A Hon, 1866. április (4. évfolyam, 75-98. szám)

1866-04-08 / 80. szám

A 80-ik sz. Vasárnap, ápril 8. Kiadóhivatal : Pest, Ferencziek terén, 7. sz. földszint. Előfizetési díj: Postán küldve vagy Budapesten házhoz hordva Egy hónapra....................... 1 frt 75 kr. 3 hónapra............................. 5 frt 25 kr. 6 hónapra.................... . 10 frt 50 kr Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, s ennek bármely napján történik is,mindenkor a hó első­ napjától fog számíttatni Minden pénzjárulék bérmentesítve kéretik bekü­ldetni. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere­m­ik szám l-sö . métet. Szerkesztő lakása : Ország-ut 18-ik szám 2-dik emelet. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Negyedik évfolyam 1866. Beigtatási díj : 7 hasábos ilyféle petit sora ... 7 kr. Bélyegdij minden beigta­tásért . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beiktatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. Nyilt-téri 5 hasábos petit-sorért . 25 kr. IsSk" Az előfizetési díj a lap kiadó hivata­lához küldendő. (Ferencziek tere 7. ss földszint.) A lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. if In: Előfizetési felhívás Előfizetési díj: ápril.júniusi folyamára.........................5 forint 25 kr. »A HONF szerie­s kiadó hivatala. POST, ÁPRILIS 7. Politikai Szemle. (U). Alább olvasható magán sürgö­nyünk közli a porosz válaszjegyzék meg­érkezését, s annak tartalmát. Ezen vá­laszjegyzék mintha csak paraphasisa vol­na a mart. 31-ki osztrák jegyzéknek. A porosz jegyzék ismétli a vádat, hogy Ausztria mart. 13-kától fogva nevezetes haderőt bocsátott előre, s a készülődések titkos volta megerősíthette azon benyo­mást, hogy azok Poroszország elleni tá­madó, ellenséges vállalatra vannak szán­va. Poroszország csak azután tett védelmi intézkedéseket, miután országrészeinek biztonsága a bécsi kabinet elhatározásai­tól tétetett függővé. Visszautasítja a jegy­zék azon alaptalan gyanút, mintha Po­roszország a béke megzavarását czélozta volna, s a porosz királytól semmi sem esik oly távol, mint az Ausztria elleni tá­madó háború. A porosz király annál ke­­vésb­ é kétkedhetik a császár személyes érzelmeiben, miután azokat viszonozni és a császár iránti saját baráti érzelmeit a politikai viszonyoktól érintetlen megtar­tani tudja. A császári kormány elég al­kalmat találhat a porosz állam iránti jó­indulatainak tettekkel bizonyítására. Ez a válaszjegyzék tartalma, s ez, mint látjuk, megfelel azon jelzeteknek, melye­ket arra vonatkozólag pár nap előtt köz­­löttünk. Már most az a kérdés se váljon a porosz válasz­jegyzék megfelel-e azon kívánat­nak vagy reménynek is, mely a mart. 31-diki osztrák jegyzékben kifejeztetett, hogy tudniillik a porosz királyi kabinet ép oly határozottan és kétségtelenül uta­sítja vissza a szándékolt békezavarás gya­núját, mint azt Károlyi gróf kormánya nevében tette. Azon esetben, ha Ausztria a porosz válaszjegyzéket nem találná ki­elégítőnek, a bécsi kabinet részéről a né­met kormányokhoz intézett kör sürgönye szerint fontos lépésre lehetünk készen. A „Norddeutsche Alig. Zrg“ ezt írja a bécsi kabinet illető körsürgönyéről : „Az osz­trák kormány nem rég körsürgöny által értesítette a német közép és kis államokat az iránt, miként szándéka, felszólítni Po­roszországot jegyzék által, nyilatkozzék ellenséges magatartása és készületei iránt. A felszólítás Károlyi gróf mart. 31-ki is­meretes jegyzékénél fogva e közben meg­történt. A sajtóban több oldalról figyel­meztettek ezen jegyzék dölyfös hang­jára s azon körülményre, miként jóllehet Poroszországot vádolja, hogy az osztrák kormányt alaptalanul ellenséges