A Hon, 1866. október (4. évfolyam, 226-251. szám)
1866-10-12 / 235. szám
V fa i- 2 3-ik sz. Péntek, odokr VI. Kiadóhivatal: Pest, Ferencziek terén 7. sz. földszint El fc'ff s étési dij : 'b Uiu hiiklva vasjy Budapesten házhoz hordva egy hónapra ........................ 1 frt 75 tír. t h’ínajh á ...... 6 frt 85 hr. .$ n'napiT. ....... 10 frt 60 hr. \® el8fb;stóa az év íblyt&n anat • r hóimpbau ao^kozdhetí? , s ’taraéti bármely « › %n történik in, soindenkor a ti elaülnapjától ■‚ • «'imittatu*. Ksadats pénzjáratok bérm»ate. itv‚ ktaotíh behüldetni. álsserksamtési Iroda : ' ifsi encsiafe tere 7~ik szám 1-sfS ama.!«, i&serto.'&BstS, lakása : Ország Rt 18-ik »«ám 8-dik emelet. POLITIKAI ÉS E J GAZDÁSZAT! NAPILAP. Mgyedik fafolyam Beiktatási díj 1 hasábos ilyféle petit sora ... 7 fer. 1Sélyegdij minden beigtatésért ... 30 hr. Terjedelmes hirdetések többszöri beik?tetés mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek fel. — S'yift-tőri 6 hasábos betkaorérf. . . , 25 kr. kar A* eidflsUcai díj h Isp kiadó ajraálla* kfs kUSdf.mr... (fortotiiti tere 3, bs. tSldssöste £ t»p »»tlîami réasét jllst3 Minden %Sr. ■»ou nj n Br.vrkesatösághe« intézendő. Bérmentetlen levelek csak dinéért kozákta fi»^*átafir.Bk al Előfiüvetési felhívás IV. *(* éven folyamára. Üléfiisetési dl) : October- decemberi 3 hóra 5 forint 25 krajczár. A „HüK“ werk. és kiadó hivatala P K.fi T , OCTOBER 11. | ?•' Politikai Széni!#. (v.) Bécsi távirati jelentés szerin délben történt az Ausztris. és Olaszság közti békekötés jóváhagyott okmányainak kicserélése, egyszersmind ma adták át Bécsben a vaskoronát Menthea tábornoknak. A béke e szerint bevégzett tény Ausztria és Olaszország között. A „Nazione“ következőleg nyilatkozik ezen békekötésről : „A közvélemény a belső megelégedés világos jelével fogadta a békekötés hírét. Velencze vissza van adva; a nemzet csaknem egész, katonai hatalmunk jelentékenyül erősödött, a várnégyszög és a lagunai erődök megszerzése által. Nagy állás van számunkra biztosítva a polgárisult népek között, új korszak nyílik előttünk, a béke, gyümölcsöző ipar, nemzeti gazdagságunk, kereskedelmünk kifejlődésének új korszaka. A 41 2 millió lakossal biró kis állam 25 millióból álló nagy nemzetté lön, mely ugyanazon fejedelem által ugyanazon törvények szerint kormányoztatik ; hadserege hatalmas számú és vitézségénél fogva, jövője gazdag, dicsőség és jóllét tekintetében. Miután a nemzet meg van alakulva, már most arra kell gondolnia, hogy a népet művelje.“ Diplomatiai körökben azon bír keringett, hogy Friesen szász miniszternek, mint alkudozóinak, sikerült végre befejezni az alkudozásokat a porosz kabinettel a szász királytól kapott utóbbi utasítások alapján. A szász király átengedi Königstein várát, a katonai kérdés a februári feltételek szerint szabályoztatik, mely feltételeket Poroszország annak idejében Ausztriának engedett volta, a schleswig-holsteini kérdés szabályozása végett. A dolog azonban még alig haladt enynyire. Friesen szász miniszter még el sem fogadtatott Berlinben. Aztán ezen egyezkedések, ha valósággal létrejöttek is, öszsze nem tévesztendők a tulajdonképeni békekötéssel. Eddig tudniillik mindig azt kezélték, hogy a most folyamatban levő alkudozások csak a katonai egyezményre vonatkoznak, s hogy csak ennek létrejövetele után indíttatnak meg a tulajdonképeni békealkudozások. A „France“, mely még mindig duzzog Poroszországra, hogy Drouyn de Lhuis német politikája, melynek ő egyik uszályhordozója vala, oly roppant kudarcrot vallott, következőleg