A Hon, 1868. április (6. évfolyam, 76-100. szám)

1868-04-08 / 82. szám

étyéről szóló törvényjavaslatok feletti jelenté­seket. Ghyczy Kálmán : Engedje meg a t. ház, hogy miután most a törvényhozás munkásságá­ban némi szünet fog beállni, és a képviselő urak közül többen távozni fognak, a házszabályok át­vizsgálására kiküldött bizottság tagjaihoz, mint annak elnöke , rövid felszólítást intézhessek. Ezen bizottsághoz legközelebb a ház által szá­mos tárgy utasittatván, és ezen felül a bizottság a végett, hogy jelentést tehessen a ház elé, igen sok teendővel lesz elfoglalva, ennélfogva kérem a házszabályok átvizsgálására kiküldött bizott­ság összes tagjait, hogy folyó hó 17-én d. n. 4 ó­r­a­k­o­r ide az országházba bizottsági gyű­lésre megjelenni szíveskedjenek. Lónyay M. pénzügyminiszter a budgetet jelenti be és kéri a házat, hogy annak tárgya­lását napirendre tűzze ki, mikor is azt elő fogja terjeszteni. G­h­y­c­z­y Kálmán megjegyzi, hogy legfölebb az előterjesztés tűzhető ki napirendre, de nem tárgyalása, mert előbb az osztályoknak kell azt tárgyalni. M­ire a pénzügyminiszter oda igazítja ki beszédét, hogy ő a bejelentéssel csak a kép­viselők figyelmét akarta felhívni rá, miután szünetek után szokásosak az elmaradások. Elnök, míg a miniszterelnök az elfogadott törvényjavaslatok szentesítése ügyében oda jár, az ülést felfüggeszti. Szünet után Andrássy Gyula gr. a vasutak és csatornák telekkönyvezéséről és a czukor­i szesz kivitelére vonatkozó szentesített törvénye­ket nyújtja be azon kéréssel, hogy azok hirdet­­tessenek ki. Ezek föl olvastattak és a főrendiekhez hasonló czélra átküldettek. „Elnök: Ö Felsége Magyarország királya és Ö Felsége Magyarország királynéja családi kö­rében örvendetes esemény fog beállani, ennek következtében egy tudatandó napon hálaisteni tisztelet fog tartatni a budai vártemplomban,mire a t. házat megjelenni kérem. A legközelebbi ülés ápr. 16-án fog tartatni. Az ülés 10 órakor eloszlott. A főrendiek háza d. u. 2 órakor tartott ülé­sében, melyben Majláth György vitte az elnök­séget, Radich Ákos képv, átnyújtván a szentesí­tett törvényeket, azok fölolvastattak. Az eredeti példány megőrzésre az országos levéltárba hatá­roztatok tétetni. A székely jogviszonyokról, II. Sándor rabonbán győzelme után, közmeg­­egyezésből egy székely küldöttség megy Szt.­­Istvánhoz, a kivel ezek a maguk és az anyáhon közti jogviszonyokat megállapítják. Ezen szer­ződés a következő pontokból állott. 1. A székelység a keresztény vallást ezennel beveszi. 2. Szt.István a nemzet kormányzatát meghagy­ja ; minden tized és adófizetéstől tovább is men­teknek nyilvánítja , kivéve, hogy a király koro­názása, házassága és figyelmeke születésekor ököradót adjanak. 3. A hon határait keleten megvédni tar­toznak. 4. A király őrizetére pedig eszendenkint (háromszor) felváltandó száz lovast tartoznak a király udvarába küldeni. Ezen pontokban már, a melyek az első szá­zadban minden 3-ik évben megnyittattak, a szé­kely nemzet jogai és kötelezettségei részleteseb­ben formuláztatnak, illetőleg módosíttatnak.­­ Itt már világosan ki van mondva a székelyek adó és tized-mentessége, mely a székely jogoknak mindig egyik főpontját képezé , de a 3. pont­ban egyszersmind állandó katonáskodásuk is elég pregnánsan ki van fejezve. Azonban ezen viszonyok közt sem maradhatának sokáig, mert 18­61-ben, midőn a magyarok I. Béla alatt és vallásuk mellett fegyvert ragadnak, a széke­lyek is fölkeltek. Béla azonban levervén őket, őskormányzatuk nagy részét megszünteti, s a rabonbánságot eltörli. S úgy látszik, a széke­lyek közti rendek kifejlődése is ekkor veszi kez­detét, mert már Géjza alatt 1096 körül lófő- és gyalog székelyekről van említés. A XV. században