szándék­latokkal gyanúsítja, Ausztria hadkészü­le­­teit legkevésbbé sem tagadja. De egy tény még­sem emeltetett ki a sajtóban, az tudniillik , hogy Ausztria kedvezőtlen válasz esetére jelentette a német kormá­nyoknak : eszközölnének a szövetségi gyűlésnél a szövetségi alkotmány Il­ik czikkelyének alapján oly értelmű nyilat­kozatot , hogy Poroszország fe­­nyegetései által megzavarja a szövetség békéjét. Ezen nyilatkozat­nak azonnal nyomatékot kellene adni a 7-, 8-, 9- és 10-ik szövetségi (Poroszország és Ausztrián kívüli) hadtestek mozgósí­tása által. Annyit tudhatni, hogy a meg­szólított kormányok közül előlegesen egyik sem járult a kívánt lépéshez. Az osztrák jegyzék azonban a szándékolt módon megküldetett Poroszországnak.“ A kérdés tehát — ismételjük — az : kielégíti-e a porosz válaszjegyzék a bécsi kabinetet vagy sem ? Az utóbbi esetben lépéseket kell tennie a Német­ szövetség­nél, valami közös nyilatkozat eszközlésére. A „Wien. Abendpost“ úgy hallja, hogy Richter császári orosz tábornok ápr. 5-én Bécsbe érkezett, átnyújtani Ő Felségének Oroszország császára Ő Felsége levelét. Ily levél, hallomás szerint, Poroszország királya Ő Felségének is nyújtatott át a tábo­rn­át A „Debatte“ fontosnak tartja e közleményt, egyelőre nem bo­­­­csátkozik annak magyarázatába. Annyit­­ hall az idézett lap, hogy Richter táborno­kot felszólították, halasztaná máig elutazá­sát, miután Ferencz József császár ő­felsé­ge válaszolni fog az orosz császár levelére. Egy bécsi levelező úgy hallja, hogy az orosz tábornok által hozott levél nem tartalmaz ugyan se­mmi határozott javas­latot, de a fődologra nézve közvetítő és a béke fentartását sürgetőleg ajánlja. Berlinből hallatszik, hogy Poroszország ezen békéltető törekvésekre sem sokat hajt, s a berlini kabinet kijelentette volna II. Sándor czárnak is, hogy csak akkor engedhet, ha Ausztria elébb engedett. (1) Magyarország befolyása a had­­ügyekre. Az „Oesterr. Zrg“ állítja, hogy a hadügyi administrate Ausztriában soha sem volt külön választva, a az ország rendei e tekintetben soha sem tartottak fen jogokat. Ellenben elis­meri hogy a katonai újonczok megajánlása, s a hadsereg tartására fordítandó adók megszava­zása az ország alkotmányos jogai közé tartozott. E körülmény még nem ad jogot külön magyar hadügyminisztériumra.­­Hogyan ? az ország nem tartotta fen jogait a hadügyekre nézve ? Nem a legvilágosabb jog­­föntartás az, ha az ország a katonai útonczok megadását s a hadiadó megszavazását folyvást hívta és föntartotta ?E két sarkalatos jog, már túl bőven elég arra, hogy Ma­gyarország, mint ország, befolyá­sát a hadügyek vezetésében sike­resen föntarthassa. Mert Magyarország nem azért tartotta fön említett két jogát, hogy joga lehessen megengedni az ujonezozást ,­hányszor a kormány kívánja, hanem azért, hogy ha érdeke kívánná , vagy például lát­ná , hogy egynémely kormánynak szándéká­ban volna a hadseregre támaszkodva, megsér­tem az alkotmányt , akkor az ujonezozást, s a hadsereg tartására fordítandó adókat catego­rice meg is tagadhassa. Ha jogun is van adni, vagy nem adni, egészen belátásunk szerint, akkor, ha tetszik, ilynemű ajánlatainkat bármi­kor föltételekhez is köthetjük. A magyar ország­gyűlés eddig rendesen teljesíti a kormány kívo­­natát, s a kért újonczokat megajánlotta. Sokszor történt, hogy föltételek köttettek ki , de minden megajánlási esethez odaírta a törvénybe , hogy „minden innen vonható következ­tetés n­é­l­k­ü­l.