nyilatkozik azon hírre vonatkozólag , miként Poroszország visszahívná követét Bécsből, ha Beust neveztetnék ki külügyminiszterül : „Valóban nem volna, a legkülönösebb, azok között, mik a közép Európát átalakító események között történtek, ha a har ez a két hatalom között ismét megkezdődnék, azon pillanatban, melyben az uralkodók alig írták alá a békét. Valóban annyira megy a győzelem miatti felfuvalkodás Berlinben, miként alig lehetne a fölött csodálkozni, ho, Vilmos király kiköti magának, hogy miután Ausztriát legyőzte, minisztereinek választását is ő szabja ki. Miként nevezhetni ken öntúlbecsülést ? Nem elég-e Poroszországra nézve, hogy feje az éjszaki szövetségnek, s Ausztriát kiszorította Németországból? Váljon azt is kívánhatni-e, hogy Bécsben porosz politikát folytassanak ? Francia sugalmazott lapokban ismét föl-fölmerül a lengyel kérdés, mi annak bizonyítéka, hogy azt még mindig nyílt kérdésnek tekintik Párisban. A félhivataos „Etendard“ még egyszer visszatér La Valette köriratára, hogy annak egészen új czélt tulajdonítson ; az okmány szerinte I nem jelent egyebet, mint azt, hogy Francziaország szemügyre vette Lengyelország I helyreállítását. Az „Etendard “ még csodálkozik, hogy a körirat ezen jelentése ismeretlen a sajtó előtt. Az orleanista „Temps“-nak szeget üt fejébe az „Etendard” magyarázata, s kérdezi, hogy mit tartson oly lap leleplezéséről, mely tudomás szerint közel viszonyban áll a kormánynyal. A lengyel emigratio egy Promemoriát nyújtott át Napoleon császárnak, s az a következő négy pontot tartalmazza: 1) A lengyel kérdés a közelebbi európai kongressusban megoldandó. 2) a lengyel emigratio jelenleg egészen hadilábon áll; 3) kész számolni azon pénzzel, melyet a legutóbbi felkelés alkalmával magánosoktól kapott; 4) felszólítja egész Legyelországot önkéntes adakozásra, a haza megszabadítása végett. A lengyel lapok is oly hangon beszélnek , mintha Lengyelországot illetőleg változások volnának kilátásban. Figyelmet érdemel amit a „Czas“ mond : Oroszországot nem a Bosporusnál, hanem a Visztula mellett lehet megtörni. Bécsben megszilárdult azon meggyőződés, hogy csak Lengyelország képes gátat vetni Oroszország tovább terjedésének , de fájdalom még semmit sem kezdeményeztek, ezen meggyőződés bebizonyítására. Ez menthető különben, miután Ausztria egyelőre belügyének akarja szentelni tevékenységét. A „Czas“ következőleg indokolja azt, miért kell a bécsi kormánynak a belügyekre fordítni figyelmét : az utóbbi porosz invasio Csehországban s a ruthen párt expectoratioi Gácsországban azon törekvésekre fordították a bécsi államférfiak figyelmét, melyeknek czélja: Ausztriának saját elemei által leetide de co exponálása. A „Wand.“ egy oct. 10 -éről keltezett berlini sürgönyt közöl, mely szerint azt jelentik Sz. Pétervárról, hogy az összes minisztérium beadta lemondását, s Constantin nagyherczeg foglalkozik új minisztérium alakításával. Az orosz czár megbetegedett. Mindezen híreket más tudósítások még nem erősítik meg. Napóleon császár egészségi állapotáról folyvást ellenmondók a hírek. A Biarritzból érkező udvaron ezek azt állítják, hogy a császár baja csekély jelentőséggel bír, míg mások szerint a császár néhány nap óta nagyon izgatott physikailag, többször magánkívül volt, s emiatt nem hagyhatta el Biarritzot. A Havas féle félhivatalos könyvalató lap pedig úgy tudja, hogy a szép idő igen kedvező hatást gyakorol a császár egészségi állapotára, minek következtében valószínű, hogy Biarritzban mulatását meg fogja hosszabbítni. (1) A „Wiener Journal“, tegnap a centralista tábor felé intézte félhivatalos csapásait. Változtatás kedvéért, ma a magyar felfogást veszi „bélyegtelen“ kélete alá. Úgy látszik, egyik rendszer sincs kedvére, kivévén a mostani állapotot, a sitirozást, és Magyarország jogaink „elvben való elismerését.