A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-07-08 / 27. szám
dóját. Elképzelése szerint a királyi udvar és Falstaff kompániája ugyanazon világ két oldala, ezért színészei a darab mindkét rétegének szerepeit játsszák, így például Czintos Falstaffot és Henrik királyt alakítja. Ha a mű centrális alakja Harry, azaz a korhely életet élő, de amikor kell, azzal szakítani képes és a trónra aspiráló ifjú Henrik, akkor Czintos két szerepe tulajdonképpen az a két apafigura, aki meghatározza az ifjú hős életét, gondolkodásmódját - ez világos és megvalósítható rendezői koncepció lehetne. Az előadás azonban felemásra sikeredett. A narrációt, a jelenetek közötti átkötést, a végzetet képviselő kórus látványban is erős, fegyelmezett mozgása és jelenléte képezi a rendezés alapvető stílusrétegét. Ehhez képest kellene megszólalniuk a tulajdonképpeni cselekmény egyes epizódjainak, a két eltérő világnak, ám azt a bonyolult feladatot, hogy a különnemű szerepekben is felmutatódjon az a lényeg, ami az udvari és a bohém világot összeköti, nem sikerült maradéktalanul megoldani. Mindazonáltal Czintos József Falstaffja és Rappert Gábor Harryje csaknem feledtetni képes a térszervezési, színészvezetési s egyéb problémákat. Szintén román rendező jegyezte a marosvásárhelyiek versenyen kívüli előadását. Eric-Emmanuel Schmitt kommerszbe hajló lélektani krimijét, a Rejtélyes viszonyokat Christain Joan nem rendezte agyon, hagyta, hogy a két színész, Nagy István és Szélyes Ferenc a történet fordulatait megalapozza és kidolgozza. A fiatal budapesti Bodó Viktor a kisvárdai várszínpad csigalépcsős, vasajtajú, többszintes teréhez igazította a marosvásárhelyi Boldogtalanokat, azaz szinte újrarendezte a Füst Milán-darabból zárt térre készült verzióját. A rendező meglehetősen szabadon kezelte a szöveget és a helyzeteket, szerepeket hagyott el, illetve kreált, de az írói szándék nem csorbult. Expresszív, vad, végletes előadás született, amely mindenekelőtt az alkotóik nemzedékének kilátástalan helyzetéből fakadó életérzést fogalmazta meg. Zayzon Zsolt deklasszálódott, elhanyagolt, mégis férfias erővel és önpusztító energiákkal teli Huber Vilmosát látva egyszeriben érthető, hogy miért kerül a vonzása alá körülötte mindenki. Sebestyén Aba merev viselkedésű Beckje, Berekméri Katus szótlanul rajongó Becknéje, B. Fülöp Erzsébet romlott Rózsija, Farkas Ibolya halandzsázó és kiszolgáltatott Hubernéja, s kiváltképp a férfinak egyedül ellenszegülni is képes Róza - Tompa Klára legjobb színészi alakítás díjával is jutalmazott remeklésében. A gyergyószentmiklósi Figura Stúdió előadása is bővelkedik expreszszív jelenetekben. A fiatal társulat Uray Péter irányításával A malom című, balladisztikus történetet táncolja el. A molnár, halott felesége, egy munkát vállaló szegénylegény és márkája, valamint három csavargó között különös, titkokkal teli viszony sejlik fel. A játékosok precízen elsajátították a koreográfus kontakt és néptánc motívumokból kialakult táncnyelvét, s alakításukban a mozgás és a színészi játék egysége született meg. Egy független színház létének épp az lehet az értelme, amivel a Figura próbálkozik: olyan nyelv kimunkálása, amely egyedivé teszi őket szűkebb és tágabb közönségük előtt. Barabás Olga is egyre inkább ezen az úton jár, amikor produkciókra gyűjt maga köré színészeket, s velük hozza létre az alternatívnak nevezhető előadásait. Ezúttal megzenésített Burnsversek, skót és ír balladák alkotják a Fagyöngyszüret című, több művészeti ágat összekapcsoló előadásának alapanyagát. Foller Edina és