A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)

1866-10-12 / 235. szám

V fa i- 2 3-ik sz. Péntek, od­okr VI. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint El fc'ff s été­si dij : 'b Uiu hiiklva vasjy Bud­apesten házhoz hordva egy hón­apra ........................ 1 frt 75 tír. t h’ínajh á ...... 6 frt 85 hr. .$ n­'napiT. ....... 10 frt 60 hr. \® el8fb;stóa az év íblyt&n an­at • r hóimpbau ao^kozdhetí? , s ’taraéti bármely « › %n történik in, soindenkor a ti elaülnapjától ■‚ • «'imittatu*. Ksadats pénzjáratok bérm»ate. itv‚ ktaotíh behüldetni. álsserksamtési Iroda : ' ifsi encsiafe tere 7~ik szám 1-sfS ama.!«, i&serto.'&BstS, lakása : Ország Rt 18-ik »«ám 8-dik emelet. POLITIKAI ÉS E J­ GAZDÁSZAT! NAPILAP. Mgyedik fa­folyam Beiktatási díj 1 hasábos ilyféle petit sora ... 7 fer. 1Sélyegdij minden beigtatésért ... 30 hr.­ Terjedelmes hirdetések többszöri beik?tetés m­el­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — S'yift-tőri 6 hasábos betk­­aorérf. . . , 25 kr. kar A* eidflsUcai díj h Isp kiadó ajraálla* kf­s kUSdf.mr... (fortotiiti tere 3, bs. tSldssöste £ t»p »»tlîami réasét jllst3 Minden %Sr. ■»ou nj n Br.vrkesatösághe« intézendő. Bérmentetlen levelek csak dinéért kozákta fi»^*átafir.Bk al Előfiüvetési felhívás IV. *(* éven folyamára. Üléfiisetési dl) : October- decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HüK“ werk. és kiadó hivatala P K.fi T , OCTOBER 11. | ?•' Politikai Széni!#. (v.) Bécsi távirati jelentés szerin délben történt az Ausztris. és Ola­szság közti békekötés jóváhagyott okmá­nyainak kicserélése, egyszersmind ma ad­ták át Bécsben a vas­koronát Ment­h­e­a tábornoknak. A béke e szerint bevégzett tény Ausz­tria és Olaszország között. A „Nazione“ következőleg nyilatkozik ezen békekötés­ről : „A közvélemény a belső megelége­dés világos jelével fogadta a békekötés hírét. Velencze vissza van adva; a nem­zet csaknem egész, katonai hatalmunk jelentékenyül erősödött, a várnégyszög és a lagunai erődök megszerzése által. Nagy állás van számunkra biztosítva a polgárisult népek között, új korszak nyílik előttünk, a béke, gyümölcsöző ipar, nemzeti gazdagságunk, kereskedelmünk kifejlődésének új korszaka. A 41­ 2 millió lakossal biró kis állam 25 millióból álló nagy nemzetté lön, mely ugyanazon feje­delem által ugyanazon törvények szerint kormányoztatik ; hadserege hatalmas szá­­mú és vitézségénél fogva, jövője gazdag, dicsőség és jóllét tekintetében. Miután a nemzet meg van alakulva, már most arra kell gondolnia, hogy a népet művelje.“ Diplomatiai körökben azon bír kerin­gett, hogy Friesen szász miniszternek, mint alkudozóinak, sikerült végre befe­jezni az alkudozásokat a porosz kabinet­tel a szász királytól kapott utóbbi utasí­tások alapján. A szász király átengedi Königstein várát, a katonai kérdés a feb­­ruári feltételek szerint szabályoztatik, mely feltételeket Poroszország annak idejében Ausztriának engedett volta, a schleswig-holsteini kérdés szabályozása végett. A dolog azonban még­ alig haladt eny­­nyire. Friesen szász miniszter még el sem fogadtatott Berlinben. Aztán ezen egyez­kedések, ha valósággal létrejöttek is, ösz­­sze nem tévesztendők a tulajdonképeni békekötéssel. Eddig tudniillik mindig azt ke­zélték, hogy a most folyamatban levő alkudozások csak a katonai egyezményre vonatkoznak, s hogy csak ennek létrejö­­vetele után indíttatnak meg a tulajdonké­peni békealkudozások. A „France“, mely még mindig duzzog Poroszországra, hogy Drouyn de Lhui­s német politikája, melynek ő egyik uszály­­hordozója vala, oly roppant kudarcrot