“ Halljuk az officiosus leczkét : „A kiegyezkedés fő akadályai elhárítvák. Erdély összeköttetése Magyarországgal erélyesen előmozdítatik. Magyarország viszonyainak rendezése azon tartományokkal, melyekkel századok óta együtt élt, nem ismer oly nehézséget, melyet a jóakarat le nem győzhetne. A kezdeményezés tiszte Magyarországnak van átadva, s a kiegyezkedési javaslat ellenkező esetben is megküldetett volna Pestről Bécsbe. „A „Wiener Journal“ úgy tudja, hogy Magyarország legnagyobb államférfiai országuk nagyságát és elhaladását csak a többi tartományok kapcsolatának feltételében keresik. Tehát, ha a dolog lényegére megvan az egyetértés, meglesz az egyesülés formájára nézve is. Talán lesz egy kis kétkedés, ingadozás arra nézve, melyik a legjobb modalitás, de az így megoldható probléma meg nem hiúsulhat. Amit eddig csak államférfiak sejtettek, azt ma már mindenki érzi. Megtanították erre az események. (De meg ám.) „A jog igen gyenge bástya, ha mellette nem bírunk hatalommal azt föntartani. (Nagyon igaz, de megfordítva is áll; például igy : a hatalom és erőszakoskodás csak addig erős bástya a jog ellen, mig ezen eszköz el nem kopik, s mig önmagát ki nem meríti : ezután következik előbb a jognak „elvben való“elismerése, s ha a hatalom eszközeit a szép szó új erővel fel nem frissítheti , nem marad el a jog praktikai elismerése sem. Mert a barez, két igen egyenlőtlen fél között foly; egyik a pillanatodra felülkerekedő hatalom, mely máról holnapra változik és elenyészik ; a másik az ország, a nemzet, a nép, mely emberi szólásformák szerint, örökös, maradandó és halhatlan. Ez okból az egyik fél, mely halhatlan, ha szenved is, elmondhatja : mi várhatunk, mig a hatalom birtokosai, mihelyt meglazul a kezükben tartott fék, rögtön válságokba esnek, s léteit könyörögnek a halhatlan természetű ellenféltől, melyet hiú ábrándjaikban vagy végkép leigázhatni véltek, vagy legalább azt gondolták, jó lesz így élni világunkat, addig míg lehet, hiszen a megbánás soha sem késő, s az ellenfél oly jámbor, szelíd, türelmes, mint egy legelésző birka nyáj.) „A kisebb nemzetiségek abban keresik fönmaradásuk biztosítékát,hogy egy nagy közösséghez csatlakoznak. (A „Wiener Journal“ nem tudja mit beszél , ijesztget másokat, s ezalatt maga alatt vágja az ágat : nem veszi észre, hogy egy pár őszrák német, akinek a lojalitás nem a legerősebb oldala, ezen oktatást úgy magyarázná, hogy Ausztriában a német elemnek a nagy közös német egység felé kellene gravitálni.) „Ha a magyar korona tartományainak lakosai, mind egy nyelvet beszélnének is, mégsem volna e terület elég nagy arra, hogy önállását megvédhesse.Úgy tapasztaltuk, hogy a polyglott Ausztria, bár szép és nagy területtel bírt, mégis hat év alatt kétszer nem tudta integritását föntartani. Tehát nem a nagy terület hozza meg az önállóság biztosítékát, hanem a kisebb vagy nagyobb terület lakóinak őszinte egyetértése. De meggátolja e a külön nyelv az egyetértés lehetőségét? Mi azt hisszük, hogy nem, vagy legalább nem mindig. És íme, mégis épen a „Wien. Jour. “ azon lap, mely argumentumot csinál abból, hogy a különféle nemzetiségek által lakott területek, nem képesek önállásukat föntartani ! Ki várta volna ezt egy officiosus orgánumtól, oly