Szabó Tibor énekli Darvas Ferenc megzenésítéseit, s közben egy év leforgásába sűrítetten egy kapcsolat kibomlását, viharait és megnyugvását is érzékeltetik. Közben a háttérre folyamatosan természeti képeket vetítenek, valamint két férfi és egy nő árnyjátéka, illetve táncmozdulatai megidézik észak koboldjait, manóit, szellemlényeit is. Ha az előző két előadást valamiféle költői színháznak lehetne nevezni, Tompa Gábor előadása hideg és rideg laboratórium színház. Ionescótól a Jacques avagy a behódolás című egiffelvonásost állította színre abban a stílusban, amelyre sok évvel ezelőtt A kopasz énekesnő pompás előadásában rátalált, s amely azóta is bárhol biztos nemzetközi sikert arat. A színpad kórházi szoba és polgári szalon keveréke, a rendező a szerzői utasításokat precízen betartja, sőt, helyenként továbbépíti, a darabban csupán megemlített madárutalásokat például az előadás záró víziójává növeszti. Ebben a világban természetes, hogy a szereplők szigorú koreográfia szerint úgy mozognak, léteznek, mint almarionett bábuk. A színészek, Albert Csilla, Hatházi András, Kézdi Imola, Panek Kati, Borbáth Júlia, Boér Ferenc, Csíky András, és nem utolsósorban a kilencvenéves Senkálszky Endre meg a rendező idős édesanyja, Mende Gaby elképesztő fegyelemmel és alázattal végzik kiszabott feladatukat. Motoszkál bennem a kérdés: szakmai erényei alapján a produkció nem érdemelt volna valamilyen díjat? A sepsiszentgyörgyi színház két meghívott produkciója viszont megosztott díjat, négy színész — Pálffy Tibor, Szabó Tibor, Bíró József és Szorcsik Kriszta (Az Antigone címszerepéért és A pojáca-lda alakításáért), illetve Dobre-Kóthay Judit, az előadások jelmeztervezője pedig egyéni díjat kapott. Kövesdy István Moliére Nők iskoláját a főszereplő, Arnolph rémálmaként rendezte meg. Dobre-Kóthay Judit díszlete és jelmezei kortalan közegbe helyezte a történetet, amelyet a két, bohócként viselkedő szolga mint Arnolph akaratának végrehajtója s egyben kijátszója bonyolít. E koncepcióból adódik, hogy a szerelmi háromszög-történet belső hangsúlyi megbillennek, s abszolút főszereplővé növekszik a korosodó, nevelt lányát elvenni szándékozó férfi, aló a megcsalatás groteszk drámáját elszenvedi. Pálffy Tibor bravúros Arnolph alakításáért méltán kapta meg a legjobb színészi teljesítményért járó díjat. Bocsárdi László Antigonéja a Szophoklész-tragédia merőben új olvasatát adja. A rendező Sebestyén Rita Júlia dramaturggal közösen pontosan elemezte a drámát, s olyan előadást komponált, amelyben Kreón középszerű ember és véletlen helyzet szülte király', aki minden áron uralkodni szeretne, míg Antigoné nem forradalmárnő, hanem olyan elvhű lány, akinek magától értetődő, hogy" a halottak közöttünk maradnak, tehát inkább választja a halált, mint az életet, ha ez az ára annak, hogy együtt maradhasson meghalt fivérével. Bocsárdinál evidens, hogy Polimneikész holttestét nemcsak behozzák és közszemlére teszik, hanem a tetem úgy viselkedik, mint az élők, azaz Antigoné jelenlétében mozog, átöleli őt, s beszél is hozzá. Szokatlannak tetszik, de a tragédia súlyát csak növeli az előadásban megjelenő komikum, ami elsősorban Szabó Tibor Úr- és Váta Loránd Hírnök-alakításában jelenik meg, de Nemes Levente papírral leragasztott kellékszemüveget viselő Teiresziásza, illetve Bíró József szalmakalapos, vászonöltönyös Kreónja sem nélkülözi a humoros, groteszk vonásokat. A sepsiszentgyörgyi Antigoné nem a klasszikus tragédia kötelező olvasmánypótló interpretációja, hanem hallatlanul aktuális, filozófiai mélységű, személyes