már pláne három rend van a székelyek közt kifejlődve és törvényesítve. Mátyás király 1473-ban Magyar Balázshoz, mint erdélyi vajdához, s a székelyek ispánjához egy rendeletet bocsát, melyből tudjuk, hogy a király táborában levő székelyek panaszt emeltek a székely főurak a primőrök ellen,a­kik őket pénz­fizetéssel zsarolják. A király a székelyek érdemeit méltányolni akarván, a vajdának megírja, hogy miután a székelyek sem a királynak,sem sem­minemű tiszteknek soha pénzadóval nem tartoztak (mert a király házassága stb.kori ajándékok csak is önkéntes ajándékoknak tekin­tettek), a zsarlóknak vagyonai a székely és szo­kás szerint mutassanak föl. De egyszersmind megrendeli azt is, hogy lustra tartassék, s lova­sok és gyalogok külön írassanak föl;megkü­lönböztetés kedvéért ezután ezek pixidari­­u­s­o­k — amazok pedig primipiluso­knak hivattassanak, és hogy aztán ezen felosztáson infamin büntetés mellett — egy primőr se vál­toztathasson. Ezen rendeletből azonban azt is látjuk, hogy az alsóbb rendből a felsőbbe át le­hetett me­nni, s még pedig a gyalogoknak a vajda és a székely ist­ván tudtával ; a lovasoknak pe­dig csak úgy, ha három örökségre tettek szert. Tehát még most is, azt lehet mondani, hogy ezen osztályi különbség csak vagyoni volt. Azonban az egyenlőség elve ezáltal, már nagy mértékben szenvedett, s elvitázhatlan tény, hogy „a minden székely egyenlő“ elnevezés ezután már nem vala correct. S igen helyesen jegyzi meg erre vonatkozólag Kőváry (Erdély tér. II. k. 107. 1.) „Az egyenlőség elve tehát a székelyek közt is meg jön nemcsak tettleg, de rendelet által is törve. A kiemelkedett primőrök osztálya elismertetett, s az eddig csak kéz alatt vitt hatalom és jobbágyszerzés érdeke az által, hogy e fokozat nem születés, hanem vagyon szerint osztatott, tetemesen felkeltetett.“ Sőt többet­­mondok. Ezen harmadik — pri­­mori — rend törvényesen elismerése által vet­tetett meg azon számtalan lázadások alapja, melyek főleg a következő századot betölték, s a székely nemzetre annyi nyomort, ínséget és csaknem a végmegsemmisülést hozták. Nem ál­lítom ugyan, hogy mindezek egyedül a primőr rend elhatalmasodásának lettek volna ered­ményei, annyit azonban bátran kimondhatni, hogy a székely nép elviselhetetlen sanyargattatá­­sának kezdete a primőr rend elhatalmasodásá­val összeesik. S ha elfogulatlanok és őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy az ez­­utáni székely egyenlőség és szabadság mind szű­­kebb határok közé szoríttatott, míg végre, főleg a mohácsi vész után bátran el lehetett Faschinggal mondani, hogy „a székelyek inkább kérkednek szabadságukkal, mintsem hogy azzal élnének.“ S ezt maguk a székelyek is nagyon jól tud­ták, fájdalmasan érezték. Ősi szabadságuk utáni vágyuk mindegyre fejtől lobbant, és eltiprott jogaiknak karddal igyekeztek érvényt sze­rezni. Jól emlékeztek si szabadságuk, ősi alkot­mányukra. Jól tudták, hogy még a XV. század­ban is, daczára, hogy alkotmányuk addig is folyton nyirbáltatott — oly jogoknak örven­dettek , melyeket most csak emlékükben is­mernek. — És ezen boldog múltnak — a midőn mint szabad nemzetnek szabad fiai éltek — emléke nem hagyá őket nyugodni : az elmúlt időket visszaóhajták, s ezen óhajuk oly élénk vala keblükben, hogy vérüket s életüket is örömest koczkára tevék, csakhogy vágyukat va­lósíthassák. Innen aztán a lázadásoknak egész hosszú sora, s innen hogy bár egyre meg egyre leveretének, újból meg újból fegyvert ragadtak, s mit­den uj vereség bátorságukat csak fokozá, kitartásukat csak edzé, s minél több jogoktól fosztatának meg, annál nagyobb vala elkesere­désük, s annál kérlelhetlenebbül harczolának, azokat visszaszerzendők. Hogy ez igy volt, arról fényes bizonyságot tesznek az 1506. 