A Hét, 2004 (2. új évfolyam, 5-52. szám)
2004-06-24 / 25. szám
■ Új fordítással jelentkezett a magyarországi klasszika-filológiai szakirodalomban Tar Ibolya, a szegedi tudományegyetem klasszika-filológus docense. Michael von Albrecht, Münchenben élő klasszikus-filológus 1997-ben két kötetben adta közre új irodalomtörténeti koncepcióját: Geschichte der römischen Literatur. Miért nem nyúlt a szakavatott fordító - aki német filológus is - újabb irodalomtörténeti szakkönyvhöz? Michael von Albrecht több irodalomtörténeti ifját a kora köztársaság filozófiai küldetéstudatával ötvözi. A próza, a komédia az irodalmi aranykor előtt teljesedik ki Rómában. Az előbbi a dél-itáliai Magna Graeciában élő közvetítéssel kerül a római időszakos színpadok moralizáló alkotásaira. A próza akkor érik klasszikussá, amikor a köztársaságkori államszervezet a polgárháborúk sorozatában leplezett katonai diktatúra alatt nem alkothat újat. Ha alkot, akkor a másként gondolkodóknak, az új rendszer ellenségeinek, a DÓCZY ÖRS Korszemle kor eszmeiségét fűzi egybe. „Történelmi mozgatórugók alapján lehet felosztani a római irodalom történetét”- vallja a fordító. „A görög irodalom saját törvényszentségeinek megfelelően tudott kibontakozni, de a római irodalomban nincs meg az archaikus, klasszikus és hellenisztikus korszak egymásutánja, ahogyan a görögben.” Rómában a hellenisztikus korszak műfajai (pl. az epigramma), amelyeknek jellemzője a részletekre összpontosító alkotói irányzat, hamarabb jut kifejezésre (gondoljunk csak Terentiusra vagy éppen Catullusra), mint az archaikus és a klasszikus hatás, amely a Maecenas-kör íróinak „pennájából” rajzolódik ki. A principátus (Kr.e. 30-tól, amikor Egyiptom provincia lesz) időszakát megelőző köztársasági kort irodalmi szempontból a kettős hangsúly jellemzi. Hellenisztikus szerzőket olvasnak akkor, amikor a római társadalmat az archaikus vonások jellemzik, pe az itáliai térhódítás során a római mentalitás irodalmi hagyatékává teszi trójai eredetét, ugyanakkor Földközitengeri kozmopolitáját az Itáliára való centralizáltság veszi át. A filozófiai irányzatok is fáziseltolódásban vannak: Lucretius, epikureus költő a hellenisztikus irodalom rövid és cizellált formaprincipátus ellenlábasainak gondolatait tükrözi. A másik megoldás az allegorizált témaválasztás és annak allegorikus nyelvezete. Az 1. századi prózaírók általában a császári udvar de officiis alkalmazottai. Adminisztrációs okiratok, jegyzékek írói, fogalmazói. A császári udvar hivatalos propagandájának tollforgatói. Az iskola magán jellege miatt csak a tehetősebb családok sarjai juthattak az udvar szolgálatába. A családi származás ezért kerül többször előtérbe a császárkori irodalmi alkotásokban. A hivatalokban dolgozó írnokok a helyzet ismeretében válnak az adminisztráció bírálóivá. Allegorikus nyelvezetük a legtöbb esetben nem is önálló műveikben, hanem az okiratok széljegyzeteiből olvasható ki. Új nyelvezettel bírnak: nem a cicerói retorikus küldetéstudat, hanem a különböző csoportok érdekeit szem előtt tartó érdekérvényesítés jellemzi hangvételüket. Ez a hangvétel, utalhatok Suetoniusra, a Pliniusokra, Tacitusra vagy Velleius Paterculusra, nem lépheti túl a cicerói klasszicitást. Csoportérdekű, és nem a haza hanga szól belőle. A római mentalitás szempontjából ítélve, nem lehet klasszikus, mivel a klasszicitás a gens fogalmához kötött. A gens-hez való tartozás a római hazafiság alapja. A gens, illetve a római nép (populus Romanus) szerepét átveszi a császár. Egy’ személyben. Ez teszi bizonytalanná a császárkori szerzők