érintettségű, ugyanakkor teátrális példázat a máról, rólunk, hétköznapi emberekről. Hosszú ideje fesztiválokat járó hivatásos nézőként állíthatom: ha egy találkozón három-négy jó s egy kiemelkedő előadás látható, azt elsőrangúnak lehet minősíteni. Az idén mércém szerint Kisvárdán három kiemelkedő (A szarvassá változott fül, A pojáca, Antigoné) és négy jó (Jacques, Fia Itália, Nők iskolája, Boldogtalanok) produkciót nézhettem végig. Ezek alapján ki-ki megítélheti, milyen volt a Határon túli magyar színházak tizenhatodik fesztiválja. ■ ■ Különleges város a Szabolcs- Szatmár-Bereg megyei Kisvárda. Mesélik azok, akik jártak ott olyankor is, amikor éppen nincs színházfesztivál, hogy az utcák kihaltak, a boltok még korábban zárnak, mindenhol csend honol. Aztán évente tíz napra minden megváltozik. Buszok érkeznek a Művészetek Háza elé, naponta háromszor-négyszer szól az előadáskezdést jelző csengő, a kollégiumok és a magánpanziók szálláskapacitása telített, a Vérfürdőben pedig lubickolnak a színpadról ismerős, ám civilben majdnem idegen arcok. Amint lejár a Határon Túli Színházak Fesztiválja, és az utolsó busz is kipufogott a színről, a város visszanyeri megszokott, hétköznapi ritmusát. Azt hiszem Kisvárdához és fesztiváljához minden ott megfordulót személyes szálak fűznek. Színházi előadások, fontos szakmai találkozások, meghatározó felismerések, vagy egészen egyszerűen barátságok, jóízű bulik, kiadós pihenés. Mint egy gazdag svédasztalnál: mindenki azt pakol tányérára, amit csak akar, mert ha okosan válogatott, minden ízt, zamatot külön-külön értékelhet. Az is előfordulhat, hogy az ember gyomrát megfekszi a sok jó falat - talán ezzel is magyarázható, hogy utolsó napokban több szólamban lehetett hallani: Jácsit elegem van már, sok nekem ez így, egyszerre." A telítettség-érzés viszont nem jelenti azt, hogy jövőre nem szívesen, jönnek majd vissza ők is. A hasonlat kedvéért meg kellene próbálni húsos falatokra, sajtos-zöldséges különlegességekre, majonézes salátákra, dekoratív olajbogyókra és citromszeletekre osztani a további élményeket, de nem ilyen egyszerű a szereposztás. Mondjuk inkább azt, hogy voltak jó, és voltak kevésbé jó pillanatok. Nagyon jó volt látni például, hogy öt év alatt milyen szépen rendbehozták a Várszínpadot, és kellemes meglepetés volt a Globe színházra emlékeztető Korona Teátrum is, ahol kamara-előadások bemutatására teremtettek lehetőséget a szervezők. Bosszantó volt, hogy reggelente, bizonytalan időpontban már elfogytak a tiszteletjegyek, melyek nélkül a stúdió-produkciókra nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett bejutni. És voltak az egészen apró örömök is, például az út széli, érett gyümölcstől roskadozó meggyfák. Vagy ami nem tűnt fel első nap: a vendégek tiszteletére szúnyogirtót permeteztek a környékre, és a Vár melletti tó partján is alig lehetett látni vérszívót. A szakmai programok és színházi előadások kevés csalódást okoztak. A gyengébb előadások nem felháborodást váltottak ki, hanem tömeges távozást szünetben vagy jóízű szunyókálást a nézőtéren. Legfeljebb csak azt bánhatta a későn érkező vagy a korán távozó, hogy nem zabálhatta fel a teljes programot, szőröstől-bőröstől. Nagyon jó lett volna viszontlátni a beregszásziak előadását, melyet múlt nyáron hoztak létre a Gyulai Várszínház közreműködésével. A számossá változott fiú - kiáltás a titkok kapujából (r. Vidnyánszki Attila) sok pillanata vésődik az emlékezetbe: a szorosan összekötözött könyv-kothumuszok a kórus (mesélők) talpán, a fiút játszó Trill Zsolt arca, amikor maradna is