A Hét, 1979 (10. évfolyam, 1-52. szám)
1979-03-16 / 11. szám
Anavi Ádám 70 éves A végtelen titoknyitás íme egy író, aki nem szereti tudomásul venni, hogy neki kora van, aki elbliccelte ötvenedik s hatvanadik születésnapján ünneplését, mint egyik versében a naptárt visszalapozó szeptember. íme egy író, aki nem szereti a kötelező ünneplést, kinek korát csak hosszú bibliográfiai búvárlásokkal lehetett kideríteni, s amikor most ez a hetvenes évszám előkerült, senki sem hitte, inkább hajlandó volt a nyomda ördögére, a bibliográfusok hanyagságára gondolni, mintsem hogy elhiggye — Anavi Adam hetvenéves. S valóban, aki személyesen ismeri, alig hiszi ezt, hisz az utóbbi húszegynéhány évben Frucht tanár úr alig változott. Pirospozsgás arcával, ruganyos járásával, taglejtésekkel kísért tagolt, tanáros beszéd modorával összetéveszthetetlen alakja Temesvár szellemi életének. Nemzedékem s az előttünk járó nemzedékek tudatában ő a „tanár bácsi", akihez gyermekfejjel vittük első írásainkat, akitől az első poétikai leckéket kaptuk, s aki a maga változatlanságával talán saját növekvő életkorunk megállíthatóságának illúziójában is ringatott. E tökéletes kendőzést szolgálta az a szüntelen vitakészség is, mely Anavi Ádám jellemzője. Bárhol futott össze vele az ember, utcán, villamoson, színház előcsarnokában, mindig elkeseredett vitában volt valakivel, ha nem mással — hát jobb partner híján, önmagával. Anavi Ádám — azonos nevű őséhez hasonlóan —, azt hiszem, nem valami sértettségi érzésből, freudi komplexusból eredően tagad, nem veti alá magát a Paradicsom mindenkor adott törvényeinek, hanem a megismerés kínzó kényszerétől űzve. Ő a tudósra vágyó ember, tehát örökké kérdések gyötrik — minden válasz csupán kiindulási pontként létezik számára egy másik miérthez. Irodalmi munkássága szinte csak illusztrációja az előbb elmondottaknak, e szüntelen, túlzásoktól és vargabetűktől sem mentes keresésnek. Kötetei és még kiadatlan, íróasztalfiókjában tartott művei e kutató vágy tárgyiasulásai. Talán ezért legjobb verseskönyvei az Etika és kibernetika (1970) s a Metaforás idők (1974), melyekben legközelebb kerül a „zárnyitogató ember" megfogalmazásához: „De nézz a dolgok mögé újra — / szemedbe váltott kép akad / de nézz a dolgok mögé újra — / a feltört zár: csak új lakat / de nézz a dolgok mögé újra — / s add rá magad — bár semmi más / nem jut neked, csak egy öröm: / a végtelen titoknyitás." (A dolgok mögött) Szorosan összefügg a kereső ember eszményképének megrajzolási vágyával Anavi Ádám utóbbi évekbeli munkássága, melynek tengelyében Kepler áll. Előbb egyfelvonásost írt a témáról Kepler és Andromeda címmel (a temesvári színházban Rajhona Ádám s Koszta Gabriella játszotta), majd utána egy háromfelvonásost, mely Kepler egyik kifakadására épül: az asztronómiát, a tudományok királynőjét, lányának, a céda asztrológiának kell eltartania, hogy éhen ne haljon. Ez kifejezi az új tragikus képletet, amelyet Anavi Ádám művének tengelyébe állít: meddig mehet el a tudós, az entellektüel önmaga eladásában annak céljából, hogy meg tudja valósítani a számára egyetlen fontos művet, melyre életét szánta. A hatalmi