle­tő modern szellemiség erkölcsi drámáját képviseli Anavi Ádám elképzelésében. Ez az, ami azt hiszem, választ ad az em­lített titokra: Anavi Ádám fiatalságának titka a lezáratlanság, a mindig megújulni képesség. Ezért sok átalakulást, megle­petést kívánunk számára — s tegyünk úgy mintha ez az évforduló sem történt volna meg, ezt is sikerült volna elamerikáznia az idővel folytatott komoly játékban. MANDICS GYÖRGY (Folytatás az első oldalról) bér 10-én megható ünnepségen idézte fel egyszerre a három költő emlékét. Molnár Károly Ady-versekre írt szerzeményeit em­líti a tudósító, ír a magyar és román nyel­vű szavalatokról, Gheorghe Urzica közis­mert nyomdász bevezető beszédéről, Ba­logh Edgár előadásáról, és idézi Bem tá­bornok híres szózatát Erdély népeihez, magyarokhoz, szászokhoz és románokhoz, hogy nyújtsanak egymásnak testvéri kezet, távoztassanak el minden gyűlöletet, és boldogok lesznek. Hányan tudtuk eddig, hogy a hajdani brassói Petőfi—Eminescu— Ady-ünnepségnek valóban testvéri vissz­hangja támadt azon nyomban la?i-ban. Mintegy testvéri replikaként a ia?i-i év­könyvre, a Korunk 1979-es tanulmány­­kötete az erdélyi, illetve szélesebb karolás­sal romániai magyar népismeret kutatói­nak eredményeit mutatja be. Alkalmat a témára Orbán Balázs születésének 150. év­fordulója nyújt. Aligha emlékeztethetett volna ennél méltóbban a folyóirat a nép­élet kutatójának jubileumára. Orbán Ba­lázs nemcsak hatkötetes fő művének címe alá írta a népismeret megjelölést, de va­lójában megalapozója volt a műfajnak a mi kultúránkban. Nem volt kizárólagosan történész vagy geológus, földrajztudós vagy néprajzos, de mindezek fő tulajdon­ságait egyesítette magában, miként az élet is, amelyet oly szenvedélyesen tanulmá­nyozott, nem határolódik el a tudományos diszciplínák szerint, hanem jelenségei egy­bekapcsolódnak, egymást teljesítik és fel­tételezik. Azt hiszem, leghelyesebb olyan írónak tartanánk Orbán Balázst, aki egy­képpen élt a történelem, a földrajz, a geológia, a néprajz és a folklór kutatási módszereivel — nem a szaktudomány mód­ján, persze —, és aki éppen ezért az élet, a népélet teljességét tudta megmutatni. A Korunk idei évkönyvét is ez a gazdag változatosság és ötvöződés jellemzi. Hiva­tásos történészek és néprajzosok munkái­val együtt olvashatjuk tanárok, levéltáro­sok dolgozatait, a tudomány doktora mel­lett ott áll és jól helytáll Seres András, a krizbai gépészből lett néprajzkutató. És persze jelen vannak ebben az évkönyvben is azok — Balogh Edgár, Gáli Ernő, Szőcs István —, akik a szintézis rendjén for­rasztják egybe a résztudományok tisztelet­re méltó erőfeszítéseit, az összegyűjtött és értékelt adatokat, s így nemzetiségi ön­ismeretünkbe építik be — a publicisztika közvetlenségével — a romániai magyar tudományosság eredményeit. Harmadik évkönyv — betűrend szerint — az Utunk immár tizer­kettedik­k évköny­ve. Egyszer már el kellene végezni az Utunk-évkönyvek méltó elemzését, értéke­lését, hiszen kétségtelen, hogy ez a soro­zat — amelynek a folytonossága is töret­len — eredeti szín és jelentős szint a ro­mániai magyar irodalmi termésben. Indu­lásától jól meghatározott jellege van en­nek a sorozatnak. Az