A Hon, 1863. április (1. évfolyam, 74-98. szám)
1863-04-08 / 79. szám
PEST, ÁPRILIS 7. Politikai szemle, Pest, ápril 7. (II.) A politikai helyzet nem változott utóbbi szemlénk óta. Még most is Ausztriának a lengyel kérdésben vett állása képzi annak sarkpontját.Közelebbről azon nézetet fejeztük ki, ezen állásra vonatkozólag, hogy kevés valószinüséggel bír a bécsi kabinet csatlakozása, a nyugati hatalmaknak Sz. Pétervárott teendő azonos vagy közös lépéseihez. Újabb tudósítások nem hogy megczáfolnák , sőt megerősítik ezen nézetet.______ A „L’Europe“, mely tudomás szerint Rechberg gróf irodájából is kapja sugallatait, azt állítja, — mégpedig hiteles forrásból — hogy a nyugati hatalmak csakugyan felszólították Ausztriát egy Szt-Pétervárra küldendő együttleges (collectiv) jegyzék szerkesztésére, a bécsi kabinet azonban visszautasította ezen felhívást, mivel nem léphet fel Oroszország irányában támadólag. Az „Ostdeutsche Post“ azon szilárd meggyőződését fejezi ki a „L’Europe“ eme közleményére, hogy a frankfuri lapnak teljesen igaza van, s a következő észrevételeket teszi : „Midőn Buor gróf 1856-ban újévkor magára vállalta a nyugati hatalmak békekövetelését formulázni Szt. Pétervárott, mi volt a hála érette ? Az, hogy Franczia és Angolország a nagylelkűt játszották Oroszország irányában a congressuson,s Oroszország nagyobb haragra lobbant Ausztria ellen, mint táplált Szebasztopol meghódítói iránt. Páriában nem vehetik rész néven a bécsi kabinetnek, ha az 1856-ki béke történetére és Francziaországnak ez alkalommal tanúsított magaviseletére utal, s possitiv kezességet kíván, mielőtt valamely komoly lépésbe bocsátkoznék.“ A „U Europe“-al egyetértelműleg nyilatkozik az „A. All. Zig“ bécsi levelezője az elutasítást illetőleg mint ez már távirdai után is jelentve volt. „Ausztria — mond az augsburgi lap bécsi levelezője, — nem léphet föl támadólag Oroszország irányában, nevezetesen nem oly irányban, mely háboruesetre vezetne, s Drouyn de Lhuyst, Ausztria őszinte barátját kiszoríthatná a franczia minisztériumból.“ A bécsi „Presse“ azonban azon észrevételt teszi az A. „Alig. Zig“ közleményére, hogy a nyugati hatalmak nem szólították föl Ausztriát, a Sz.-Pétervárra küldendő együttleges jegyzék szerkesztésére, következőleg az ily kérést vissza sem utasíthatta. Igaz ellenben a Presser biztos forrása szerint az, hogy Bécsben ezután is mint eddig elhatározva látszanak lenni a visszatartózkodásra, a Sz.-Pétervárott teendő azonos lépéstől. Ami pedig az A. „All. Zig “-nak Drouyn de Lhuysra vonatkozó nyilatkozatát illeti, a „Presse“ szerint helyes lehet az észrevétel, de kérdés : váljon Drouyn de Lhuys, kinek egész politikája a Francziaország és Ausztria közti egyetértés helyreállításán alapszik, fentarthatja- e akkor magát, ha semmit sem tud kieszközölni Bécsben. A .Presselt kétli. -J(la0 J A félhivatalos „Gen. Corresp.“ is nyilatkozik az Austria magatartására vonatkozó sürgönyök iránt. (Lásd Austria rovatunkat). A félhivatalos közlöny azt állítja, hogy a közös diplomatiai actiot illető alkudozások, melyekre nézve kétségtelenül léteznek támpontok , „még függőben vannak.“ De ha függőben is vannak — mint a „Gen. Corresp.“ állítja, — nagyon kevéssé valószínű, hogy Ausztria részt venne a nyugati hatalmak azonos vagy közös actiójában, sőt alaposnak látszik azon nézet, hogy Austria még ezután is eddigi tartózkodó állásában marad. Egyébiránt akár csatlakozik akár nem a bécsi kabinet a nyugati hatalmakhoz, újabb tudósítások azt állítják, hogy ezek elhatározták volna azonos jegyzékeket küldeni Sz. Pétervárra, s remélik, hogy ezen újabb lépésnek kedvezőbb eredménye leend, mint Franczia- és Angolország eddigi különleges föllépésének. Ami Francziaországnak Szt.