harcokban, ellentétes osztályérdekek közt őrlődő új Kepler, a középkor végén születő modern szellemiség erkölcsi drámáját képviseli Anavi Ádám elképzelésében. Ez az, ami azt hiszem, választ ad az említett titokra: Anavi Ádám fiatalságának titka a lezáratlanság, a mindig megújulni képesség. Ezért sok átalakulást, meglepetést kívánunk számára — s tegyünk úgy mintha ez az évforduló sem történt volna meg, ezt is sikerült volna elamerikáznia az idővel folytatott komoly játékban. MANDICS GYÖRGY (Folytatás az első oldalról) bér 10-én megható ünnepségen idézte fel egyszerre a három költő emlékét. Molnár Károly Ady-versekre írt szerzeményeit említi a tudósító, ír a magyar és román nyelvű szavalatokról, Gheorghe Urzica közismert nyomdász bevezető beszédéről, Balogh Edgár előadásáról, és idézi Bem tábornok híres szózatát Erdély népeihez, magyarokhoz, szászokhoz és románokhoz, hogy nyújtsanak egymásnak testvéri kezet, távoztassanak el minden gyűlöletet, és boldogok lesznek. Hányan tudtuk eddig, hogy a hajdani brassói Petőfi—Eminescu— Ady-ünnepségnek valóban testvéri visszhangja támadt azon nyomban la?i-ban. Mintegy testvéri replikaként a ia?i-i évkönyvre, a Korunk 1979-es tanulmánykötete az erdélyi, illetve szélesebb karolással romániai magyar népismeret kutatóinak eredményeit mutatja be. Alkalmat a témára Orbán Balázs születésének 150. évfordulója nyújt. Aligha emlékeztethetett volna ennél méltóbban a folyóirat a népélet kutatójának jubileumára. Orbán Balázs nemcsak hatkötetes fő művének címe alá írta a népismeret megjelölést, de valójában megalapozója volt a műfajnak a mi kultúránkban. Nem volt kizárólagosan történész vagy geológus, földrajztudós vagy néprajzos, de mindezek fő tulajdonságait egyesítette magában, miként az élet is, amelyet oly szenvedélyesen tanulmányozott, nem határolódik el a tudományos diszciplínák szerint, hanem jelenségei egybekapcsolódnak, egymást teljesítik és feltételezik. Azt hiszem, leghelyesebb olyan írónak tartanánk Orbán Balázst, aki egyképpen élt a történelem, a földrajz, a geológia, a néprajz és a folklór kutatási módszereivel — nem a szaktudomány módján, persze —, és aki éppen ezért az élet, a népélet teljességét tudta megmutatni. A Korunk idei évkönyvét is ez a gazdag változatosság és ötvöződés jellemzi. Hivatásos történészek és néprajzosok munkáival együtt olvashatjuk tanárok, levéltárosok dolgozatait, a tudomány doktora mellett ott áll és jól helytáll Seres András, a krizbai gépészből lett néprajzkutató. És persze jelen vannak ebben az évkönyvben is azok — Balogh Edgár, Gáli Ernő, Szőcs István —, akik a szintézis rendjén forrasztják egybe a résztudományok tiszteletre méltó erőfeszítéseit, az összegyűjtött és értékelt adatokat, s így nemzetiségi önismeretünkbe építik be — a publicisztika közvetlenségével — a romániai magyar tudományosság eredményeit. Harmadik évkönyv — betűrend szerint — az Utunk immár tizerkettedikk évkönyve. Egyszer már el kellene végezni az Utunk-évkönyvek méltó elemzését, értékelését, hiszen kétségtelen, hogy ez a sorozat — amelynek a folytonossága is töretlen — eredeti szín és jelentős szint a romániai magyar irodalmi