alkotói tehetségének kibontakoztatását, közismertté tételét. Milyen hangsúlya volt az egyéni szabadságnak az alkotásokban? „A római irodalomnak először el kellett veszítenie azt, ami a sajátja, hogy azután egy későbbi szinten tudatosan találjon rá.” A korán eltalált patriotikus hangnemet és klasszicitást a principátus (császárkor) leplezett diktatúrája lehetetleníti el. A valódi klasszicitásra, nem a gensközeli patriotizmusból fakadó retorikus hangnemre, az alkotói ellenállásban talál rá Róma. Az a Róma, amely a föld központja, amelynek építészei, hivatalnoki rétege, ezáltal írói tudatosan keresik a hatalomtól való szabadulást, Így váltak a római irodalom úttörőivé, a kultúra közvetítőivé, mert nem szakosodhattak egy-egy jól körülhatárolt műfajra. Alkotói feladatuk az univerzalitás hirdetése volt. Ez az új pensum erényükké válik. Ez teszi őket újra klasszikusokká. Ez a késői, második klasszicizálódás tipológiáikig bonthatóvá teszi a műfajokat. A pliniusi levelek tartalmukban császárhű információk tömkelege, formailag a klaszszikus cicerói levélszerkezet újjáteremtői. A korábbi, klasszicitását megtaláló alkotói formák hivatalos formájukban új jelentéstartalmat kapnak, allegorizáló stílusuk viszont új formai tartalmat nyer. A tartalom és a forma közötti belső kapcsolódást az író tudatosan kell újrakreálja, nem adott számára, mint a köztársaságkori próza- és líraalkotóknak. A műfaj stílusa immár nem az irodalmi körök, filozófiai társaságok olvasói elvárásának függvénye, hanem a császári udvar monopol-követelménye. Ezeknek a régi-új romáknak az új tartalommal való ötvözése teszi.klasszicizáló alkotókká a császárkori szerzőket. A latin irodalom a nem éppen költői környezet és az elbátortalanító helyzet dacára újra megtalálta klasszicizáló stílusát. Történeti áttekintésünk végén meg kell jegyezni, hogy hol Itália, hol Hispánia kerül előtérbe a Kr.e. 2. századtól a Kr.u. 2. századig, amikor a görög, illetve a latin irodalomé a vezető szerep, a 2. és a 3. században a Kelet növekvő gazdasági és politikai súlyának megfelelően újra a görögé, a 4. században a latin irodalom (elsősorban Afrikában) éli reneszánszát. Michael von Albrecht aszerint periodizálja az irodalmi alkotásokat, hogy a forma és a tartalom mennyire ötvöződik korszakfüggően vagy a divatmentalitástól függetlenül. Ez a periodizációs módszer teszi újjá a hasonló irodalomtörténeti művek sorát... , a bemutatott szakkönyvet, mivel átlépi a quintilianusi műfajok szerinti periodizációt (ez volt az alapja az újkorig meghatározó klasszika-filológiai sémának, pl. Bickel), illetve az Adamik Tamás által mereven behatárolt, már standardizált időszakos felosztást: archaikus kor, aranykor, ezüstkor és késő császárkor. A ma is dívó sematizáció a cicerói, horatiusi, illetve az ovidiusi művekben csírázó korai periodizáció átvétele. „Értékesebb az arany az ezüstnél”- ez a horatiusi strófa jelentette a korszakolás alaptételét. Horatius vegyestálsa, saturnta a köztársaságkori irodalmi műfajok utáni, nyelvbőségben rómaibb (gazdagabb latin szókincs) utáni mimóza-nosztalgiát tartalmaz. A szatíra különböző témákat érint: önarckép a szerzőről, mint költői igény nélküli költőről, a magasabb állású barátokhoz fűződő viszony ábrázolása, útleírás, a szerelmi élet bolondságainak kigúnyolása stb., meghatározott formákba öntve: dialógus, tanácskérés, erkölcsi útmutatás stb. Ez a klasszikus (!) nosztalgia a későbbi filológusokat — főleg a humanistákat - a preklasszikusformák keresésére ösztönözte. Mi a klasszikus? Ki a klasszikusabb? Ez a szüntelen, keresés, kutakodás