idei Utunk-évkönyv egyfelvonásosokat és közművelődési témájú riportokat, tanul­mányokat fog egybe. Ennél égetően idő­szerűbb témát és műfajt a szerkesztőség nem is választhatott volna. A műkedvelő színjátszók kedve — hivatalos serkentésre, de c serkentésre válaszként szintúgy — felpezsdült megint, a televízió korszaká­ban is van tere és lehetősége a műked­velő színjátszásnak, mivel a kultúra egyik fontos tényezőjét, az önkifejezést segíthe­ti elő. Igen ám, de irodalmunk hosszú idő óta leginkább a rövid színdarabokat ha­nyagolja el. Nem az irodalom hibájából, ezt nyomban le­ kell szögeznünk, az igaz­ság nevében. Talán egyetlen műfaj körül sem viharzott fel annyi vita, mint egyfel­­vonásosok dolgában: a műfajhoz szívesen forduló író és műkedvelő színjátszóik köve­telése hangzott egybe mindig: a közmű­velődésnek ezt a pászmáját is éppúgy a modern kor és igény szerint kellene mű­velni, mint a regényt, a költészetet, a drá­mát, a riportot, az esszét. De az írók ked­vét szegte mindegyre a közművelődés né­mely irányítójának igénye, amely enyhén szólva nem tartott lépést az élet és az irodalmi fejlődés menetével. Eszembe jut hogy magam éppen húsz esztendeje — 1959 februárjában — írtam első vehemens cikkemet az egyfelvonásosok mostoha sor­sa ellen, sajnos eléggé eredménytelenül. Az egyfelvonásosok valahogy kiestek iro­dalmunk egységes áramából, a perifériára szorultak, és ezért az igényes műkedvelők a közművelődés egyik hatásos alakzatá­nak — fájó szívvel —­ kénytelenek voltak hátat fordítani. Az Utunk, igen okosan, nem vitát nyitott az egyfelvonásosok helyzetéről, hanem egy egész évkönyvet szentelt a műfajnak. Jo­gos volt a kétely, vajon az írók — annyi csalódás után — hajlandók lesznek-e me­gint erre a kalandra? Az idei évkönyv a szerkesztők bizakodását és a sorozat rang­ját igazolja. Senki sem állítja, hogy vég­képp megoldódott az egyfelvonásosok ügye, és f­ogy a közölt munkák mind egy­azon szinten, erővel hatnak. Az sem biz­tos, hogy mindegyiket játszani lehet, de­­hát a jó dráma — és jó egyfelvonásos — olvasva is jó. A könyvdráma a nemzeti irodalmak fontos műfaja volt mindig. Gyors átolvasásra is nyilvánvaló, hogy a szerkesztők nem valamilyen művészi ká­nont erőszakoltak a szerzőkre, mindenki kedve, témaköre és színpadtechnikai is­merete szerint írta meg a maga rövid da­rabját. (Újabban így is nevezik, és éven­te országos versenyeket rendeznek egyfel­vonásosok bemutatóiból.) Egy valami már­is kétségtelen: az évkönyv rég elfogyott a kolozsvári újságárudákból, tehát az olva­sóközönséget irodalmi alkotásként is ér­­érdek­li és vonzza az egyfelvonásos, és valószínűleg nem egy most közölt darab szerepelni fog a műkedvelők műsorrend­jén országszerte. Ha a műkedvelő moz­galom említett irányítói is egyetértenek vele... Bízunk tehát az Utunk-évkönyv­­ben megmutatkozó írói felsorakozás meg­győző erejében, irodalom és műkedvelés közös, létfontosságú érdekében, a közmű­velődés rangja nevében. BEKE GYÖRGY Három évkönyv egyénisége 1890 vagy 1978?... Elindultunk? El. Kiértünk az állo­más csarnokából, az üvegtető alól, tíz, húsz, ezer sínpár között gördülünk elő­re. A Michel Bútort utánzó kísérletünk íme, már az első mondatokban megbu­kott. A Mobile sohasem kérdez, hanem közöl, állít. Valamint mindig megbíz­hatóan, ellenőrizhetően pontos. Ha ő a Termini állomás sínpárjainak számáról szót ejtene, egyetlen, a ténynek megfe­lelő számot írna le, tegyük fel így (is­mét: feltevés): „hatvannégy sínpár kö­zött gördülünk előre.