termésben. Indulásától jól meghatározott jellege van ennek a sorozatnak. Az idei Utunk-évkönyv egyfelvonásosokat és közművelődési témájú riportokat, tanulmányokat fog egybe. Ennél égetően időszerűbb témát és műfajt a szerkesztőség nem is választhatott volna. A műkedvelő színjátszók kedve — hivatalos serkentésre, de c serkentésre válaszként szintúgy — felpezsdült megint, a televízió korszakában is van tere és lehetősége a műkedvelő színjátszásnak, mivel a kultúra egyik fontos tényezőjét, az önkifejezést segítheti elő. Igen ám, de irodalmunk hosszú idő óta leginkább a rövid színdarabokat hanyagolja el. Nem az irodalom hibájából, ezt nyomban le kell szögeznünk, az igazság nevében. Talán egyetlen műfaj körül sem viharzott fel annyi vita, mint egyfelvonásosok dolgában: a műfajhoz szívesen forduló író és műkedvelő színjátszóik követelése hangzott egybe mindig: a közművelődésnek ezt a pászmáját is éppúgy a modern kor és igény szerint kellene művelni, mint a regényt, a költészetet, a drámát, a riportot, az esszét. De az írók kedvét szegte mindegyre a közművelődés némely irányítójának igénye, amely enyhén szólva nem tartott lépést az élet és az irodalmi fejlődés menetével. Eszembe jut hogy magam éppen húsz esztendeje — 1959 februárjában — írtam első vehemens cikkemet az egyfelvonásosok mostoha sorsa ellen, sajnos eléggé eredménytelenül. Az egyfelvonásosok valahogy kiestek irodalmunk egységes áramából, a perifériára szorultak, és ezért az igényes műkedvelők a közművelődés egyik hatásos alakzatának — fájó szívvel — kénytelenek voltak hátat fordítani. Az Utunk, igen okosan, nem vitát nyitott az egyfelvonásosok helyzetéről, hanem egy egész évkönyvet szentelt a műfajnak. Jogos volt a kétely, vajon az írók — annyi csalódás után — hajlandók lesznek-e megint erre a kalandra? Az idei évkönyv a szerkesztők bizakodását és a sorozat rangját igazolja. Senki sem állítja, hogy végképp megoldódott az egyfelvonásosok ügye, és fogy a közölt munkák mind egyazon szinten, erővel hatnak. Az sem biztos, hogy mindegyiket játszani lehet, dehát a jó dráma — és jó egyfelvonásos — olvasva is jó. A könyvdráma a nemzeti irodalmak fontos műfaja volt mindig. Gyors átolvasásra is nyilvánvaló, hogy a szerkesztők nem valamilyen művészi kánont erőszakoltak a szerzőkre, mindenki kedve, témaköre és színpadtechnikai ismerete szerint írta meg a maga rövid darabját. (Újabban így is nevezik, és évente országos versenyeket rendeznek egyfelvonásosok bemutatóiból.) Egy valami máris kétségtelen: az évkönyv rég elfogyott a kolozsvári újságárudákból, tehát az olvasóközönséget irodalmi alkotásként is érérdekli és vonzza az egyfelvonásos, és valószínűleg nem egy most közölt darab szerepelni fog a műkedvelők műsorrendjén országszerte. Ha a műkedvelő mozgalom említett irányítói is egyetértenek vele... Bízunk tehát az Utunk-évkönyvben megmutatkozó írói felsorakozás meggyőző erejében, irodalom és műkedvelés közös, létfontosságú érdekében, a közművelődés rangja nevében. BEKE GYÖRGY Három évkönyv egyénisége 1890 vagy 1978?... Elindultunk? El. Kiértünk az állomás csarnokából, az üvegtető alól, tíz, húsz, ezer sínpár között gördülünk előre. A Michel Bútort utánzó kísérletünk íme, már az első mondatokban megbukott. A Mobile sohasem kérdez, hanem közöl, állít. Valamint mindig megbízhatóan, ellenőrizhetően pontos. Ha ő a Termini állomás sínpárjainak számáról szót ejtene, egyetlen, a ténynek megfelelő számot írna le, tegyük fel így (ismét: feltevés): „hatvannégy sínpár között gördülünk előre.