vallott, következőleg nyilatkozik azon hír­re vonatkozólag , miként Poroszország visszahívná követét Bécsből, ha Beust neveztetnék ki külügyminiszterül : „Való­ban nem volna, a legkülönösebb, azok kö­zött, mik a közép Európát átalakító ese­mények között történtek, ha a har ez a két hatalom között ismét megkezdődnék, azon pillanatban, melyben az uralkodók alig írták alá a békét. Valóban annyira megy a győzelem miatti felfuvalkodás Berlin­ben, miként alig lehetne a fölött csodál­kozni, ho, Vilmos király kiköti magának, hogy miután Ausztriát legyőzte, miniszte­reinek választását is ő szabja ki. Miként nevezhetni ken öntúlbecsülést ? Nem elég-e Poroszországra nézve, hogy feje az éjszaki szövetségnek, s Ausztriát kiszorí­totta Németországból? Váljon azt is kí­­vánhatni-e, hogy Bécsben porosz politikát folytassanak ? Franc­ia sugalmazott lapokban ismét föl-fölmerül a lengyel kérdés, mi annak bizonyítéka, hogy azt még mindig nyílt kérdésnek tekintik Párisban. A félhivata­­os „Etendard“ még egyszer visszatér La Valette köriratára, hogy annak egészen új czélt tulajdonítson ; az okmány szerinte I nem jelent egyebet, mint azt, hogy Fran­­­­cziaország szemügyre vette Lengyelország I helyreállítását. Az „Etendard “ még cso­dálkozik, hogy a körirat ezen jelentése­­ ismeretlen a sajtó előtt. Az orleanista „Temps“-nak szeget üt fejébe az „Eten­dard” magyarázata, s kérdezi, hogy mit­­ tartson oly lap leleplezéséről, mely tudo­más szerint közel viszonyban áll a kor­mánynyal. A lengyel emigratio egy Promemoriát nyújtott át Napoleon császárnak, s az a kö­vetkező négy pontot tartalmazza: 1) A lengyel kérdés a közelebbi európai kon­­gressusban megoldandó. 2) a lengyel emigratio jelenleg egészen hadi­lábon áll; 3) kész számolni azon pénzzel, melyet a legutóbbi felkelés alkalmáv­al magánosok­tól kapott; 4) felszólítja egész Legyelor­­szágot önkéntes adakozásra, a haza meg­szabadítása végett. A lengyel lapok is oly hangon beszél­nek , mintha Lengyelországot illetőleg változások volnának kilátásban. Figyel­met érdemel a­mit a „Czas“ mond : Oroszországot nem a Bosporusnál, hanem a Visztula mellett lehet megtörni. Bécs­ben megszilárdult azon meggyőződés, hogy csak Lengyelország képes gátat vetni Oroszország tovább terjedésének , de fájdalom még semmit sem kezdemé­nyeztek, ezen meggyőződés bebizonyítá­sára. Ez menthető különben, miután Ausz­tria egyelőre belügyének akarja szentel­ni tevékenységét. A „Czas“ következőleg indokolja azt, miért kell a bécsi kormány­nak a belügyekre fordítni figyelmét : az utóbbi porosz invasio Csehországban s a ruthen párt expectoratioi Gácsországban azon törekvésekre fordították a bécsi ál­lamférfiak figyelmét, melyeknek czélja: Ausztriának saját elemei által leetide de co exponálása. A „Wand.“ egy oct. 10 -éről kelte­zett berlini sürgönyt közöl, mely szerint azt jelentik Sz. Pétervárról, hogy az összes minisztérium beadta le­mondását, s Constantin nagyher­­czeg foglalkozik új minisztéri­um alakításával. Az orosz czár megbetegedett.­­ Mindezen híreket más tudósítások még nem erősítik meg. Napóleon császár egészségi állapotáról folyvást ellenmondók a hírek. A Biarritz­­ból érkező udvaron ezek azt állítják, hogy a császár baja csekély jelentőséggel bír, míg mások szerint a császár néhány nap óta nagyon izgatott physikailag, többször magánkívül volt, s e­miatt nem hagyhatta el Biarritzot. A Havas féle félhivatalos könyvalató lap pedig úgy tudja, hogy a szép idő igen kedvez­ő hatást gyakorol a császár egészségi állapotára, minek kö­vetkeztében valószínű, hogy Biarritzban mulatását meg fogja hosszabbítni. (1) A „Wiener Journal“, tegnap a cen­tralista tábor felé intézte félhivatalos csa­pásait. Változtatás kedvéért, ma a magyar felfogást veszi „bélyegtelen“ kélete alá. Úgy látszik, egyik rendszer sincs kedvé­re, kivévén a mostani állapotot, a si­tiro­zást, és Magyarország jogaink „elvben való elismerését.