-Pétervárott eddig tett lépéseit illeti, ezek a „sárga könyv“ után ismeretesek; most taglalatát közlik a lapok azon okmányoknak is, melyek Angolország lépéseire vonatkoznak. Egyik okmány egy martius - ról kelt jegyzék, melyet Russell lord Napier szt.pétervári angol követhez intézett, a másik egy körjegyzék martius 4-kéről Nagybrittannia azon külképviselőihez, kik az 1815-ki bécsi szerződéseket aláirt hatalmaknál vannak megbízva. Ezen két okmányból, melyek alább olvashatók, kitűnik, hogy Angolország amnestiát, s nemzeti országgyűlést és kormányzatot sürget Lengyelország javára, az 1815-ki szerződések szabványai értelmében I. Sándor által engedélyezett polgári és politikai jogokkal. A ma érkezett távirati jelentések közös fontossággal bírnak azok, melyek szerint újabban megcáfoltatik azon állítás, hogy a lengyelek a fegyver lerakására készülnének. Nevezetes azon sz. pétervári sürgöny is, mely szerint az orosz szabadságolt katonák nagy számmal hivatnak be. Ugyanezen sürgöny azt is jelenti, hogy a „Journal de St. Pétersbourg“ egy czári rendeletet közöl, melynél fogva Berg tábornok a polgári kormányzattal is megbizatik Konstantin nagyherczeg akadályoztatása esetében. Berg tábornok, tudomás szerint, Konstantin nagyherczeg mellé van rendelve, a királyság katonai ügyeinek vitelére. Az újabb intézkedést úgy tekinthetni mint jelentékeny győzelmét a sztpétervári udvari német pártnak, s úgy tűnik föl a dolog, mintha Konstantin nagyhg, ki ezen hatalmas párt előtt gyanúban áll, a fölkelés iránti rokonszenve miatt egészen Berg gróf ellenőrködése alá helyeztetnék. A bécsi lapok szemléje: „Presse“. A néha oppositiót játszó „Presse“ husvét vasárnapi számában érdekes czikket hoz, melynek tartalmát kivonatilag megismertetjük. „Épen azon pillanatban, a midőn a minisztérium a febr. alkotmány valósítása érdekében küzdelemben volt a magyar kormányférfiakkal, Magyarországban a szóvivők oly nyilatkozatokat tesznek melyek az 1861-ki eloszlatott országgyűlés felirataival ugyanazonosak. E nyilatkozat ellentétben áll a magyar kanczellaria politikájával, mely a „megszakított fonalat“ újra fel akarja venni. Azon nyilatkozatból értjük, hogy az alkotmány kérdésében ma is ott vagyunk a magyarokkal, ahol 1861-ben voltunk. Ezek a törvények csorbítás nélküli helyreállítását igénylik, s ha egyszer ez megtörtént, akkorra ígérkeznek, hogy tanácskozás tárgyává teendik azon kérdést, hogy mit lehessen azon törvényekből eltörölni, s mi történjék a „közös ügyek“kel. „Azonban bármennyire óhajtjuk is a kiegyenlítést Magyarországgal, így, amint ők kívánják, nem lehet. Nem lehet Austriáról föltenni, hogy létező alkotmányát a magyarok jó vagy rész akaratára bízza. „A tiszta meztelen dualizmust értjük. Ha elkerülhetlen, tehát helyre kell állítani , csak azon csalódásba ne ringassuk magunkat, hogy alkotmányunkat, a magyarok által vitatott uton valósíthatjuk. Ez a „tévedések vigjátéka“ volna. Mit használna Deák Ferencz jóakaratától és politikai mérsékletétől valamit várni, a midőn tudjuk, hogy Deák Ferencz is csak addig az, ami, mig a magyar törvények helyreállítását követeli. Ha el kezd alkudozni, azonnal magára hagyatik. „Az országgyűlési fölirat,nem az ő felirata, hanem a határozati párté volt.