1519. 1559 1562. 1576. 1594. 1602. 1603. stb. évek mint megannyi lázadásnak évei. (Folytatjuk.) Cseh Károly: Tényállása a székelyföldi urbériségeknek. (Vége.) A fennebbiek szerint az 1, 2, 3, 4, 5, 6. pon­tok alatti székely urbériségeknek megválthatá­sok elismerve és törvényben is kimondva lévén, minek utánna a királyi joggal érintett urbérisé­­geknek országos költségen leendő megváltások a székely földön is elismertetnek, mi oknál fogva kényszeríttethetik arra a székelyföldi úrbéres, hogy ha a volt földes urnák donatioját előm­u­­tatni nem tetszik ? kénytelen legyen úrbérese urbériségét maga erején megváltani, hiszen a volt földesuraknak vármegyei és székely­­földi úrbérességeik egyforma tulajdonuk volt, s a felszabaduláskor a kihirdetett törvény al­kalmával, egyik épen úgy felszabadittatott tettleg is mint a másik, és csak később az 1854-ben kiadott úrbéri törvény félremagya­rázásával kezdették meg székelyföldi úrbéres­­seiket beperesiteni, azon okból, hogy tölök vala­mivel nagyobb váltság- pénzt kaphatnak, s az ideiglenes úrbéri Törvényszékek által oda vitték ki ügyöket, hogy a szegény székelyföldi ezred­éves úrbéres nemcsak úrbérisége megváltására, hanem a robot-hátralék megfizetésére, és az 1848 előtti robot szolgálatoknak további teljesítésére is elítéltetett, és ha a szegény Úrbéres tudatlan­sága miatt nem felebbezte, a robot szolgálat a politikai hivatal által napjára 35 krajczárjával felszámittatott, és az úrbéreseken felcsikortatott, s itt is az úrbéres tetemesen megkárosittatott, mert a székely úrbéres azon köztudaton alapí­tott bizonyítványa, hogy hetenkénti szolgálmá­­nyának felerésze tergeres napszám volt, figyelem­re sem méltatott, hanem az egész robot szolgála­ti hátralék minden izgalom nélkül 35 ki­igás szolgálmányba számítatott fel, mely a 17 évek alatt annyira felszaporodott, hogy azt a székely úrbéres minden ingó és ingatlan vagyona nem­­ érvén fel, a jószág váltságára semmi fenn nem marad, és igy a földes ur is megkárosítva, a székely úrbéres pedig végső pusztulásra jutott, ezek lettek tehát az úrbéri törvények félre­ma­gyarázatának sajnos következései, nemcsak, hanem az úrbéri törvénynek is elferdítése,mert a robot szolgálat végkép eltörölve lévén, ennek ellenére a székely úrbéres a megváltásig a szol­­gálmányok teljesítésére ellévén ítélve, az eltö­rölt jobbágyságba visszavettetett, és ezzel a törvény czélja ellen újra örökös rabságra kárhoztatod, holott ha az 1846-iki székely urbé­­riség feletti országgyűlési tárgyalások pro et contra tett ékes szónoklatok és határozatok megvizsgáltatnak, azokból is kiviláglik, hogy akkori törvényhozó testüléinek sem volt az a czélja, hogy a székely úrbéres ezredéves rab­szolgaságába­n meghagyassék, csak annyit mon­dott ki, s azt is talán szótöbbséggel, hogy „­ h­­­ulicahaereditas non subj acet ur­bar­­­a“, melyet az országgyűlésnek megma­gyarázni ideje nem lévén, ezen néhány betűből álló törvénynek oly széles értelem adatott, hogy annálfogva a már egyszer felszabadított úrbére­sek rabszolgaságokba visszaejtettek, a­mi azon törvénynek czélja nem lehetett, hanem csak oda magyarázható, hogy lévén székely földön a nem primőr, hanem armális nemes és szabad széke­lyeknek is tulajdon szabad székely birtokaik­ra telepitett kevés számú úrbéreseik, kiktől utóbbi földes uraik birtokaikat visszavehettél­ volna, ezek is feljogosítottak magokat megvált­hatni, de hogy annak értelme a több százados és ezredéves urbériségekre is kiterjeszthető le­hetne, képzelni sem lehet, mert biz azok ezred­éves rabszolgaságaikkal úrberiségeikért a tálon túl is kiszolgáltak és megfizettek, és ha már va­­lahára felszakadhatnak, az oly fennhangon em­lített tulajdonosi