“ Halljuk az officiosus leczkét : „A kiegyezkedés fő akadályai elhárít­­vák. Erdély összeköttetése Magyarország­gal erélyesen előmozdítatik. Magyaror­szág viszonyainak rendezése azon tarto­mányokkal, melyekkel századok óta együtt élt, nem ismer oly nehézséget, melyet a jó­akarat le nem győzhetne. A kezdemé­nyezés tiszte Magyarországnak van átad­va, s a kiegyezkedési javaslat ellenkező esetben is megküldetett volna Pestről Bécsbe. „A „Wiener Journal“ úgy tudja, hogy Magyarország legnagyobb államférfiai országuk nagyságát és el­haladását csak a többi tartományok kapcsolatának felté­telében keresik. Tehát, ha a dolog lénye­gére megvan az egyetértés, meglesz az egyesülés formájára nézve is. Talán lesz egy kis kétkedés, ingadozás arra nézve, melyik a legjobb modalitás, de az így megoldható probléma meg nem hiúsulhat. Amit eddig csak államférfiak sejtettek, azt ma már mindenki érzi. Megtanították erre az események. (De meg ám.) „A jog igen gyenge bástya, ha mellette nem bírunk hatalommal azt föntartani. (Nagyon igaz, de megfordítva is áll; pél­dául igy : a hatalom és erőszakoskodás csak addig erős bástya a jog ellen, mig ezen eszköz el nem kopik, s mig önmagát ki nem meríti : ezután következik előbb a jognak „elvben való“­elismerése, s ha a hatalom eszközeit a szép szó új erővel fel nem frissítheti , nem ma­rad el a jog praktikai elismerése sem. Mert a barez, két igen egyenlőtlen fél között foly; egyik a pillanatodra felülkereke­dő hatalom, mely máról holnapra változik és elenyészik ; a másik az ország, a nem­zet, a nép, mely emberi szólásformá­k sze­rint, örökös, maradandó és halh­atlan. Ez okból az egyik fél, mely halhatlan, ha szenved is, elmondhatja : mi várhatunk, mig a hatalom birtokosai, mihelyt megla­zul a kezükben tartott fék, rögtön válsá­gokba esnek, s léteit könyörögnek a hal­hatlan természetű ellenféltől, melyet hiú ábrándjaikban vagy végkép leigázhatni véltek, vagy legalább azt gondolták, jó lesz így élni világunkat, addig míg lehet, hiszen a megbánás soha sem késő, s az ellenfél oly jámbor, szelíd, türelmes, mint egy legelésző birka nyáj.) „A kisebb nemzetiségek abban keresik fönmaradásuk biztosítékát,hogy egy nagy közösséghez csatlakoznak. (A „Wiener Journal“ nem tudja mit beszél , ijesztget másokat, s ezalatt maga alatt vágja az ágat : nem veszi észre, hogy egy pár ősz­rák német, a­kinek a lojalitás nem a legerősebb oldala, ezen oktatást úgy ma­gyarázná, hogy Ausztriában a német elem­nek a nagy közös német egység felé kel­lene gravitálni.) „Ha a magyar korona tartományainak lakosai, mind egy nyelvet beszélnének is, még­sem volna e terület elég nagy arra, hogy önállását megvédhesse.­­Úgy ta­pasztaltuk, hogy a polyglott Ausztria, bár szép és nagy területtel bírt, mégis hat év alatt kétszer nem tudta integritását föntartani. Tehát nem a nagy terület hoz­za meg az önállóság biztosítékát, hanem a kisebb vagy nagyobb terület lakóinak őszinte egyetértése. De meggátolja e a külön nyelv az egyetértés lehetőségét? Mi azt hisszük, hogy nem, vagy legalább nem mindig. És íme, mégis épen a „Wien. Jour. “ azon lap, mely argumentumot csinál abból, hogy a különféle nemzetiségek által lakott területek, nem képesek önállásukat föntartani ! Ki várta volna ezt egy offi­­ciosus orgánumtól, oly