“ És ha 1848. előtt a föltételek csak másodrendű tárgyakra, például a kiállítás módjára stb szorítkoztak , az csak annyit jelent, hogy a nemzet bízván a kormányban, a had­ügyek vezetése tárgyában, a divatozó modorban plus minus megnyugodott. De absolut joggal bírván az ujonczozást megajánlani vagy megtagad­­n­i, akármely újabb esetben föltételül tehet­te, hogy immár csak azon föltét mellett en­gedi meg a népet katonai szolgálatra vinni, ha a magyar ezredek a magyar hadügyminister ható­sága alá fognak rendeltetni. Az 1840. II. törv. czikk világosan mondja, hogy a rendek a kül­dolgok tönforgó körülményeiről értesittetvén, a magyar ezredek pótlására segedelemképen s minden ebből vonható következés nélkül, több idézett törvényben foglalt óvások mellett 38.000 újonczot ajánlanak következő föltételek mellett: következnek a föltételek a törv. czikk 1 ső §-tól a 13-ig. A föltételek közel lé­nyegesebbek: a 10 évi szolgálati idő meghatá­rozása ; a sorshúzás útjáni kiállítás, hogy „Ő f­elsége szivén fogja viselni, hogy a magyar sor és véghelyi ezredekben tisztek, következésképen tábornagyok és szabalisok is, született magyarok legyenek.“ (§ 12). A következő pontban : „kiköt­tetik, hogy az állítandó utonczok egyedül a ma­gyar ezredekben szolgáljanak, s őket nem ma­­gyar­ ezredekhez áttenni semmi szín alatt sem szabad !“ A törvény végén ő Felsége kije­lenti, hogy „a ki. és rr. ezen ajánlását, mely a nemzet hűségének dicső bizonyítványaként szol­gál, kegyelmesen fogadja.“ C­íme így történt a közelmúltban is Magyarországban egy ujonczo­­zási törvény létrejövetele. Mindig nagy esemény volt az, s a nemzet nem feledkezett meg oly föltételek kikötéséről, miket az idők és viszo­nyok követeltek. Azért ha Magyarország 1866- ban netán lemondana is az 1848-ban föl­állított külön honvédelmi minisztériumról : az újonczajánlás jogát soha önként kezéből ki nem bocsátván, minden újabb alkalommal ismét oly újabb föltételeket tűzhet ki, minőket épen akar.) A „Presse" írj­a: „A kormány a hosszadalmas dietalis tractatu­sok útjára bocsátotta a kiegyezkedés ügyét ; az örökös tartományok alkotmánya pedig siszk­o­­zásra van kárhoztatva addig, míg a „tárgyalások eredménye“ előterjeszthető állapotban nem lesz. Valóban vigasztalás nélküli kietlen pusztaság az, amit így nekünk kilátásba helyeznek. Hónapo­kig, tán évekig kell várnunk, azalatt tán hábo­rút is folytatnunk Poroszországgal, míg Magyar­­országgal kialkudhattunk, míg beleegyezünk, hogy Csehország és Galiczia külön cancellariá­­kat nyerjen. Ez a helyzet, melyen nem sokat segítenek ,ha mindjárt a magyar országgyűlésen harczias demonstrátiókat is idéznének elő Po­­roszország ellen. „Mennyi mindenféle demonstratio történt már Magyarországon, s mégis mily csekély az ered­mény, s mily nagy a csalódás, melyet a Parla­mentarismus ellenei, a magyar országgyűléstől vártak. Adják vissza a népnek az ő siszírozott jogát (értsd a másik népnek pedig vegyék con­­tumacia és az alkotmány­ eljátszásának doctri­­nája alá) s akkor feléled a Reichsratb, mely a porosz vakmerőséget porba suj­­t­and­ja! Osztropatak, mart. 31. A második válaszfeliratnak sorsa el­döntve még nincs. A főrendek csak ezentúl veszik tárgyalás alá, a külföldi lapok folyvást szólnak róla. Ilyen körülmények között azt hisszük, nem lesz felesleges tá­jékozásul lefelé és felfelé a mártius 3-ai legfelsőbb leirat ügyét még kissé szellőz­tetni. Márczius 19-diki felszólalásomban azon állást kezdtem kimutatni, melyet a magyar kormány férfiai ezen leiratnál el­foglaltak, ugyanazt kívánom most is bő­vebben kifejteni. A mártius 3-ai legfelsőbb leirat azon szövegében, mely a képviselőházban el­olvastatott, s e szerint az egyedüli hite­lesben, a többi közt Magyarországról szól­ván, ezen szavak állanak, hogy „a közös ügyekre­ jogosult befolyásának e gyakorol­­hatása képezendi az önállás erős