jog szentsége megsértettnek nem tartathazik, a fennebb felhozott 6 pontok alatti körülmények után. Melyekből kiindulva a székely urbériségeknek is országos költségen leendő megváltása igeni igazságos és méltányos még a nemzetek összesiá­múlására is, mig ellenkező esetben nagy surró­­nást és örökös ellenszenvet idézne elő, minek­­utánra a székely úrbéres is befolyt a vármegyei románok megváltásokba, igen bölcsen mondotta tehát a nagylelkes hazafi gróf Teleki László ő méltósága véghagyományában : „Váltassanak meg az utolsó curialisták is, hogy országunkban a rabszolgaságnak még a neve is töröltes­sék el.“ Vannak utoljára a Csik, Gyergyó, Kászon és Háromszék Moldovával határos havasos szélű helyeken még 1500-tól fogva megtelepitett, úgy nevezett havasi Csángó lakosok, a kik birtokai­kat vadon nyert erdőből tulajdon költségeiken terhes munkával kiirtván, már épületekkel ellá­tott belső telkeket, szántó és kaszál­ló, úgy lege­lő helyeket bírnak, a melyekről eleitől fogva bi­zonyos­ texát fizettek irtásos helyeik nagysága és használhatósága arányában egész 1848-ig, ek­kor a tulajdonos községek és földes­urak taxás birtokaikat önkényesen haszonbéreseknek adván fel, azoknak adóját magokra íratták, és ennek színe alatt az 1848-ban létezett taxát oly magas haszonbérre emelték fel, hogy kénytelenek voltak az ily magas taxa fizetését megtagadni, mely miatt az illető közigazgatósági hatóságok előtt panaszt emelvén, taxás birtokaikban mind az erdélyi helytartó tanács, mind pedig a belügy­minisztérium által a képen védettek meg, hogy az 1848-ban létezett taxákat, és a birtokaikra nehezedett adót fizetni kötelesek, és igen mél­tányosan, mert 1848-ban a jelenlegi birtokaik, szántó-kaszálló helyeik és legelőik már egészen ki voltak irtva, gyepű kertek közé véve és ha­tárokkal kijelölve, és igy a taxa az utolsó ir­tásra is kiszabva, miért a taxákat magasabbra emelni nem is lehet, mert azon alaptalan állítás, hogy az irtás magát hét év alatt kifizeti, ide vagy­is az irtókra, kik az irtás használata kezdetétől fogva az azokra kiszabott taxát foly­tonosan fizették, alkalmazni nem lehet, miért az ők irtásaik bére végig fizetetlen marad, s ebből is a tetszik ki, hogy a csángó telepítvényes la­kosok, ideiglenes haszonbérek nem lehetnek soha is, mert akkor mint rabszolgák másnak ir­tottak volna, mit igazol az is, hogy a román csángóknak­ görög egyesült egyházuk és papi lakjokról raeliek már majd 300 évektől fogva fennállanak ma is, az eredeti taxa fizettetik szt.­­Miklósi egyház­megyéjének, noha közelebbről azt is haszonbérre akarták keresztelni, de ezért nem érnek, mert a keresztséget csak egyszer le-­­­het felvenni. I Esedezvén tehát a székely urbériség nevé- I ben a nagy tekintetű országgyűlés és teh. kép­viselő urak előtt, miszerint a székely urbé­­riségnek ezredéves rabszolgaságát, s tovább vinni súlyosan nehéz terhét, miszerint a történe­lem és ma is életben levő helyzet állásából fen­tebb részben elősorolt körülményeket kegyesen szívre vevő tekintetbe venni, s a székelyföldi úrbériségnek is országos alapból leendő megvál­ását egyetemlegessen megszavazni és törvénybe uiktattatni méltóztasanak. Eredeti külföldi levelezések- Bukarest, apr. 1. A „Terra“ két nevezetes levelet közöl Páris­­ból vasárnapi számában, melyeket a „Románul“ minden erejéből demontirozni szeretne. Már két vezérczikket irt ellenök . Első levél szerint a pá­risi orosz követ Moustier marquis által interpel­­láltatván a Sz. Pétervárra küldött román köve­tek felől, így felelt: „Nem erősíthetem, hogy ezen embereknek — a mostani román­­gyérek­­nek — les­zens rá — ne volna valami új bo­londság a fejekbe- de arról biztosíthatom, hogy Petersburgban categorice fognak velük beszélni — vertement,— ha ők ismét új bevégzett tényre gondolnak, nem mondhatandják, hogy kormá­nyom bátorította fel őket.