államban, mely lakóinak nyelve, nemzetisége, sőt érdeke tekintetében oly tarkaságot tüntet elé, mely unicumot képez a világ­történe­lemben, s azért hiába keresnők elé a históriát, mint magistra vitae-t, hogy megtanuljuk belőle : mint kell egy nyelvre és szellemi és anyagi érdekre nézve kü­lönböző elemekből alakult államot fen­tartani és biztosítani ? Ezen probléma meg­fejtésében az osztrák államférfiaknak egé­szen új, eredeti, másutt nem alkalmazott politikai művészettel kell föllépni. Az lehe­t, hogy Ausztria a jövő kornak ad­hat hagyománykép szép példát és bölcs oktatást, szerencsétlenségére azonban a maga részére mások antend­aiból eliga­zodást sehol sem lelhet. Innen látható, mily hatalmas lángészszel és roppant talentummal kellene bírni egy osztrák államférfinak , a kinek sorsa , sötétben tapogatózni, töretlen utakon járni, s ed­dig föl sem tett problémákat megolda­ni! A mostaniak ám mutassák meg mit tudnak , mert a kik előttük hivataloskod­­tak, egyik a másik után kontárnak bizo­­nyitá be magát, s megerősité a hires mon­datot : quam parva sapientia regitur raun­­dus!“) — A czikk vége megint a centralisták ellen fordul s igy szól hozzátok : „Mutassátok meg (ti centralisták),hogy van-e többség a magyar országgyűlésen a febr. patens elfogadására? De ha több­séget nem találtok, mutassatok elé egy figyelemre méltó minoritást. Ez sincs. Ke­ressetek elé tehát harmincz, busz, vagy tíz követet a pesti alsóházból, kik Skene úr tizenöt társával egyetértenek. Ennyit sem találtok. Akkor jelö­letek ki csak egyetlen egy tekintélyes és jellemmel bíró államférfit, a­ki a februári alkotmány helyreállítását nem tartaná a magyar nép közjoga megsértésének. Ha egyetlen egy ily embert se mutathatnak elé, akkor hal­­gassanak és elszégyenkedve kotródjanak el! (Majd megköszöni a magya­r állam­férfiak“ ily jellemzését, azon bizonyos úr, a­ki Bécsben a burgermeister lakomáján oly nagy toasztot mondott a magyarok bemenetelére a Reic­srathba !) Hír I pirók - g y I e i o. il. Megvallom abbeli gyöngeségeimet,hogy valami valósítandó intézet, vagy egylet, vagy vállalat iránt soha sem tudtam lelke­sedni, ha fölállítását azzal indokolták, hogy afféle van már külföldön is. Hasonló okok, igaz, hasonló okozatokat szülnek, s hasonló szükségek hasonló kielégítést kí­vánnak , de az okokat és szükségeket az eltérő társas élet és helyi viszonyok saját­ságai annyira módosítják, hogy az intéz­kedésnek is különbözőnek, a viszonyok sajátságaihoz alkalmazottnak kell lenni, hogy kielégítő legyen. Azért nem hivatko­zom arra,hogy a hírlapíróknak minden élén­­kebb sajtómozgalma európai városban van egyletek. Az első kérdés az: szükséges e ilyen egylet nálunk? s ha szükségesnek ítéljük, iparkodjunk valósítani, még ha a külföld nem is nyújtana rá példát. Hogy ilyen egylet nálunk csakugyan szükséges: a mondottakból, úgy hiszem, világosan kitűnik, de hiszem, hogy a mon­dottak nélkül is minden gondolkodó ha­zafi előtt világos. A további kérdés tehát az: mikép legyen ez egyet szerkesztve, hogy a parancsoló szükségnek igazán meg­feleljen ? E kérdésre csak úgy válaszolhatunk, ha részletezzük a czélt, melyre az egylet­nek törekednie kell. E czél, egész átalánosságban kifejezve, nem egyéb, mint a sajtó üdvös hatásának fokozása. Ez üdvös hatás, mint az első czikke­e kimutatni igyekeztem, egyfelől magának a sajtónak, másfelől a sajtó munkásainak, a hírlapíróknak tekintetével arányosan növekszik. Az egylet c célja tehát, részletesebben kifejezve, volna: egyfelől a sajtó, más­felől a hírlapírók tekintetének emelése. A sajtó tekintetének