(Nem való.) A Tiszák hallgatnak, de csak addig, :nig Deákot beszéltethetik maguk helyett. Ez fejti meg azon titkot, hogy Apponyi gróf politikája oly kétértelműnek mutatkozott. Az ókonservativok nem bírnak a meggyőződés bátorságával, hogy el ne mellőztessenek, legalább a negativ korszakában, az átalányos áradatba vegyülnek, s így Apponyi, Deák, Eötvös és Tisza K. együtt vannak az oppositioban a febr. alkotmány ellen. „Ez (a „Presse“ szerint) a helyzet Magyarországban. Elég idő veszett el, míg ezen helyzetet megismerték, de most már hihetőleg belátták, hogy minden kísérlet, a febr. alkotmányt egyszerű módon valósítani Magyarországban, hajótörést szenved. Mi legalább még árnyékát sem látjuk Magyarországban egy oly pártnak, mely a febr. alkotmányt elfogadná, pedig az volna az első, hogy legalább bármely csekély minoritás gyámolítaná a kormányt. „Mi történjék tehát? Azt mondják, semmit sem kell tenni ; bírja csak Ausztria öt vagy tíz évig alkotmányát, majd elvesztik a magyarok is türelmüket, s csatlakozandnak. Nem vitatjuk, nem kelend-e 10 évnél tovább, sőt tán egy egész generatió életszakáig várakoznunk, míg Magyarország a passiv ellenállás politikájával felhagy; mert az alkotmánykérdés Magyarországban nem politicai, hanem nemzeti ügy , azonban Rechberg gróf külügyminiszterre bízzuk megmondani kollegájának, az államminiszter úrnak azt, hogy vajjon tanácsolható-e, hogy Ausztria ereje éveken át zsibbadt állapotban tartassák? Azonban, ha kell valaminek történni, a kiegyenlítés ügyében, akkor ez csak az alkotmány által elrendelt úton történhetik. „Vannak emberek, akik azon jogfictiot, hogy a Reichsrath teljes illetőségét megnyerje, nagyon is túlbecsülik. — Van e fictionak becse, amennyiben elkerüljük azáltal az oktroyirozások szükségét. Ez okból az erdélyi országgyűlés ügye nagy fontossággal bír, még azon esetben is, ha Erdély a Reichsratok megválasztását megtagadná , mert csak Erdély meghivatása után lehet a birodalmi tanács teljes. Ha ez megtörténik, akkor akár a kormány, akár a képviselők initiativája folytán a magyar alkotmánykérdést kezébe veendi. „Előttünk a crisis kimenetele csak úgy bír jelentőséggel, ha az alkotmány valósítása a végczél. A többi, hogy ki lesz országbíró ? hogy megjelenik-e Forgách gróf a Reichsrathban, hogy az erdélyi országgyűlést most vagy később hívják össze, közönyös. „Ha őszintén akarjuk nézetünket kifejezni, úgy tapasztaljuk, hogy a lefolyt crisis nem idézett elő világos helyzetet. Azt mondták, hogy az államminiszter ezúttal határozottan „igen vagy nem“el tette fel a kérdést. Mért egyezett tehát valamely újabb compromissumba ? Közbeszéd szerint az államminiszter úr állása oly erős, hogy nézete győzelmét egész bátorsággal kabinetkérdéssé teheti. Ha törekvései, a febr. alkotmányt valósítani , győzelmet arattak, akkor joggal követelhette, hogy a ministerium egyetértő elemekből alakítassék újra, ha pedig elismerte, miszerint a transactio szükséggé vált, akkor’ §2611 mű végbe vitelét másokra kellett volna hagynia. Ha Schmerlinger most tán az alternatíva elől ki is tért, jövőben nem lesz módjában. Ez volna pedig azon pont, ahol kissé több fekszik koczkán, mint bárkinek csak államférfiúi reputatiója.“ A lengyel kérdésre vonatkozó angol okmányok. Eddigelé még nem ismert két okmányt tesz közzé a „Courrier du Demarche“; az egyik Russell lordnak Napier lordhoz 8 . Pétervárra intézett sürgönye, s tartalma következő: „Külügyi hivatal, mart. 2-án. Mylord! Ő felsége kormányának figyelmét nagyon igénybe veszi a lengyelországi dolgok állapota. Egyfelöl a lakosság nagy része nyílt lázadásban van a kormány ellen, s tetemes katonai erő van elfoglalva ezen felkelés elnyomásával. Ezen harcznak, mint föltehetni, valószinü s természetes eredménye, a katonai