anyja mellett, de muszáj mennie - a csillagokig ívelő hídig szinte nincs megállás, csak néhanéha visszatekintés. Az otthon melegét egész törékeny lényében hordozó Törőcsik Mari, az anya, aki frissen sült almástésztával és pöttyös bögrében kínált tejjel marasztalja fiát. A remek figurákból komponált vásári sokaság, melyben a kónust (is) játszó társulat erényei tűnnek ki, ismét. A Gyergyószentmiklósi Figura Színházban létrehozott Uray Péterelőadást is jó lett volna újból megnézni. Mozgásban, táncban, tekintetekkel, szenvedéllyé, szavak nélkül elmesélt ballada A malom, melyben a fiatal csapat az utóbbi évek egyik legerőteljesebb produkciójában mutatkozott be. Uray-koreográfiát láthattunk másnap, a Marosvásárhelyi Ariel Színház Fagyöngyszüret című előadásában is - itt három alak játszik el mozgással egy háromszög-történetet, és vetít árnyképet a játék hátteréül szolgáló vászonra, melyen egy csendesen változó, nyugodt tájat látunk. A Barabás Olga rendezte előadásban viszont másodlagossá válik a mozgás, mert a színpad előterében két remek énekes-színész, Fodor Edina és Szabó Tibor ad elő angol, skót, illetve megzenésített Robert Burns balladákat - a motívumokból mozaikszerűen összeáll egy szerelem története a találkozástól a beteljesülésen, házasságon, öregségen keresztül a halálig. Az Újvidéki Színház három előadása szerepelt a programban. A Chicago musical is nagyszerű előadás lehetett, legalábbis a Kisvárdai lapok fesztiválnapilap és a naponta megjelenő Darvas Gyöngyi által készített fotó-összeállítás alapján. De az általam látott másik, két produkció is elég volt ahhoz, hogy meggyőzzön: jelenleg egyik legszínvonalasabb társulat az újvidéki. Fodor Tamás A pojáca címmel kínálta fel Csehov Platonoijinak személyesre szabott átdolgozását, melyben a színészek által megjelenített alakok nem sajnálnivalók, hanem esetlenek és nevetségesen emberiek. A társulat kitűnő fiatal színészei és a melléjük felzárkózó még fiatalabbak Mezei Kinga előadásában, a Via Stafiában léptek ismét színpadra, egy, az erdélyi néző számára többnyire ismeretlen gyermekregény hőseiként. Ez az előadás is kirakós játékként áll össze, keretként a szerző egy-egy verse hangzik el, de az egyes jelenetek költői megvalósítása is versmagasságba emeli a történetet. Gyönyörű például a galambok táncos lecsúszása a zegzugos, egyszerre elvont és szimbolikus térként funkcionáló háztető díszletén — és ez csak egy fél perces, a cselekmény szempontjából jelentéktelen, mégsem öncélú kép. A két újvidéki előadás méltán vitt el sok díjat a fesztiválon, és legalább annyira megérdemelt a Szentgyörgyi Tamási Áron Színház sok díja. Mindkét előadásról, az Antigonéról és a Nők iskolájáról cikkeztünk már A Hétben, de muszáj hozzátenni, hogy Bocsárdi László Szophoklész-rendezése talán az évad legnagyobb és legerősebb színházi élményét ajándékozta, a Moliére-darabban pedig Pálffy Tibor előadásról előadásra új meglepetésekkel nevetteti meg azokat is, akik nem először látják Kövesdy István rendezését. Különös volt a Marosvásárhelyi Tompa Miklós Társulat Boldogtalanok előadását a kisvárdai programban látni, hiszen a bemutatón elviselhetetlen, harsány, zagyva előadás érzetét keltette, melyet nem Bodó Viktor határozott művészi szándéka, hanem az esetlegességek irányítottak. Egy megváltozott, minden irányba kitágított és szintekre tagolt térben, visszafogottabb és csiszoltabb színészi alakításokkal Füst Milán darabja a fesztivál egyik kedvence volt. ■ HEGYI RÉKA Színházi svédasztal Szubjektív beszámoló Kisvárdáról 2004. július 8. a 15 11/27