államban, mely lakóinak nyelve, nemzetisége, sőt érdeke tekintetében oly tarkaságot tüntet elé, mely unicumot képez a világtörténelemben, s azért hiába keresnők elé a históriát, mint magistra vitae-t, hogy megtanuljuk belőle : mint kell egy nyelvre és szellemi és anyagi érdekre nézve különböző elemekből alakult államot fentartani és biztosítani ? Ezen probléma megfejtésében az osztrák államférfiaknak egészen új, eredeti, másutt nem alkalmazott politikai művészettel kell föllépni. Az lehet, hogy Ausztria a jövő kornak adhat hagyománykép szép példát és bölcs oktatást, szerencsétlenségére azonban a maga részére mások antendaiból eligazodást sehol sem lelhet. Innen látható, mily hatalmas lángészszel és roppant talentummal kellene bírni egy osztrák államférfinak , a kinek sorsa , sötétben tapogatózni, töretlen utakon járni, s eddig föl sem tett problémákat megoldani! A mostaniak ám mutassák meg mit tudnak , mert a kik előttük hivataloskodtak, egyik a másik után kontárnak bizonyitá be magát, s megerősité a hires mondatot : quam parva sapientia regitur raundus!“) — A czikk vége megint a centralisták ellen fordul s igy szól hozzátok : „Mutassátok meg (ti centralisták),hogy van-e többség a magyar országgyűlésen a febr. patens elfogadására? De ha többséget nem találtok, mutassatok elé egy figyelemre méltó minoritást. Ez sincs. Keressetek elé tehát harmincz, busz, vagy tíz követet a pesti alsóházból, kik Skene úr tizenöt társával egyetértenek. Ennyit sem találtok. Akkor jelöletek ki csak egyetlen egy tekintélyes és jellemmel bíró államférfit, aki a februári alkotmány helyreállítását nem tartaná a magyar nép közjoga megsértésének. Ha egyetlen egy ily embert se mutathatnak elé, akkor halgassanak és elszégyenkedve kotródjanak el! (Majd megköszöni a magyar államférfiak“ ily jellemzését, azon bizonyos úr, aki Bécsben a burgermeister lakomáján oly nagy toasztot mondott a magyarok bemenetelére a Reicsrathba !) Hír I pirók - g y I e i o. il. Megvallom abbeli gyöngeségeimet,hogy valami valósítandó intézet, vagy egylet, vagy vállalat iránt soha sem tudtam lelkesedni, ha fölállítását azzal indokolták, hogy afféle van már külföldön is. Hasonló okok, igaz, hasonló okozatokat szülnek, s hasonló szükségek hasonló kielégítést kívánnak , de az okokat és szükségeket az eltérő társas élet és helyi viszonyok sajátságai annyira módosítják, hogy az intézkedésnek is különbözőnek, a viszonyok sajátságaihoz alkalmazottnak kell lenni, hogy kielégítő legyen. Azért nem hivatkozom arra,hogy a hírlapíróknak minden élénkebb sajtómozgalma európai városban van egyletek. Az első kérdés az: szükséges e ilyen egylet nálunk? s ha szükségesnek ítéljük, iparkodjunk valósítani, még ha a külföld nem is nyújtana rá példát. Hogy ilyen egylet nálunk csakugyan szükséges: a mondottakból, úgy hiszem, világosan kitűnik, de hiszem, hogy a mondottak nélkül is minden gondolkodó hazafi előtt világos. A további kérdés tehát az: mikép legyen ez egyet szerkesztve, hogy a parancsoló szükségnek igazán megfeleljen ? E kérdésre csak úgy válaszolhatunk, ha részletezzük a czélt, melyre az egyletnek törekednie kell. E czél, egész átalánosságban kifejezve, nem egyéb, mint a sajtó üdvös hatásának fokozása. Ez üdvös hatás, mint az első czikkee kimutatni igyekeztem, egyfelől magának a sajtónak, másfelől a sajtó munkásainak, a hírlapíróknak tekintetével arányosan növekszik. Az egylet c célja tehát, részletesebben kifejezve, volna: egyfelől a sajtó, másfelől a hírlapírók tekintetének emelése. A sajtó tekintetének