biz­tosítékát, ugyanakkor, midőn annak jó­léte, biztonsága és hatalmának emelé­sére is ki fog terjedni Azt hiszük, hogy Magyarországnak törvényei szerint, eddig is volt, vagy legalább kellett volna befolyásának lenni, az úgynevezett közös ügyekre, mint ezt számos törvényeink bizonyítják, melyek a had, pénzügyre és kereskedelemre vo­natkoznak. A­midőn tehát a kormány ön­állással, nagyobb jóléttel, biztonsággal, és több hatalommal kecsegtet, ha a közös ügyek ily módon lesznek elintézve, sem újat nem mond, sem nem csábít. — Meg vagyunk mi annyi befolyással elégedve a közös viszonyokra, mennyit nekünk törvényeink már eddig is biztosítottak ; csak ne legyen az írott malaszt, hanem valóság, csak ne tegyék a dicasterialis rendszerben az opportunitás emberei azt a­mit eddig tettek, t. i. hogy ezen jogok­ból vagy semmit, vagy csak annyit szok­tak engedni a nemzetnek, mennyi épen az ő opportunitásukra szükséges. Ha pe­dig a közös ügyek ily módoni elintézése következtében Magyarország hatalma emelkednék t­­i. azon túl a­mit törvénye­ink már eddig is engednek, az csak a többi tartományok rovására történhet­nék, mert ha két szerződő fél közül, az egyiknek hatalma növekszik, a természet törvényei szerint ugyanakkor a másik­nak hatalma csökken, mi pedig mások jo­gainak kisebbítésével erősödni nem akarunk. Mondja továbbá a leirat: „A közös ügyek kérdésének megfejtése nem egye­dül azoknak megállapításában találja ki­elégítő megoldását, hanem szükségkép föltételezi azok egységes minden fennakadás ellen megóvott kezelését, s épúgy a törvény­hozó, mint a végrehajtó hatalom öszhang­­ja működésének biztosítását.“ Nem tudom, miként van más ember e sorokkal , de mentül többször olvasom, annál inkább elborul lelkem , de annál vi­lágosabb lesz előttem, hogy ezen pár sor kivonatja az october 20-iki diplomának, de különösen a febr. 26-iki pátensnek, azaz végczélban egy hamvaiból föltáma­dandó, megifjodott „Reichsrath“, mely az Anabaptisták módja szerint az új keresz­telésnél meglehet hogy más nevet fog kapni, de a lényeg ugyanaz. Ezen pátenseknek főeszméje szinte az egységes minden fennakadás ellen megóvott kezelés, sőt főeszméje volt ez Hack úrnak is. A megboldogult Reichsrathban pedig a törvényhozó és végrehajtó hatalom ösz­­hangzó működése szinte biztosítva volt, még­pedig oly módon, hogy nem a végrehajtó hatalom állott a törvényhozó hatalom befolyása alatt, hanem megfordítva, sama szükséges összhangzást bőven megszerezte ama legelaszicusabb teremtménye az isten­nek, a 13 czikkely. És én komolyan hiszem is, hogy egy törvényhozó és végrehajtó hata­lom összhangzó működését szükségkép bizto­sítani máskép nem is lehet, csak ilyen pa­­ragraphusok által. De kérdem már most, ha a közös ügyek elintézése körül „ egy egységes, minden fen­­akadás ellen megóvott kezelés“ múlhatlanul sz­ükséges, hol marad akkor azon önállás azon nagyobb hatalom, melyet a tisztelt­­ kormány Magyarország részére kilátásba helyezni kegyeskedett ; ha pedig a tör­­­­vényhozó és végrehajtó hatalom , (hogy milyen törvényhozó, és milyen végre­hajtó hatalom , persze én azt nem tudom) összhangzó működését okvetlen biztosí­tani kell, kérdem, hol van itt megint egy részről minden országok önállása, más részről a kormány felelősségének eszméje ;­­ minden részről pedig, hol van csak egy­­ szikrája az alkotmányosságnak ? Ha tehát a közös ügyek elintézésének ez­­ a végczélja, mi módon képzelheti a tisztelt­­ kormány a képviselőházat és a nemzetet oly bárgyúnak, hogy mind­erre ráálljon; de mi módon képzelheti, hogy a 67-es vá­lasztmány ily szavak után jó kedvvel és a siker reményével fogjon munkájához ? Az ember alig hisz szemeinek, ha e so­rokat olvassa. Álmodtunk-e fél évig, vagy álmodunk most? Egy pontban azt mondja a leirat, hogy „okvetlen szükséges, hogy a nemzetőrség­ről szóló XXII-ik törvényc­ikk eltöröltes­sék, miután rövid idő tartama alatt a nép felesleges terheltetését, és a békés fog­­lalkozástóli elvonatását okozta, czélját pe­dig, a közbiztonság fentartását tévesztve, és ellenkező irányban gyakorolta hatását Hogy mi volt valódi czélja a kormány­nak ezen pont beillesztésénél, azt mások hihetőleg már eltalálták.