“ Folytassuk hát! És pontosabban. Vonatok állnak, érkeznek a párhuzamos síneken. Térképünk 68-as számú négyszögéből a várost észak-kelet felé határoló római falakat látjuk. Nem látjuk a másik, a bal oldalon a Lateráni Szent János katedrálist. Most ez a liget — bal oldalt — nem a Villa Borghese, ahol laktunk. A térképen a 94-es számú kockán vágunk át. A Tiberisz. — Még beszélgetni fogunk ezzel a koszos vízzel, amikor, nem tudom hol, visszatérünk Fellini Rómájába. — Új lakónegyed. Itt? Arrébb? Elhagytuk már? Alagút a város alatt. Fölöttünk bizonyára remegnek a házak falai, a bútorok, a tükrök, a konyhaedények. Az ágyak. Némelyikükben éppen szeretkeznek a rómaiak. Vasárnap van. Jobbról, balról kőfalak. Az ott a Szent Péter katedrális kupolája. Leonardo da Vinci. Ezt láttuk volna, amikor hat esztendővel ezelőtt repülőgéppel megérkeztünk a Leonardo da Vinci repülőtérre, és a taxi behozott, beszállított a városba, vagy a Szent Pál katedrálisét? Szerencsénk van, rendkívüli szerencsénk, közölte akkor a gépkocsivezető, érkezésünk órájában ért véget a bérgépkocsi-sofőrök sztrájkja. Sikerrel végződött. Az autóból is jobb oldalt láttuk a kupolát, tehát nem a Szent Péter volt, hanem a Szent Pál katedrális. Igen, Anna pontosan emlékezik, az a Szent Pál kupolája volt. Autótemető. Autóhalottak ezrei egymás hegyén-hátán. A technokrácia egyre terjedő gép-Auschwitza. Hyeronimus Bosch látomás: az autóroncs-temetők eltemetik Rómát, Párizst, Londont, New Yorkot. Házak. Ismét autótemető. Bérházak. Új lakónegyed. Olyan, mint amilyent Párizs, Madrid, Frankfurt, Berlin határában láttunk. Házak. Valószínűleg elhagytuk már Rómát. Mikor hagytuk el? Róma-térképünkön az utolsó kocka a 31-es számot viselte. Kék színnel nyomott számok. Ugyanaz a kék nyomdafesték, mint a Rómán át gilisztaként, kígyóként tekergő Tevere. A Tiberis. Húsz hídjával Róma területén. Mindössze hat vagy hét hídon mentünk át az elmúlt, a végleg elmúlt római .napjainkban. Egyszer csak mint egy meglepő filmvágással: Civita Vecchia. Odahaza megvettük a Róma—Civita Vecchia és visszajegyet. Nem utaztunk el Civita Vecchiába. Fáradtak voltunk. Két római napunkat vontuk volna meg magunktól a tengerért. Civita Vecchiáért. A jegyet az állomáson érvénytelenítettük. Két pecsét, egy aláírás a „jegyérvénytelenítő“ ablaknál. És végeztünk Civita Vecchiával. Akárcsak Velencében Veronával. Ott a tájékoztató irodában zajlott le ez a művelet. Fél óra hosszat tartott. A rövidlátó tisztviselő a pecsétek igénybevétele előtt több vaskos könyvet lapozott át, mindenféle rendelkezések enciklopédiáit. Nehéz munka. Florencben a Pistoriába, Sienába, Ravennába tervezett út hiúsult meg. Fiatalos tervünket kétségtelenül eltúloztuk. Pedig Civita Vecchiát látni akartam. Valamikor Mihail Sebastian egy vígjátékát fordítottam