“ „Franczia konsul D'Avril helyett Mellinet jövend Bukarestbe , mi­nisztert akartak volt küldeni, de a mostani kor­mányférfiaknak az oroszokkal való egyetértése elhalasztotta e tervet.“ A második levél Bratianónak utolsó Párisban lételéről beszél el még eddig nem látott és nem hallott dolgokat. „E nagy férfi ezeket kérte Ill­ik Napóleontól. I. Károly egyenesen a császár által hivassák meg Parisba. 2. Baron d'Avril küldessék vissza tüstént Bu­karestbe. 3. A hivatalos lapok határozott és erélyes támogatása. Engedtessék meg, hogy a „Moni­teur“ védhesse a bukaresti „Correspondenc­et. 4. Azonnali kihallgatás III. Napóleonnál,hogy I. Károly levelét adhassa át. Ebben a levélben Bratianut úgy ajánlja a császárnak Károly her­­czeg, mint az egyetlen nagy román államférfit, ki nélkül a románok azonnal fellázadnának, a jobb­oldal pedig úgy van bemutatva mint oroszérzel­­mű, kiknek cselszövénye veszélyezteti a dolgok új rendjét. Azon egyénnek, ki Bratiano ultimátu­mát a császárnak át volt adandó, az is meg volt hagyva, hogy ha a császár ezt a négy pontot visz­­szautasítja,akkor Bratiano, Románia és kormánya Oroszország karjaiba ve­ti magát. „Mond meg a császárnak — így szólt Bratiano — hogy mig egyetértettünk, nagy dolgokat vívtunk ki, de ma felette apró dol­gokat csinálunk“ (Szóról szóra.) A „Terra“ nem merné ezeket közölni, ha for­rása nem volna a leghitelesebb. Amaz egyén mind­ezt végig hallgatván azt felelte, hogy ilyet csak egy bolond követelhet, s néhány udvarias szóval sikerült házából kiutasítani. Később elbe­szélte a császárnak mégis Bratiano ultimátumát ,s Napóleon soha sem nevetett olyan sokat.“ Örömmel jgyezzük fel, írja a „Romanul“, hogy az országgyűlés felette folyton dolgozik , tizenkét pénzügyi tör­ényjavaslatot szavazott meg és ezen­kívül a hadsereg szervezetéről szóló törvényjavas­latot is elfogadta. E javaslat szerint az eddigi 3 ezer darabont és 5 ezer határőr megmaradnak eddigi körükben, hanem a mostani 20 ezerből álló hadsereg még 10 ezerrel fog szaporítatni. R. L. KÜLFÖLD Franciiaország. Niel Ilengg­ hadügyminiszter kinyilatkoztatta a költségvetési bizottság előtt, hogy neki legalább 20 hadosztályt, vagyis leg­alább 200,000 embert hadi­lábon kell tartania. A bizottság tagjai pedig, kik nagyon jól tud­ják, miszerint a legközelebb elterjesztett hábo­rús híreknek nincs egyéb czéljuk mint az, hogy a törvényhozó testre nyomást gyakoroljanak, erősen kötik magukat ahoz, hogy végre valah­á­ra világosságba kell állítani a helyzetet, s noha a nevezett bizottságnak a „La Presse“ egyik legközelebbi számában „veszedelmes kíváncsi­ságot“ vet szemükre, ők mégis szilárdan feltett szándékuk mellett maradnak. A kormány­lapok valótlannak mondják a „Presse“ azon hírét, mintha Dánia Francziaor­szághoz fordult volna, hogy vesse magát közbe a Poroszország és kö­zte föntorgó vitályban, s hogy a franczia kormány Benedettit utasította volna is arra nézve, ho­gy igyekezzék a berlini udvar­nál a dán-porosz viszály kiegyenlítése végett. Azon hírt is valótlannak nyilvánítják a kormány­­lapok, mely szerint a franczia kormány vissza­­hizta volna Varsóból a franczia konsult. Fi­gyelemre méltó, idevonatkozólag a Palais royal­­lal bizalmas lábon álló „Liberté“ következő közleménye : „Több lap határozottan állítja, hogy Napóleon herczeg nagyon háborús gondolatok­kal jött haza poroszországi úíjából. A hg. bará­tai azt állítják, hogy ezen állításnak nincsen semmi alapja, s ugyanezek azt erősítik, m­szerint a lg. úgy van meggyőződve, miszerint csak a külföld irányában békés s benn a hazában sza­badelvű kormányzat vezethet czélhoz Ha Fran­cziaországnak méltósága vagy anyagi érdekei megsértetnének, akkor semmi esetre sem tartóz­kodnék síkra szállni, és pedig tökéletes erély­­lyel és elszántsággal. Ez esetben azonban nem a harczvágy győzelmeskednék a békeszeretet fölött, hanem az elhatározottság szelleme emel-* kednék fölül az ingadozáson.