erők győzelme leend, s számos egymásra következő csata folytán ezen győzelem sajnálatra méltó vérontásokba, s tetemes emberáldozatokba s érzékeny anyagi veszteségekbe fs kerülni, melyeknek hatása évekig leend érezhető. Másfelől az ily harczokkal járó elkerülhetlen erőszakoskodások s rombolások kölcsönös gyűlöletet fognak szülni, amely örökre megsemmisitné az orosz kormány és a lengyel nemzet közti barátságos viszony lehetőségét. Azonban ő felségének kormánya, ezen külországbeli nagyon szomorú helyzett feletti minden sajnálkozása mellett sem tekinthetné czélszerűnek, hogy érzelmeit hivatalos modorban fejezze ki, ha Lengyelország jelen állapotára vonatkozó különös körülmények által nem jutott volna egészen sajátságos helyzetbe. A lengyel királyság az 1815-iki szerződések által állitatott fel, s kapcsoltatott össze az orosz császári birodalommal, mely szerződéseknek Angolország egyik aláirója. Lengyelország jelen szerencsétlen állapota fő okának kétség kívül az tekintendő, hogy nem kormányoztatik az 1815 iki szabványok értelmében ; s nincs is azon állapotban, melybe I. Sándor czár által helyeztetett. Az ő uralkodása alatt Varsóban nemzeti lengyel országgyűlés tartatott, s a lengyelek némi előjogokat élveztek, melyek bizonyos politikai jólétet nyújtottak. 1832. óta a nyugtalanság jelei kezdtek mutatkozni s a fölinduláséi, melyeket időről időre fölkelések követtek és czéltalan vérontások. A királynő kormánya nem titkolta el magától, hogy a legközelebbi felkelés oka az orosz kormány által elrendelt ujonczozás volt. E rendszabály is azonban következménye volt amaz elégületlenségnek, melyet a lengyelek politikai helyzete okozott. A földbirtokosok és a polgári osztály nem voltak képesek ezt elviselni s ha a parasztok nem nyilvánítottak is ily kedvezőtlen hangulatot, tény, hogy az orosz kormányt sem gyámolították. Mint az 1815 -i szerződéseket aláirt hatalom s olyan, melyet Európa nyugalma érdekel, fölhatalmazva érzi magát Nagybritannia, hogy véleményét azon események fölött, melyeknek színhelye Lengyelország, nyilvánítsa s érdekében áll, hogy azt őszinte jóindulattal Oroszország iránt tegye meg s azon óhajjal, hogy az érdekelt felek javára szolgáljon. Mért ne vetne tehát ö cs. felsége egyszer mindenkorra véget a véres tusának az által, hogy azonnal teljes amnestiát hirdetne minden fölkelt alattvalójának s egyúttal kimondaná abbeli szándékát, hogy Lengyelországot haladék nélkül az I. Sándor által 1815-ben ígért polgári és politikai jogokba helyezi? Ha ő felsége ezen ösvényre lépne, a nemzeti képviselet és közigazgatás hihetőleg kielégítené Lengyelországot s Európa közvéleményének elégtételt szolgáltatna. Szíveskedjék Mylorda sürgönyt Gortschakoff herczeggel közölni és másolatban átadni. Russel:“ A „Courrier du Dimanche“ nem hiszi, hogy Gorcsakoff hg e sürgönyre már hivatalosan válaszolt volna, az orosz udvar magatartása azonban méltányos és önkénytes engedményekre nyújt kilátást. A második ugyané lap által közölt okmány töredéke egy a párisi, berlini, bécsi, madridi, lissaboni és stockholmi követekhez intézett körjegyzéknek. Ez így szól: „Külügyi hivatal mart. 4. „ .... A királynő kormányának nézete szerint hasonló fölfogások átnyujtásából Szt.-Pétervárott az 1815-ki szerződésekben részt vett hatalmak által az következhetnék, hogy a vérontásnak vége szakadva s a lengyel nemzet a neki Bécsben ígért s tőle oly, régen visszatartott jogok élvezetéhez jutna. Ő felsége kormánya azt hiszi, Európa békéjének fönntartását legjobban biztosítaná az, ha a lengyelek nemzeti képviseletök és közigazgatásuk előjogát visszanyernék.