emelésére, mint láttuk, szolgál különösen : 1) közös fellépés közhasznú ügyek erélyes fölkarolásában s közveszélynek szintoly erélyes megtámadásában; 2) azon tisztességes irodalmi hang megőrzése, melyet a műveit olvasó a műveltség közlönyeitől méltán megkíván. A hírlapírók tekintetét pedig, mint fejtegetésünkből következik, emeli 1) erkölcsi feddhetlenségek, 2) anyagi függetlenségek. A közjót kell szolgálniok, s ennek alá kell rendelniük sértékenységöket és apró hiúságaikat, pajtási és pénzbeli érdekeket, csak meggyőződésüket nem. Hogy azonban ezt tehessék, szükséges, hogy jobb és elfogulatlanabb társaik egye ! I'I' W iMgâWWMBWMBlBÎWMBWBBWBWRMWHBMIiltril'IMlIIWTWBfl I TALUZA. „La liberté des Banques“ IL (K. L.) Mire valók a bankok ? minő összefüggésben legyenek ezek a kormánynyal ? minő előjogokra, kiváltságokra tarthatnak — és méltán tarthatnak e számot? mi, tulajdonképeni czéljuk ? mi hasznot hajthatnak a társadalomnak ? minő legyen kötelezettségük a társadalom irányában ? És : hányféle bank van ? mi feülön-ség van belszerkezetük közt? behatolhat-e titkaikba bármely polgárja a közhazának, ha nem képezte ki magát a legmesterségesebb számmiveletekre ? Minő okok hozták létre a bankokat ?... . a kormányok szorult állapota ? valamelyöz szükségérzet ? vagy csak a pénztőzsérek kielégíthetlen pénzszomja ?... és ezek közül melyik érdekeit kell leginkább szemei előtt tartania a banknak — mint hitel és mint pénzjegyeket világba bocsátó intézetnek ?... És mi is tulajdonkép a hitel ? hányféle ? mi szüksége van az embereknek közhitelintézetekre ? stb. stb... Ezen és ezer ilynemű kérdésekre, gyönyörű könnyed feleletet és megfejtést találunk, Horn Ede tiszt, hazánkfiának fenczímzett könyvében... E becses könyvet kezünkbe tartva, mindinkább meggyőződünk, hogy a pénz, mely nemünk bálványa, melynek beszerzésére és kiadására vonatkozik az emberi tevékenység legnagyobb része, az egyéniségek, hatóságok, kormányok, vállalatok, nemzeti és nemzetközi politikai küzdelmek legjelentékenyebb része — hogy a pénz, melyre azt szoktuk mondani,hogy „ez minden“— „ez a műveit világ éltetősége“ — „a polgári önállás biztosítéka“ — „az erény védelme vagy megbuktatója, stb... ez tulajdonképen semmi, vagy semmi más mint egy csereeszköz, melyet ilyennek ismert el minden állam, minden nemzet ; egy eszköz, melyre semmi szükségünk sem volna, ha szavunknak, írásunknak kellő hitele volna ; egy eszköz, melyet csak azért talált fel az ember, mert egymásnak nem hitt, egymás szavában nem bízott, — és a bank, a szabad bank tulajdonkép semmi más, mint közvetítője a hitelnek : közvetítő, melyet mindenki ismerhet, megkérdezhet, melyben mindenki bizhat és bízik (mindaddig mig kiváltságok által szava nem tartására fel nem jogosittatik) és melyben sziveten benne hagyja pénzét a pénztőzsér, az egész társadalom, ha a pénzforgalmat jegyek által is helyettesítheti. Lássunk egy példát kissé bővítve a felnevezett könyv nyomán ez utóbbi állításunkra : „L. látszer gyáros elad M. látszerárusnak 10,000 fik ára különféle czikket. M. nem fizethet csak 3—4 hó múlva — midőn t. i. czikkei nagyrészét eladta a közönségnek. L. gyárnak azonban szüksége volna az ő 10,000 fikjára, hogy E. F. G. üveg , aczél- és szekrénykereskedőktől bevásárolhassa a gyárüzlethez kellő anyagokat. Ha ezen jó urak várhatnának 3—4 hóig, a dolog könnyen rendezve lenne — de ezek sem várhatnak. Mit tesz tehát L. ur? kezeibe veszi M. ur 3—4 hóra szóló kötelezvényeit és elviszi egy bankba, hol pénz, vagy hitel van elég, kivált ha nevét