“ Folytassuk hát! És pontosabban. Vonatok állnak, érkez­nek a párhuzamos síneken. Térképünk 68-as számú négyszögéből a várost észak-kelet felé határoló római falakat látjuk. Nem látjuk a másik, a bal olda­lon a Lateráni Szent János katedrálist. Most ez a liget — bal oldalt — nem a Villa Borghese, ahol laktunk. A térké­pen a 94-es számú kockán vágunk át. A Tiberisz. — Még beszélgetni fogunk ezzel a koszos vízzel, amikor, nem tu­dom hol, visszatérünk Fellini Rómájá­ba. — Új lakónegyed. Itt? Arrébb? El­hagytuk már? Alagút a város alatt. Fö­löttünk bizonyára remegnek a házak falai, a bútorok, a tükrök, a konyha­edények. Az ágyak. Némelyikükben ép­pen szeretkeznek a rómaiak. Vasárnap van. Jobbról, balról kőfalak. Az ott a Szent Péter katedrális kupolája. Leo­nardo da Vinci. Ezt láttuk volna, ami­kor hat esztendővel ezelőtt repülőgép­pel megérkeztünk a Leonardo da Vinci repülőtérre, és a taxi behozott, beszál­lított a városba, vagy a Szent Pál ka­tedrálisét? Szerencsénk van, rendkívüli szerencsénk, közölte akkor a gépkocsi­­vezető, érkezésünk órájában ért véget a bér­gépkocsi-sofőrök sztrájkja. Siker­rel végződött. Az autóból is jobb oldalt láttuk a kupolát, tehát nem a Szent Péter volt, hanem a Szent Pál kated­rális. Igen, Anna pontosan emlékezik, az a Szent Pál kupolája volt. Autóte­mető. Autóhalottak ezrei egymás­­ he­­gyén-hátán. A technokrácia egyre ter­jedő gép-Auschwitza. Hyeronimus Bosch látomás: az autóroncs-temetők eltemetik Rómát, Párizst, Londont, New Yorkot. Házak. Ismét autótemető. Bérházak. Új lakónegyed. Olyan, mint amilyent Párizs, Madrid, Frankfurt, Berlin határában láttunk. Házak. Va­lószínűleg elhagytuk már Rómát. Mi­kor hagytuk el? Róma-térképünkön az utolsó kocka a 31-es számot viselte. Kék színnel nyomott számok. Ugyanaz a kék nyomdafesték, mint a Rómán át gilisz­taként, kígyóként tekergő Tevere. A Ti­­beris. Húsz hídjával Róma területén. Mindössze hat vagy hét hídon men­tünk át az elmúlt, a végleg elmúlt ró­mai .napjainkban. Egyszer csak mint egy meglepő filmvágással: Civita Ve­cchia. Odahaza megvettük a Róma—Ci­vita Vecchia és visszajegyet. Nem utaz­tunk el Civita­ Vecchiába. Fáradtak vol­tunk. Két római napunkat vontuk vol­na meg magunktól a tengerért. Civita Vecchiáért. A jegyet az állomáson ér­vénytelenítettük. Két pecsét, egy alá­írás a „jegyérvénytelenítő“ ablaknál. És végeztünk Civita Vecchiával. Akárcsak Velencében Veronával. Ott a tájékoz­tató irodában zajlott le ez a művelet. Fél óra hosszat tartott. A rövidlátó tisztviselő a pecsétek igénybevétele e­­lőtt több vaskos könyvet lapozott át, mindenféle rendelkezések enciklopé­­diáit. Nehéz munka. Florencben a Pis­toriába, Sienába, Ravennába tervezett út hiúsult meg. Fiatalos tervünket két­ségtelenül eltúloztuk. Pedig Civita Ve­­cchiát látni akartam. Valamikor Mihail Sebastian egy vígjátékát fordítottam magyarra. Ott, abban