“ Lengyel mozgalmak. (K.) A varsói orosz kormány azon tervét, hogy Wilna, Grodno s Wolhynia egy része a királysághoz csatoltassanak, most azzal toldja meg egy varsói levelező, hogy Konstantin nagyhg örökös alkirállyá kívánja tétetni magát. Azt, hogy ez eszmét Szt.-Pétervárott gyanúval kísérik, már a múltkor jelentettük, valamint azt is, hogy Szt.-Pétervárott és Varsóban nem egyenlők a nézetek a lengyel ügyről. Wenglinski, volt kormánytanácsost 30-án a nagyherczeghez parancsolók kihallgatásra; azt mondják, az értekezés tárgyát ezen terv képezte volna; biztos forrás után állítják, hogy a nagyhg elhitetni igyekezett a volt államtanácsossal, miszerint a lengyel kérdés miatt nem fog congressusra kerülni a sor; hozzátéve, hogy nem jó, ha testvérnépek belviszályaik elintézése végett idegen nemzetekhez fordulnak. Állítják, hogy más egyebekről is beszélt volna a whg Wenglinskivel. Irányadó varsói körökben egyébiránt nem igen gondolnak rendszerváltoztatásra s ez okán a nemzeti kormány sem téteti le a fegyvert. Még ma nincs arra kilátás, —írják a kölni lapnak Varsóból, — hogy Sándor ezár a királyság összeköttetését a birodalommal megoldan szándékozzék . Poroszország magatartása és Ausztria kevés hajlama az európai háborúra, valószínűtlenné teszik, hogy Francziaország egyedül nyúljon kényszereszközökhöz. A fölkelést a roppant, szinte Moskau vidékéről érkező katonai erő néhány guerillacsapat kivételével, legközelebb végkép el fogja nyomni a fölkelést, s a nagyhg legközelebb úgy nyilatkozott volna egy visszalépett államtanácsos előtt, hogy a külnyomás épen oly keveset fog eredményezni, mint a felkelés eredményezett. A lengyelek mindamellett hiszik, hogy legalábbis autonómiájukat visszanyerik. A bialystoki kerület is, mely az országba vág keleten, a királysághoz csatoltatnék. Valószinü, hogy a mostani helytartót alkirálylyá teszik, a Sz. Pétervárrali, különben is gyér viszonyt a személyi unió mélyére szállítják; a katonai szolgálatidőt megrövidítik, magát a szolgálattételt a királysági helyőrségekre szorítják, az 1861-iki mintára valami képviseletfélét adnak s azonkívül minden kitelhető alkotmányosdi biztosítékokkal fogják kecsegtetni a lengyeleket. Ezek talán kielégítnék a mérsékelteket. Mindaddig azonban, míg Napóleon teljes függetlenséggel kecsegteti a nemzetet, szóhoz sem jutnak a mérsékeltek. Tartani lehet attól is, hogy az orosz kormány föntartandja továbbra is a katonai rendszert, melynek már eddig is annyi szomorú következménye volt. Lengyelország népe erősen hiszi, hogy a francziák fegyverrel is fogják a fölkelést segíteni ; innét magyarázható, hogy folytatják körömszakadtig a harczot. Szt.-Pétervárott a német-orosz és franczia-orosz befolyás egyre küzdenek egymással; jelenleg az elsőé a győzelem, s ebből magyarázható Wielopolskinak elszigeteltsége ; ugyanez okozta, hogy Berg tlnokot küldték a nhg tanácsadójául katonai dolgokban Mikor a franczia-orosz párt kormányzott, Sumarakow tbnok kapta e küldetést, de ez Varsóba sem jutott el, hanem Szt.Pétervárott is szabadságot kapott. Még Berg odaérkeztével sem állna annyira egyedül Wielopolski, ha Langiewitz irományaival oly papírok nem jutottak volna a kormány kezére, melyek az őrgrófnak nagy rokonszenvét tanúsítják a franczia tervek iránt. Ezen irományok a fölkelésnek franczia részrőli erélyes támogatttását minden kétség fölé emelik. A fölkelők a keleti tengeren fegyvert és lőszert várnak Francziaországból s már tétettek volna is kísérletek a partra szállításra és bizalmas embereknek való átadásra vonatkozólag. Íztárcza. Politikai divatok. Regény, irta Jóskai Mór. (Folytatás.) A ti A „muszáj.