­­ Nem is sze­retem a múltak sebeit felszaggatni, és azt hiszem, hogy ha mi akarunk a múltakra fátyolt borítani, akkor mindenki meg le­het elégedve , de ha mégis, nem a leg­jobb tacti­ával történik hivatkozás ezen korszakra, én legalább nem irtózom arra visszapillantani. A­nélkül, hogy vitatnám, váljon elvben czélszerű-e a nemzetőrség vagy nem? ezen tárgyat olyannak tartom, melyet nem az elmélet teremtett és fog eldönte­ni, hanem a gyakorlat. Ha a nemzetőrség mint más országokban, Magyarországon is szükséges intézménynyé válik, és a nem­zet szellemével megegyező ; életbe fog az­­ lépni mindenesetre, — ha nem, — nem! Arról sem vitatkozom, czélszerű volt-e már 1848-ban? Ha nem mindenesetre szük­séges volna be is bizonyítani, váljon ezen szegény nemzetőrség czélját — a közbá­torság fentartását, — igazán annyira té­vesztette-e, hogy épen ellenkező irányban gyakorolta hatását? mondom, ez bizonyí­tást kíván ; de tegyük fel, hogy ez csak­­ugyan úgy volt, mint e pont állítja ; ez eset­ben legyen szabad egy komoly kérdést intézni. Meg vagyok győződve, hogy ő excel­­lentiáik és méltóságaik, kik most a ma­gyar kormányt, alkotják takarékos, rendes urak, és különösen jó családapák; — már most tegyük fel, hogy őket valaki otthon véletlenül megtámadja. Kérdem, íróasztalaikhoz fognak-e először is szalad­ni, hogy megnézzék a törvényben, hogy megengedi-e és mennyiben engedi ez meg, hogy magát az ember véletlen megtáma­dás esetében védelmezze ?­­ Én azt hi­szem, hogy ő excellentiáik ezt tenni nem fogják, hanem megragadják a legelső ke­­zeknél levő fegyvert, és védelmezik ma­gukat, vagyonukat és egész családjukat. Kétségtelen dolog, hogy ez excellen­tiáik „felesleges terheltetésével történik, s békés foglalkozásaiktól elvonja;“­s azt sem lehet mondani, hogy ezáltal ő excellen­­f­­iáik „a közbiztonságot előmozdítanák“ mert hiszen ily esetben, zaj, lárma rendet­lenség támad, a szomszédok is összecső­dülnek, s ők is elhagyják rendes foglal­­­kozásukat ; — és igy meglehet, hogy ez esetben ő excellentiáik némileg törvény kivül, vagy törvényen túl cselek­esznek. De istenemre mondom, e­­­xcellentiáik mégis házi, fiúi, férfi, testvéri és apai kö­­telességöket hiven teljesítették ! Midőn tehát ő excellentiáik ezen tör­vényt kárhoztatják, ne feledjék, hogy 1848-ban véres polgárháború dühöngött e hazában, mely minden csapások legna­gyobbika; mert a megtámadásnak min­den ember, minden pillanatban ki van té­ve, s me­rt itt nem csak egyes személy, hanem mindenkinek apja, anyja, gyerme­kei, neje, egész vagyona van kérdésben. Avagy kérdem, ha Pozsonyban 1848- ban nem alkotják meg a nemzetőrségi törvényt, azt hiszi a kormány, hogy olyan körülmények között, mint a­milyenek ak­kor ránk szakadtak, a nép nem ragadott volna fegyvert? vagy ha ma eltöröljük­­ a XXII-ik törvényc­ikket, és az ország­­ — a­mitől Isten mentsen — a 48-iki idő­­­­szakhoz hasonló körülmények közé jut — azt hiszi a kormány, hogy a nép nem fogja megragadni az első fegyvert, mit a jó sors kezébe szolgáltat. Én azt gondolom, a kormány ezt nem hiszi ! És igy kérem, ne rovjuk fel bünül a törvénynek azt, a mi csak egy gonosz szellemnek átkos működése volt. —— De szent érzetek húrjait is pengeti a leirat, melyre a haza bölcsének tollából folyó válasz is azt mondja, hogy „hódoló s tisztelettel hajlunk meg e szent érzelmek­­ előtt.