­­ Most egyelőre semmi afféle eshetőségek nem észlelhetők s azért inkább mint bármikor foglalható Napoleon hg. programmja e szavakba: „A külfölddel béke, itthon szabadság.“ Angolország. Az ápr. 2-ki ülésben ismét megteltek az angol alsóház padjai. Kennedy a külügyérhez azon kérdést intézi, vájjon Krétán most is fordulnak elő erőszakoskodások, mint a fölkelés idején ; vájjon a f­ölkelést bevégzettnek lehet-e tekinteni és ha nem, vájjon a britt kor­mány befolyását fel akarja e használni a keresz­tény lakosság javára. — Stanley lord azt vála­szolja , hogy nem könnyű a sziget helyé­ből megbízható tudósításokat kapni, de azt hi­szi, hogy az időnként felmerülő hírlapi hírek túl­zottak. A­mennyire megítélheti, a fölkelés igen összezsugorodott, noha nem lehet mondani, hogy a nyugalom helyre van állítva. A­mi a britt kormányt illeti, ez minden időben a keresztény lakosság érdekében használta fel befolyását, hogy­ ennek önkormányzatot és egyenlősítését a mohamedánokkal biztosítsa. Miután­­■ Stanley mr. Yorke kérdésére azon nyilatkozatot téve,hogy nincs szándékában Gladstone határozatai ellen beadott módosítványát visszavenni, ismét ieinapi rendre kerül az ír államegyház vitatása. — Roe­buck nyitja meg a vitát azon nyilatkozatával, hogy Gladstone határozataira fog szavazni,mint­hogy alapelvből minden egyházi adományozást gyűlöl. Ellene és Gladstone ellen szólnak Peel thk­s Henley tory pártiak. Ezek ellenébe Lowe száll ki síkra, kinek beszéde ez est legfényesb­­jének tekinthető. Felkéri a házat, hogy tekintsék meg Izland vallási viszonyainak statistikáját. E­z többet ér minden ékesszólásnál. Alert ebből kitű­nik, hogy az ír összes lakosságnak 12 százaléka, és pedig leggazdagabb része, az állam által ado­mányozott egyházzal bír, míg 72 százaléka sze­génysége daczára egyházát maga kénytelen fizetni. Sajnálattal ismeri el a liberálisoknak tett ama szemrehányás igazságát,hogy ezen méltánytalan­ság ellen mért nem szólalt fel korábban. De ezen vád nemsokára túléli magát, mert elérkezett a tett ideje és (Gladstone felé mutatva kezével) az igazi vezér megtaláltatott. Beszédének többi ré­szében felváltva, majd komolyan,majd gúnyosan fordul Disraeli felé, ki valamint a reform, úgy az ír egyházkérdésben halvány, ravasz és meg­vetendő politikát követ, melyet sem a parlament, sem az ország meg nem tűrhet. Az ír állam­egyháznak buknia kell, mert exotikus növény életrevalóság nélkül, és mihamarább kiszakitta­­tik a földből, annál jobb lesz.­­ Szóltak még többen Gladisone mellett és ellene, mire a to­vábbi tárgyalás másnap estére tűzetik ki.­­ De a másnap estére veresége volt Disraeli minisz­tériumának. 330 szavazattal 270 ellenében el­vet­tetett Stanley lord modorátványa. 60 szavazat többségi fordult tehát a kormány ellen. Minden közlöny azt állítja a leghatározottabban, hogy a minisztérium állása tarthatlan. A minisztérium még a húsvéti szünidőkön át fogja vezetni az ügyeket és ápril vég napjaiban elbocsáttatását fogja kérni. Már most csak az a kérdés, váljon Gladstone és barátjai képesek-e oly minisztériu­mot alakítani, mely a pillanat követelményeinek megfelel-e, vagy se; vagy hogy Disraelit egy coa­­litiominiszterium fogja-e követni. Ezen kérdések iránt a pártok tisztába jöhetnek ápr. 20 káig. Galacz, mart. 30. (Cz.) Itt Kuza halálát hirdeték, s a napokban testét várták. Nagy volt iránta a részvét. A na­pokban itt falragaszok