emelésére, mint láttuk, szolgál különösen : 1) közös fellé­pés közhasznú ügyek erélyes fölkarolásá­ban s közveszélynek szintoly erélyes meg­támadásában; 2) azon tisztességes iro­dalmi hang megőrzése, melyet a műveit olvasó a műveltség közlönyeitől méltán megkíván. A hírlapírók tekintetét pedig, mint fej­tegetésünkből következik, emeli 1) er­kölcsi feddhetlenségek, 2) anyagi függet­­lenségek. A közjót kell szolgálniok, s en­nek alá kell rendelniük sértékenységöket és apró hiúságaikat, pajtási és pénzbeli érdekeket, csak meggyőződésüket nem. Hogy azonban ezt tehessék, szükséges, hogy jobb és elfogulatlanabb társaik egye­ ! I'I' W iMgâWWMBWMBlBÎWMBWBBWBWRMWHBMIiltril'IMlIIWTWBfl I TALUZA. „La liberté des Banques“ IL (K. L.) Mire valók a bankok ? minő összefüg­gésben legyenek ezek a kormánynyal ? minő elő­jogokra, kiváltságokra tarthatnak — és méltán tarthatnak e számot? mi, tulajdonképeni czél­­juk ? mi hasznot hajthatnak a társadalomnak ? minő legyen kötelezettségük a társadalom irá­nyában ? És : hányféle bank van ? mi feülön-­ség van belszerkezetük közt? behatolhat-e titkaikba bár­mely polgárja a közhazának, ha nem képezte ki magát a legmesterségesebb számmiveletek­re ? Minő okok hozták létre a bankokat ?... . a kormányok szorult állapota ? valamely­­­öz szükségérzet ? vagy csak a pénz­­tőzsérek kielégíthetlen pénzszomja ?... és ezek közül melyik érdekeit kell leginkább szemei előtt tartania a banknak — mint hitel és mint pénzjegyeket világba bocsátó intézetnek ?... És mi is tulajdonkép a hitel ? hányféle ? mi szük­sége van az embereknek köz­hitelintézetekre ? stb. stb... Ezen és ezer ilynemű kérdésekre, gyönyörű könnyed feleletet és megfejtést talá­lunk, Horn Ede tiszt, hazánkfiának fenczím­­zett könyvében... E becses könyvet kezünkbe tartva, mindinkább meggyőződünk, hogy a pénz, mely nemünk bál­ványa, melynek beszerzésére és kiadására vo­natkozik az emberi tevékenység legnagyobb ré­sze, az egyéniségek, hatóságok, kormányok, vállalatok, nemzeti és nemzetközi politikai küz­delmek legjelentékenyebb része — hogy a pénz, melyre azt szoktuk mondani,hogy „ez minden“— „ez a műveit világ éltető­sége“ — „a polgári önállás biztosítéka“ — „az erény védelme vagy megbuktatója, stb... ez tulajdonképen semmi, vagy semmi más mint egy csereeszköz, melyet ilyennek ismert el minden állam, minden nem­zet ; egy eszköz, melyre semmi szükségünk sem volna, ha szavunknak, írásunknak kellő hite­­le volna ; egy eszköz, melyet csak azért talált fel az ember, mert egymásnak nem hitt, egymás szavában nem bízott, — és a bank, a szabad bank tulajdonkép semmi más, mint közvetítője a hitelnek : közvetítő, melyet mindenki ismerhet, megkérdezhet, melyben mindenki bizhat és bí­zik (mindaddig mig kiváltságok által szava nem tartására fel nem jogosittatik) és mely­ben sziveten benne hagyja pénzét a pénztőzsér, az egész társadalom, ha a pénzforgalmat jegyek által is helyettesítheti. Lássunk egy példát kissé bővítve a felneve­zett könyv nyomán ez utóbbi állításunkra : „L. látszer gyáros elad M. látszerárusnak 10,000 fik ára különféle czikket. M. nem fizethet csak 3—4 hó múlva — midőn t. i. czikkei nagy­részét eladta a közönségnek. L. gyár­nak azonban szüksége volna az ő 10,000 fikjára, hogy E. F. G. üveg , aczél- és szekrénykeres­­kedőktől bevásárolhassa a gyárüzlethez kellő anyagokat. Ha ezen jó urak várhatnának 3—4 hóig, a dolog könnyen rendezve lenne — de ezek sem várhatnak. Mit tesz tehát L. ur? kezeibe veszi M. ur 3—4 hóra szóló kötelezvényeit és el­viszi egy bankba, hol pénz, vagy hitel van elég, kivált ha nevét ő is ráírja