a szövegben tér vissza Civita Vecchia újra és újra. Ci­vita Vecchiát látni! Az elérhetetlent. Ott, az elérhetetlen tengerparti város­ban, ott talán boldogok lehetnének játék hősei. Civita Vecchia: az illúzió, a Civita Vecchia: a magánboldogság utó­piája. Civita Vecchia: a lehetetlenség, a boldogság megvalósulásának álompart­ja, álomvárosa. Civita Vecchia: a be­teljesülés. Civita Vecchiát látni és meg­halni. Most tehát itt van. Rómától 45 percre, mert dél felé, 11 óra 5 perckor álltunk meg Civita Vecchiában. Az ál­lomás felirata épp fülkénk jobb oldali ablakával szemben. Fehér keretben, tengerkék alapon, mint Róma-térképe­­men a Tiberis. A Tevere. És a tájékoz­tató négyszögek száma is ugyanolyan kék alapon, fehér betűkkel, maiuscu­­lákkal: Civita Vecchia. Gondolatban fehér felkiáltó­jelet írtam a kék táb­lára a városka neve után. Leszállni. A csomagtartóban hagyni a két bőröndöt és a két kézitáskát, és leszállni, és el­indulni. Civita Vecchiába. Amelyről az 1890-ben megjelent Baedekerből azt tu­dom, hogy az állomás büféje nagyon jó. Nem látok semmilyen büfét 1978. de­cember 10-én. A büfé meghalt. Mikor? Ha élne, épp nyolcvannyolc éves lenne, sőt bizonyosan még öregebb. Omnibusz visz a városba. 1890-ben vagyunk. Én már nem értem meg az omnibuszokat. Ha most leszállnék a vonatról és születé­sem előtt 19 évvel érkeznék meg Civita Vecchiába, az Orlandi szállóban nyit­tatnék szobát Annával. 1890-ben még „szobát nyittattak“ az utazók a fogadó­ban. Ez az úri ige, íme, már kiveszett szótárunkból: Krúdy és Ady még élt vele. De az Orlandi nem fogadó, hanem nagyszálló. S a nagyszállóig egylovas ■kocsi, azaz konflis, 50 francia centimes­­ért, kétlovas fiáker 1 frankért szállíta­na oda. Ez Róma kikötője. A csupa lel­kiismeret Michel Butor a Mobile-ban sose mulasztja el közölni, mennyi a la­kossága a városnak, amely fölött az Egyesült Államokban átrepül. Én is ide jegyzem Civita Vecchia népességi ada­tát: 12 000 lélek. Persze 1890-ben. Az 1924-es Larousse-ban: 52 000. Nem lá­tom a tengert. Sem a kikötőt. Baedeker szerint: a város érdektelen. De mit tud­hatott 1890-ben az útikalauz szerkesz­tője a boldogság kérdéséről a huszadik század utolsó harmadában? Honnan tudhatta volna, hol a boldogság mosta­nában? Kétségtelen: Civita Vecchiá­ban. Ahová szegény Mihail Sebastian szerelmesei sohase jutottak el. Ahol mindössze három percig álltunk. Három percig a boldogság kapujában. Vasúti ablakunk, épp a boldogság lelőhelyének felirata előtt. Nem szálltunk le. Elsza­lasztottuk az utolsó nagy lehetőséget. Egészen, mondhatnám holtbizonyos, hogy már sohase látjuk Civita Vecchi­át . . . Mindjárt a város után, Civita Vecchián túl megpillantottuk a tengert. Az ősi Latium tartomány tengerét. Az elmulasztott, az elvesztett boldogság tengerét, Civita Vecchiánál. Baedeke­­rünk azt írja: elmaradott vidék. Nem igaz. Villák. A legmodernebb amerikai építkezés. A falak hófehérek. A fém ablakkeretek a pillanatra előtörő nap­fényben vakítóan villognak.. Azt hi­szem, ilyenek lehetnek a kaliforniai ó­­ceánparti házak. Nem igaz, amit itt szemlélünk 1890-ben. De igaz-e mindez 1978. december 10-én?... MÉLIUSZ JÓZSEF IRODALOM A HÉT 6

Next