az után, hogy a klasszikus, illetve a klasszicizáló szerzők hogyan valósították meg - egyre tökéletesebben — az elődök, a műfaji tradíció és az iskola által meghatározott normát. Ez a humanista — illetve a napjainkig uralkodó kutatási módszer, illetve az ókori írók tökéletes normák szerinti költése sokszor a szolgai függőséghez vezetett. Második fontos kritériuma von Albrecht irodalomtörténetének az imitatio, illetve az epigonság kérdése. Statius eposzai átveszik a vergiliusi formát, tematikája klasszicizáló (Proserpina elrablása), de természetábrázolása és ebben mozgatott szereplői más jelentéstartalommal bírnak: a római vallás társadalmi és politikai szempontú monoteista jellegét mitikus formába öltöztetett keresztény szellemiséggel ruházza fel. A kutatás jelenlegi állása szerint Claudianus nem volt keresztény. A mű szellemisége korfüggő, ennek ellenére Albrecht periodizációjában az epikusoknál kap helyet. Ez a fajta tematikus periodizáció elősegíti, hogy az epikusok összehasonlító kutatási jelüket nyerjenek, a legújabb bibliográfiával kiegészítve. A rómaiak népköltészeti lírájáról semmit sem tudunk. Az archaikus idők szakrális líráját csak töredékekből lehet a későbbiekkel összehasonlítani. Lírikusként Catullus, Horatius és Statius jöhet számításba a Kr.u. 1. század végéig, előbbi kettő nem tud hazai tradícióhoz visszanyúlni, egyénileg teremtenek összegzéseket. Ők vezetik be a latin irodalomba a görög metrumokat (pl. Asclepiades maior /minor, vagy a szapphói strófa). A történetírásnak hosszú ideig nem volt kialakult, általánosan meghatározott stílusa. Catóból merít Sallustius vagy Suetonius, archaizált nyelvezetük a fennálló politikai-társadalmi viszonyok kritikájára utal. Catótól Tacitusig összehasonlító módszerrel kutathatók a római történetírás egyéniségei. A történetírók sora a 3. századig van elemezve, mivel a keresztény írók, pl. Tertullianus elsősorban az apológia és a homília műfajában alkottak klasszikusan. A szerző életrajza, majd műveinek felsorolása után, a szerzők irodalmi forrásai után kutathatjuk, majd irodalmi technikája, illetve nyelvi stílusa (pontos metrum-képletekkel!) kap szakavatott bemutatást. A hagyományozódás a Kr.u. 2. századig alkotó szerzőknél a kora keresztény szerzők megítélése alapján nyer bemutatást. A legfontosabb kritikai kiadások (Loch, Teubner) az Utóélet alcím alatt jelennek meg. A Bibliográfia alcím alatt először a szócikkeket tartalmazó lexikonok kapnak helyet, majd időrendi sorrendben az elemző kritikai kiadások címjegyzéke. Pontosan szerkesztett, alapos klasszika filológiai szakkönyvet kap kézbe az olvasó. (Michael von Albrecht: A római irodalom története, DTV, München, 1997. Fordította Tar Ibolya, 2003, Balassi Kiadó, Budapest) PALLAS-AKADÉMIA KÖNYVKIADÓ Dabi István: Kisfiú a kútból (Nagyapó mesefája 13.) Ismeritek Kaval-Ants és Vanapagan próbatételeit? Hát azt tudjátok-e, hogy Jan királyfi miért változott kővé? Minderre a válasz Dabi István nagyszerű mesekönyvében olvasható. A mesekönyv magyar nyelvű észt és kasub meséket tartalmaz. A gyerekolvasó megismerheti belőle a kasub mesék sajátos népi hőseit és gondolkodásvilágát, amely hasonlít is a miénkhez, hiszen a kasubok szintén kisebbségiek, de nagyban el is tér tőle. A könyv terjedelme 256 oldal. Ára 70 000 lej. Megvásárolható a Pallas-Akadémia Könyvkiadó üzleteiben, illetve megrendelhető postai utánvétellel a következő címen: 530210 Miercurea Ciuc, str. Petőfi nr. 4, Pf. 140, Jud. Harghita tel/fax: 0266-371 036 mobil: 074-500-5544 e-mail: pallas@nextra.ro 11/25 / 2004. június 24.