a váltóra. Ezen bank, vagy készpénzzel fizet (en espèces) vagyis elő­legez annyit, mennyivel M. ur L. urnak tartozik, egy kis haszon, egy kis üzleti költség levonása mellett — vagy csak számítoló bank (escompte) mely miután meggyőződött M. és L. ur fizetési képességéről, tudósítja a vele bizodalmas vi­­szonyban levő hitelbankot (crédit b.) „szives­kedjék kifizetni L. urnak 10,000 fkot ; az érté­kért jót állok ; és a midőn önnek tetszik felve­heti tőlem, vagy beszámitolja nekem“ ... Ily módon L. ur — isten tudná hányadik kézből, t. i. azok kezéből, kik a hitelintézetbe tőkéjüket berakták, azok ismeretsége és közvetlen bizal­ma nélkül is megkapja a kellő 10.000 fokot. . .. De bár megkapta légyen, még azért nem szük­séges hogy kezéhez vegye és E. F. G. uraknak kezéhez szolgáltassa. Igen hihető dolog, hogy ezen kereskedők viszont tartozásban vannak az illető üveg- vas- szekrény és tokgyárosokkal — ezen gyárosok valamely tőkepénzes vagy nagy birtokos úrral, ezen urak viszont valamely más bankkal stb.... s igy a 10,000 fok, a helyt hogy nagy gonddal és fáradsággal kézről kézre adat­nék, csupán átiratik, névről névre : a pénz forog, a pénz termel­és értékes ltt, a pénzforgalom gyors és jótékony a közvagyonosbodásra“ — mond­juk, pedig a pénz helyben maradt s reá ha egy­másnak hittünk volna, szükségünk sem lett vol­na, mert hiszen az a 10,000 ftk, mely végre egy másik bankba jutott, nem a bank sajátja, ha­nem a betevőké, lehet , épen azoké, kik M.­ur látszeri eszközeit megvásárlandják. Csereeszköz a pénz, semmi más. Eszköz mely semmit sem ér akkor, midőn hever, an­nak kinek kezében hever ; de viszont minden áruczikkel felér, minden beszerezhető élvezetet kézbe ad, minden fáradsá­got megjutalmaz, mi­den forog kézről kézre. És a bankok feladata semmi más , mint ezen forgalmat eszközöl­ni, azok között is kik egymást nem ismerik és eszközölni olynemű összegyűjtést és megosztá­sát a pénzerőnek, minélfogva egyik irányon a munkadíjazás minden rétegeibe behatolhasson, másik irányon a legnagyobb vállalatokat hoz­hassa létre , s átalában minél nagyobb mérv­ben és gyorsabban eszközölhesse azon cser­efor­­galmat, r­­ anyagcserét, melyn­élfog­va minden tevékeny ember egymás munkájából vagy mun­kája által táplálkozik s mely hasonlít az élő­ szerkezetek azon anyagcseréjéhez, melynek ok­­szerű gyér forgalma a szó teljes értelmébeni egés­­ség ; forgalmának felakadása pedig a betegség. Legnagyobb és legigazabb szüksége van tehát a bankokra, a népeknek, a munkás­osztályok­nak, és mégis nem a népek által, nem ezek ér­dekében, hanem a kormányok által pénzszüksé­­gük könnyebb fedezése végett keletkeztek a ban­kok még azon országban is, mely a pénz hiva­tását, jelentékenységét leginkább, leghamarább megértette és kiaknázta. „Anglia bankja, a kormány pénzszükséglete következtében jött létre. A pénzváltás, a betéte­sek elfogadása, ezeknek előlegezése még nem volt szervezve Angliában a 17 ik száz­ad első felében. A pénzváltás, melyet Ill­ik Eduard s utódai monopolizáltak, csak Ill­ik Henrik alatt lát szabad üzletté és ismét monopolizálh­atott a király javára I­I. Károly 1627 ben kiadott ren­delete óta. Kölcsönadók főkép lombardok és iz­raeliták majdnem kizárólag saját tőkéikkel mű­ködtek­­, a betétesek egyedül a rablás és tűzvész elleni biztosításból történtek a „kincstárba“.(Tre­sor.) De csakhamar drágán meg lett fizetve ezen bizalom : I­ só Károly eloszlatván a parlamentet — az utak s módok megszavaztatása előtt reá tette kezét (1630) a kereskedők letéteményére (120,000 livre.) Úgy látszik ezen erőszak idézte

Next