magyarra. Ott, abban a szövegben tér vissza Civita Vecchia újra és újra. Civita Vecchiát látni! Az elérhetetlent. Ott, az elérhetetlen tengerparti városban, ott talán boldogok lehetnének játék hősei. Civita Vecchia: az illúzió, a Civita Vecchia: a magánboldogság utópiája. Civita Vecchia: a lehetetlenség, a boldogság megvalósulásának álompartja, álomvárosa. Civita Vecchia: a beteljesülés. Civita Vecchiát látni és meghalni. Most tehát itt van. Rómától 45 percre, mert dél felé, 11 óra 5 perckor álltunk meg Civita Vecchiában. Az állomás felirata épp fülkénk jobb oldali ablakával szemben. Fehér keretben, tengerkék alapon, mint Róma-térképemen a Tiberis. A Tevere. És a tájékoztató négyszögek száma is ugyanolyan kék alapon, fehér betűkkel, maiusculákkal: Civita Vecchia. Gondolatban fehér felkiáltójelet írtam a kék táblára a városka neve után. Leszállni. A csomagtartóban hagyni a két bőröndöt és a két kézitáskát, és leszállni, és elindulni. Civita Vecchiába. Amelyről az 1890-ben megjelent Baedekerből azt tudom, hogy az állomás büféje nagyon jó. Nem látok semmilyen büfét 1978. december 10-én. A büfé meghalt. Mikor? Ha élne, épp nyolcvannyolc éves lenne, sőt bizonyosan még öregebb. Omnibusz visz a városba. 1890-ben vagyunk. Én már nem értem meg az omnibuszokat. Ha most leszállnék a vonatról és születésem előtt 19 évvel érkeznék meg Civita Vecchiába, az Orlandi szállóban nyittatnék szobát Annával. 1890-ben még „szobát nyittattak“ az utazók a fogadóban. Ez az úri ige, íme, már kiveszett szótárunkból: Krúdy és Ady még élt vele. De az Orlandi nem fogadó, hanem nagyszálló. S a nagyszállóig egylovas ■kocsi, azaz konflis, 50 francia centimesért, kétlovas fiáker 1 frankért szállítana oda. Ez Róma kikötője. A csupa lelkiismeret Michel Butor a Mobile-ban sose mulasztja el közölni, mennyi a lakossága a városnak, amely fölött az Egyesült Államokban átrepül. Én is ide jegyzem Civita Vecchia népességi adatát: 12 000 lélek. Persze 1890-ben. Az 1924-es Larousse-ban: 52 000. Nem látom a tengert. Sem a kikötőt. Baedeker szerint: a város érdektelen. De mit tudhatott 1890-ben az útikalauz szerkesztője a boldogság kérdéséről a huszadik század utolsó harmadában? Honnan tudhatta volna, hol a boldogság mostanában? Kétségtelen: Civita Vecchiában. Ahová szegény Mihail Sebastian szerelmesei sohase jutottak el. Ahol mindössze három percig álltunk. Három percig a boldogság kapujában. Vasúti ablakunk, épp a boldogság lelőhelyének felirata előtt. Nem szálltunk le. Elszalasztottuk az utolsó nagy lehetőséget. Egészen, mondhatnám holtbizonyos, hogy már sohase látjuk Civita Vecchiát . . . Mindjárt a város után, Civita Vecchián túl megpillantottuk a tengert. Az ősi Latium tartomány tengerét. Az elmulasztott, az elvesztett boldogság tengerét, Civita Vecchiánál. Baedekerünk azt írja: elmaradott vidék. Nem igaz. Villák. A legmodernebb amerikai építkezés. A falak hófehérek. A fém ablakkeretek a pillanatra előtörő napfényben vakítóan villognak.. Azt hiszem, ilyenek lehetnek a kaliforniai óceánparti házak. Nem igaz, amit itt szemlélünk 1890-ben. De igaz-e mindez 1978. december 10-én?... MÉLIUSZ JÓZSEF IRODALOM A HÉT 6