“ Judit minden vérét fejébe érté tódulni, midőn az ismerős arczot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön. A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymás után jövök neveivel s személyleirásával betöltött. E czélból szemüvege is föl volt téve. Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidijt osztá a távozóknak. Lehetetlen volt az alakoskodás. Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon; hogy e válságos perezben el ne árulják gyöngeségökkel. Kolbay mereven nézett az ifjú alakra végtől végig mérve öt tekintetével. Azután szárazán kérdezé :*1pra ß — Mi a neve ? Judit az eget érző vállára nehezülni minden terhes jellegével, midőn e kérdésre válaszolt: „Lávay Béla.“ .... .... Kolbay hosszasan nézett az előtte arczába. Judit a kétségbeesés agóniájával ta, hogy fog e száraz hideg hang fekiáltani: „Az nem igaz ! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem ír, hanem Hargitay Judit, a felesége!“ A hadastyán megtörte szemüvegeit, újra feltéve s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleírta a mondott nevet: „Lávay Béla százados.“ Azután ismét felemelé tekintetét s az elébbi száraz csikorgó hangon kérdezé: — Hány éves? Judit e perczben vette észre, hogy az oltalom levél németül van írva s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé. És e szerint, nem lehet úgy, mint a kiszámitá, a huszonegyből huszonnégyet csinálni, magyarban könnyű, németben lehetetlen az. Ez újabb ijedség alatt roskadni érzé térdeit. Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalomlevélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el, nincs arczán a férfi bélyeg. „Huszonegy.“ „Milyen fiatal gyerek“, dörmögő egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt. „Ismertető jelei : — mormogá magában a hadastyán, tojásdad arcz, — nagy fekete szemek, szabályos ajk, — fekete rövid haj. — A fehérruhás tiszt hozzá szólt: „egy sebhely a homlokon.“ Kolbay rideg tekintetét odaszegté a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleírta a védlevélbe : „egy sebhely a homlokon.“ Judit nem tudta, mi történt vele tovább ? Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavilion folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürkeszakálú tüzértisztnek, ki egy pohár vizzel kinálta. — Roszul lettél pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s abban az állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki ? — Nem, nem tiltakozék Judit, nagyot lélekzve a szabad levegőből; már semmi bajom, köszönöm. — No hát eredj a szállásodra s feküdjél le. Itt van a védleveled, meg a pénzed. — Micsoda pénz ? — Hát az egy havi dijad, ami még kijár. — Úgy? Igaz. Köszönöm. Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát s gondolta magában : „neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolyitásban segíteni.“ Judit megemeli köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet. — Megbocsáss! szólt hirtelen kezét nyújtva. — Miért? kérdező Judit bámulva. A vén sas nem szólt semmit, csak megszokta kezét. Azért az előbbeni gondolatáért kért bocsánatot. Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához. Egész után azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a német „ein und zwanzig“ból „vier und zwanzigot“ varázsolni? Aminta töprengéseiből egyszer felpillantott, épen Béla anyjának háza előtt haladt el. A ház be volt már födelezve, csak nem volt még újra vakolva. Az ablakok azonban már be voltak rakva újból, anyját. Ez ablakok egyikében látta állni Béla j „ Az öreg nő fején nem volt fekete. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisirt szemeivel ott állt és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, a ki előtte elhaladt, mintha keresné azt, a ki egyetlen fiáról hirt tudna mondani. És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elforditá tőle arczát, nehogy rátaláljon ismerni. Hisz addig, mig ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Ohe kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni. Hisz az anyától még sem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki : „Béla él, védlevele kezemben van; addig mig ez az ö kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert arczodról leolvassák titkodat!“ hát ő megfogadta volna azt, s azon pereztöl fogva zárt börtön lett volna háza és ablakán sem látott volna be senki. De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, akit szeretett, akit oltalmazott, nem létezett ránézve senki. Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni ? A kénszesz kiveszi a tentának a színét.... A nagy E-ből lehet V-t idomítani, a kis n-böl r et .... akkor lesz „Vir“. . . . Azt fogják hinni, hogy csak a helyesírás hiánya az. Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katiczát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvtgcse kénszeszt, és kék alizarin tintát. Olyannal volt írva a védlevél. Addig elő sem vette azt, míg Katicza vissza nem érkezett. Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában. Tehát oklevelet fog hamisítani! Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára , kegyes csalás az, mely sem Isten, sem ember ellen nem vét.. — De mégis csalás, de mégis hamisítás!.... És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését ; mert az igazság örök és győzhetetlen. Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet, — megfosztaná érvényétől, — megsemmisítené azt ? — Mit tegyen ? — Oh mit tegyen. Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s a ki látta volna akkor, a mint kezeit fejére kulcsolta, a mint szemeivel a magasságban lakókat kereste, a mint keble nyugtalanul hullámzott, oh az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő egy szerető, egy kétségbeesett nő. Hirtelen elővette a védlevelet s kiterjeszti azt az asztalon. A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé. A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beírva az évszám rovatba : „Vier und zwanzig.“ Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves ? hisz szemei előtt látta őt felnőni. Judit térdre esett s arczával , z asztalra borulva elkezde sírni és sirtában kaczagni, és kaczagás közben azt a papírlapot csókolni, és csókjai közt Béla nevét emlegetni. Asszony volt nagyon, nagyon , egészen asszony. A bánatos öreg asszony még este későn is ott állt az ablakban, s nézte kisírt szemekkel a járókelőket. A nap munkájában kifáradva haladt végig az utczán Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odújából, s helyet foglalt, nem azért hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem hogy könnyítse a menekülők útját. Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy perezre, megkopogtatá az üveget mutató ujja hegyével és beszólt : — Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta : „asszonyom! öreg asszonyság: — a kegyed menye asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször összejön vele, kezet csókoljon neki.“ Én mondtam. Rá emlékezzék. És azzal tovább ment, s nem magyarázta meg jobban. (Folytatása következik.) r