hirdetik az ország nem sokárai függetlenségének nyilvánítását. Külön­ben a kormányzat és közigazgatás sanyarú álla­potban van. A Duna túlpartján a török minden­ütt erősségeket építtet; a basák — kik oly gaz­dagok mint egy kis király — kincseik tizedét az ország szükséges védelmére felajánlák. A bul­­gárok bradai bizottmánya meghasonlott. Táviratok. Florencz, apr. 6. Erősen állítják, hogy gr. Usedomhoz érkezett értesítés szerint a porosz koronaörökös Humbert herczeg nászára ide jön. Pétervár, apr. 7. A Budberg leendő visszalé­péséről szóló hír fenntartja magát, és utódául Sand­orfon kivül Stackelberget is emlegetik.­­..WALMIMI TÁRCZA. A szerelem bolondjai. Regény Jókai Mórtól. (Folyt.) A birálat, és néma szemlélődés közepett egy­szer csak bejön a komornyik, kit Bécsből hoz­tak s még itt nem ismer senkit, s azon kezdi minden szertartás nélkül, hogy — Jeszszűz Mária ! Ez az ur itt van ! — Micsoda ur, te ? kérdi Lemming. — A­ki ott a képen van. — Hol van az az ur ? — Itt van az előszobában. A látogató jegyét kértem, arra azt mondta, hogy az elázott a ten­gerben , azután a nevét kérdtem, arra azt felel­te, hogy csak jöjjek be s mondjam itt, hogy va­laki akar a „kis mamával“ beszélni. E szóra Melanie felsikoltott , egy szék karjá­ba fogózott, hogy el ne essék. Pár percz múlva feltárult az ajtó s belépett rajta a holtnak hitt fiú. No itt nem úgy fogadták, mint az atyai háznál. Melanie örömsikoltva rohant eléje, átölelte, görcsösen kebléhez szorította,összecsókolta fejét, arczát, szemeit, sírt, kacsagott, vállára borult; az nem volt szó, nem emberi hang, a­mit hozzá beszélt, hanem a fiára találó madár ékesszólása az öröm őrültsége, az asszonyi szív közvetlen be­széde , melyben az érzés kikerülte a gondol­kozást. Lemming úr, a férj és Angyaldy úr a titkár furcsa képekkel néztek egymásra. Mindakettő azzal látszott mentegetőzni, hogy hiszen szabad valakinek az elveszett fiacskáját ily melegen fogadni. Aladár hagyta magát öleltetni, csókoltatni, ránczigáltatni, s mikor vége volt, akkor elne­vette magát. — Itt vagyok biz én megint, kis­mama. — Kilenczven perczent , mormogá magában Lemming úr, állát simogatva, s ajkán lebegett ez a kérdés : „De hát, hogy mert ön meg nem halni ?“ — Rösz, gonosz fiú! szólt Melanie, könyeit felszántva batiszzsebkendőjével. Bennünket igy kétségbeejteni. Látja ezt a fekete ruhát rajtam. Ezzel is magát gyászoltam. Mennyit sírtam a re­­quiemén. — Az én requiememen ? — Biz a magáén. Pompás volt. Elköltöttünk rá ezer forintot. — Tyhü ! Nem lehetne azt a papoktól vissza­kérni ? — RIaga most is olyan nagy bolond, mint volţ. Maga ostoba. És azzal gyöngéden megveregette a kis osto­bának a pofácskáit, odavonva őt maga mel­lé a pamlagra.­ Épen most nézzük az arczké­­pét, mit a jó papa festetett Bécsben. No ne ne­vessen mindig ! A papája nekem ajándékozta azt, épen most hozta el Angyaldy úr. Aladár csak most jutott hozzá, hogy Angyal­­dyt is észrevegye. — Ah, mi másodszor is találkozunk, tisztelt barátom. — Hát ön már látta Aladár urat ? kérdé Lem­ming úr, erősen rá meresztve szemeit Angyaldira. — Találkoztunk. — S ön azt nem is mondta nekünk. — Nem kérdezték önök tőlem. — Ah ! ez eredeti ! Ez az Angyaldy átkozott flegmájú ember ! Hallja azt kedvesem ? Melanie nem hallgatott oda. Angyaldy úr aztán vette a kalapját és bú­csúzott. — Nekem mennem kell. Jó éjt. Ezúttal a kézcsók is elmaradt. Lemming ur az órájára nézett s úgy találta, hogy már eljött az az időpont, a melyen az orvos parancsa szerint reconvalescens embernek az ágyban kell lenni. Sajnálta nagyon, hogy nem hallgathatja meg mindazon érdekes dolgokat, a­miket Aladár úr csodálatos megmenekülése tárgyában képes leend előadni. Majd holnap elmondatja magának a nejével , de most a doktornak kell engedelmes­kedni ; doktor parancsa szent. Azért engedelmet kér jó éjszakát kívánhatni maga magának. Voltaképen pedig arra gondolt, hogy korán­­sem olyan veszedelmes ez a fiatal ember az asz­­szonyságra nézve, ki neki quasi anyja, ha vele egyedül marad , mint ha hárman vannak együtt, mert ennek most okvetlenül pénz kell, ezt az ap­ja elkergette, s ha ő ott marad, az ő erszényén ettetik seb. Tehát csak beszéljen inkább az asszonynyal : mi mondjuk azt,­­hogy „alszom, alszom !