ő is ráírja a váltóra. Ezen bank, vagy készpénzzel fizet (en espèces) vagyis előlegez annyit, mennyivel M. ur L. urnak tartozik, egy kis haszon, egy kis üzleti költség levonása mellett — vagy csak számítoló bank (escompte) mely miután meggyőződött M. és L. ur fizetési képességéről, tudósítja a vele bizodalmas viszonyban levő hitelbankot (crédit b.) „sziveskedjék kifizetni L. urnak 10,000 fkot ; az értékért jót állok ; és a midőn önnek tetszik felveheti tőlem, vagy beszámitolja nekem“ ... Ily módon L. ur — isten tudná hányadik kézből, t. i. azok kezéből, kik a hitelintézetbe tőkéjüket berakták, azok ismeretsége és közvetlen bizalma nélkül is megkapja a kellő 10.000 fokot. . .. De bár megkapta légyen, még azért nem szükséges hogy kezéhez vegye és E. F. G. uraknak kezéhez szolgáltassa. Igen hihető dolog, hogy ezen kereskedők viszont tartozásban vannak az illető üveg- vas- szekrény és tokgyárosokkal — ezen gyárosok valamely tőkepénzes vagy nagy birtokos úrral, ezen urak viszont valamely más bankkal stb.... s igy a 10,000 fok, a helyt hogy nagy gonddal és fáradsággal kézről kézre adatnék, csupán átiratik, névről névre : a pénz forog, a pénz termelés értékes ltt, a pénzforgalom gyors és jótékony a közvagyonosbodásra“ — mondjuk, pedig a pénz helyben maradt s reá ha egymásnak hittünk volna, szükségünk sem lett volna, mert hiszen az a 10,000 ftk, mely végre egy másik bankba jutott, nem a bank sajátja, hanem a betevőké, lehet , épen azoké, kik M.ur látszeri eszközeit megvásárlandják. Csereeszköz a pénz, semmi más. Eszköz mely semmit sem ér akkor, midőn hever, annak kinek kezében hever ; de viszont minden áruczikkel felér, minden beszerezhető élvezetet kézbe ad, minden fáradságot megjutalmaz, miden forog kézről kézre. És a bankok feladata semmi más , mint ezen forgalmat eszközölni, azok között is kik egymást nem ismerik és eszközölni olynemű összegyűjtést és megosztását a pénzerőnek, minélfogva egyik irányon a munkadíjazás minden rétegeibe behatolhasson, másik irányon a legnagyobb vállalatokat hozhassa létre , s átalában minél nagyobb mérvben és gyorsabban eszközölhesse azon csereforgalmat, r anyagcserét, melynélfogva minden tevékeny ember egymás munkájából vagy munkája által táplálkozik s mely hasonlít az élő szerkezetek azon anyagcseréjéhez, melynek okszerű gyér forgalma a szó teljes értelmébeni egésség ; forgalmának felakadása pedig a betegség. Legnagyobb és legigazabb szüksége van tehát a bankokra, a népeknek, a munkásosztályoknak, és mégis nem a népek által, nem ezek érdekében, hanem a kormányok által pénzszükségük könnyebb fedezése végett keletkeztek a bankok még azon országban is, mely a pénz hivatását, jelentékenységét leginkább, leghamarább megértette és kiaknázta. „Anglia bankja, a kormány pénzszükséglete következtében jött létre. A pénzváltás, a betétesek elfogadása, ezeknek előlegezése még nem volt szervezve Angliában a 17 ik század első felében. A pénzváltás, melyet Illik Eduard s utódai monopolizáltak, csak Illik Henrik alatt lát szabad üzletté és ismét monopolizálhatott a király javára II. Károly 1627 ben kiadott rendelete óta. Kölcsönadók főkép lombardok és izraeliták majdnem kizárólag saját tőkéikkel működtek, a betétesek egyedül a rablás és tűzvész elleni biztosításból történtek a „kincstárba“.(Tresor.) De csakhamar drágán meg lett fizetve ezen bizalom : I só Károly eloszlatván a parlamentet — az utak s módok megszavaztatása előtt reá tette kezét (1630) a kereskedők letéteményére (120,000 livre.) Úgy látszik ezen erőszak idézte