“ Igen, meghajlunk ezen érzelmek előtt, mert mi is „mélyen érezzük a reánk há­ramló kötelmek“ erejét, mely a dynasztiá­hoz csatol, mely szavunk beváltását és igy a hűséget követeli ; mi is érezzük, „a királyi felavatásnak közjogi jelentőségét, és a hitűek szentségét, melylyel a koronázott király fogadalmat tesz az alkotmány­ sértet­­len megtartására.“ „Mi sem tartjuk a koronázást egyedül ünnepélyes szertartásnak“, sőt inkább na­gyon is kötelező, elévülhetlen tényezőnek. Mi is ezen „vallásos érzelmekben ismer­­jük fel az ország alkotmányos létének leg­biztosabb zálogát.“ De épen azért, minthogy ezek saját szent érzelmeink, saját legbensőbb meg­győződésünk, épen mivel ezen érzelmeket változatlannak, öröknek tartjuk , mivel tudjuk, hogy a felséges dynastia tagjai­nak századok óta tulajdonai ezen érzel­mek , meg vagyunk győződve, hogy itt semmi fokozat nem lehet ; hogy itt az idő változást nem tehetett, s hogy 18, vagy 33,vagy 41, vagy 76 év előtt a hitnek, val­lásosságnak, épen oly ereje, a lelkiisme­retnek épen oly sugalmazásai voltak, mint ma. És mert e hitünk rendithetlen, rendithetlen hitünk a magyar alkotmánynak feltámadásában is. Azt mondja a leirat, hogy a koronázás után „ö f­elsége aggálytalanul fogja kö­vethetni kegyelemre mindig kész atyai szive hajlamát és gyakorolhatni királyi jogainak legnemesbikét.“ Tagadhatlan az, hogy a kegy­elmezés a királyi jogok legnemesbike, de azt hisz­­szük, veszély nélkül gyakorolhatja ezt mindenki, kinek a hatalom kezében van, — listáját téveszteni nem fogja soha, mert alig van rá példa, hogy egy lán­­czokra vert, sötét börtönben sintődő, vagy számkivetésben eredő, a kegyelmezés el­len kifogást tett volna azért, mert a ke­­gyelmezőnek erre nem látta elég erős jogát. De nézzük, minő állást foglalt e pont­nál a magyar kormány? — Az 1848-diki törvények egy czikkelyét sem akarja hely­­reállítani, sőt el sem ismeri törvénynek; a magyar alkotmányt minden részeiben felfüggeszti, sőt a közös viszonyokra néz­ve a nemzet szemeihez oly látcsövet illeszt, mely a kiegyenlítést vagy lehet­­lenné teszi, vagy igen távoli időkre elo­dázza. Már ha a kiegyenlítés lehetlen, vagy igen távol van, nagyon természetes, hogy a koronázás is vagy épen nem,­­ vagy csak igen sokára fog bekövetkezni; is ilyen feltevések mellett azt tanácsolja a fejedelemnek, hogy most ne kövesse atyai szívének legjobb indulatát, ne gya­korolja királyi jogainak legnemesebbikét, hanem halaszsza azon időre, ha a koroná­zás ünnepélyesen végbe megy ! Ez gúny , keserű gúny, melyet sem e boldogtalan nemzet, sem azon szeren­csétlen elítéltek, vagy száműzöttek nem érdemelnek, kiknek érdekében felszólalni a nemzet szent kötelességének tartotta. Végre, miután a kormány előlegesen kívánja revideáltatni az 1848-ks törvénye­ket, s addig csak alakilag ismeri el, a jogfolytonosságról elmélkedik , s ennek gyakorlati alkalmazását abban látja, hogy „a törvények változtatása egyedül a tör­vényhozás jogosullt tényezői közreműködése mellett eszközlendő ország­gyűlési megállapo­dások alapján történik.“ Paradoxnak vagy szójátéknak látszik ugyan, de ez összevéve mégis annyit je­lent : „mondja ki a nemzet törvényesen, hogy törvényeinek egyik törvénye sem tör­vényes, s ha kimondja a képviselőház és fő­rendek, hogy az 1848-as törvények nem tör­vények, akkor mi (azaz a kormány) el fogjuk ismerni, hogy azok törvények.“ És e részben hivatkozik a történelem­re, melynek lapjaiból, állítása szerint nem

Next