“ — Hát volt e már a papánál ? kérdezé Mela­nie, midőn egyedül maradt Aladárral. — Oh ! voltam bizony , már ki is lökött az ajtón. — Menjen, maga nagy bohó. Bizonyosan va­lami illetlenséget követett el megint a mivel az atyját megharagította. — Hát persze, hogy azt követtem el. — No ugy­e ? Mit tett ? — Hát azt az impertinentiát követtem el, hogy nem fuladtam a tengerbe. — Ah menjen, micsoda beszéd ez már me­gint ? —■ Csupa tiszta rágalom. A mi nekem nyava­lyám. Elismerem. Az én apám a megtestesült jó­ság, és szeretet. Ezt tudod te is igen jól, kis mama. És én épen oly rosz szivü, hideg, háladat­­lan leszek iránta, mint te voltál , én is válópert indítok ellene. — De kérem, gondolja meg, mit cselekszik? .— Hát én nem kértelek mi­kor el akartál men­ni, hogy ne hagyj itt minket? Hát én nem mon­dom azt most , hogy de jól tetted, hogy ott hagytál bennünket? Ha gyűlölted volna, ha ha­ragudtál volna rá , tán kiengesztelődhettél vol­na iránta; — de lenézted , s ez az, a miből nem lehet kigyógyulni. Én pert indítok az apám el­len anyám hozományáért. De beszéljünk kelle­mesebb tárgyakról. — Jól van fiam , jól , — de legelső kérdés magára nézve az, hogy a­mig a pere eldől, az pedig elhúzódhatik, mert apja hatalmas ember, addig miből fog élni ? — Hah­aha ! Hát veszek magamnak egy faze­kat, s minden nap ebéd után eljárok ide hozzá­tok a maradék juskulumért. — Ne beszéljen igy, mert megtépem a haját ! Hiszen azt tudhatja jól maga nagy ostoba, hogy a­míg nekem van egész szket kenyerem, addig magának is van fél. Csakhogy nálam még­is nem lakhatik, mert maga már nagy kamasz, s aztán a világ mindent félre­magyaráz , de még Lem­­mingnek is olyan viszonyai vannak Harterrel, hogy vele ilyen nyíltan ujjat nem húzhat. Mi ugyan szükséget szenvedni nem engedjük , de maga mind ez ideig gavallér volt, ahoz volt szok­va, hogy havonkint legalább száz forintot költ­sön. Csak nem járhat ezentúl se kopottan. Ez iránt valamit kell kigondolni. — Hát hiszen, majd te fogsz valamit kigon­dolni. — Én ? — Én ugy­e ? szólt kedélyesen felka­­czagva Melanie. Milyen jól ismer a kis semmire kellő ! Hogy én gondoljak ki a számára valamit. No hát lássuk. Micsoda köböl lehetne az ön számára olajat facsarni ? Me­anie ajkára tette szép rózsaszín ujjahegyét és tervezett. — No, egy már van! szólt, a­mint fürkésző te­kintete megakadt az arczképen. Egyik ez a kép. — Ez a kép ? — Igen, az ön képe. — A hátamra vegyem és eladjam ? — A kép az enyim , értse meg. Én rendeltem meg. Háromszáz forintba került. Ezt a háromszáz forintot Lemmingnek is ki kell fizetni, meg Har­­ternek is Mind a kettőn megveszem az árát s az egyik az öné. A kép az enyim marad. Lemming jogosan fizeti meg az árát, mert az ő termét dí­szíti. Kétszáz forintot mindjárt átadok önnek. Több nincs a ládikómban. Ha Lemming el nem sietett volna aludni, most a harmadik százast is előadatnám vele, így érje be holnapig ezzel a kettővel. Azaz, hogy két hónapig. Aladár megcsókolta Melanie kezét. Mondtam én, hogy te vagy a legszeretetremél­tóbb kis­mama a világon. — No ne hízelkedjék most , hanem nézzünk tovább. Maga rettenetes sok bolond költségbe vert bennünket a halálával. Tudja-e, hogy még

Next