A Hon, 1868. április (6. évfolyam, 76-100. szám)
1868-04-08 / 82. szám
étyéről szóló törvényjavaslatok feletti jelentéseket. Ghyczy Kálmán : Engedje meg a t. ház, hogy miután most a törvényhozás munkásságában némi szünet fog beállni, és a képviselő urak közül többen távozni fognak, a házszabályok átvizsgálására kiküldött bizottság tagjaihoz, mint annak elnöke , rövid felszólítást intézhessek. Ezen bizottsághoz legközelebb a ház által számos tárgy utasittatván, és ezen felül a bizottság a végett, hogy jelentést tehessen a ház elé, igen sok teendővel lesz elfoglalva, ennélfogva kérem a házszabályok átvizsgálására kiküldött bizottság összes tagjait, hogy folyó hó 17-én d. n. 4 órakor ide az országházba bizottsági gyűlésre megjelenni szíveskedjenek. Lónyay M. pénzügyminiszter a budgetet jelenti be és kéri a házat, hogy annak tárgyalását napirendre tűzze ki, mikor is azt elő fogja terjeszteni. Ghyczy Kálmán megjegyzi, hogy legfölebb az előterjesztés tűzhető ki napirendre, de nem tárgyalása, mert előbb az osztályoknak kell azt tárgyalni. Mire a pénzügyminiszter oda igazítja ki beszédét, hogy ő a bejelentéssel csak a képviselők figyelmét akarta felhívni rá, miután szünetek után szokásosak az elmaradások. Elnök, míg a miniszterelnök az elfogadott törvényjavaslatok szentesítése ügyében oda jár, az ülést felfüggeszti. Szünet után Andrássy Gyula gr. a vasutak és csatornák telekkönyvezéséről és a czukori szesz kivitelére vonatkozó szentesített törvényeket nyújtja be azon kéréssel, hogy azok hirdettessenek ki. Ezek föl olvastattak és a főrendiekhez hasonló czélra átküldettek. „Elnök: Ö Felsége Magyarország királya és Ö Felsége Magyarország királynéja családi körében örvendetes esemény fog beállani, ennek következtében egy tudatandó napon hálaisteni tisztelet fog tartatni a budai vártemplomban,mire a t. házat megjelenni kérem. A legközelebbi ülés ápr. 16-án fog tartatni. Az ülés 10 órakor eloszlott. A főrendiek háza d. u. 2 órakor tartott ülésében, melyben Majláth György vitte az elnökséget, Radich Ákos képv, átnyújtván a szentesített törvényeket, azok fölolvastattak. Az eredeti példány megőrzésre az országos levéltárba határoztatok tétetni. A székely jogviszonyokról, II. Sándor rabonbán győzelme után, közmegegyezésből egy székely küldöttség megy Szt.Istvánhoz, a kivel ezek a maguk és az anyáhon közti jogviszonyokat megállapítják. Ezen szerződés a következő pontokból állott. 1. A székelység a keresztény vallást ezennel beveszi. 2. Szt.István a nemzet kormányzatát meghagyja ; minden tized és adófizetéstől tovább is menteknek nyilvánítja , kivéve, hogy a király koronázása, házassága és figyelmeke születésekor ököradót adjanak. 3. A hon határait keleten megvédni tartoznak. 4. A király őrizetére pedig eszendenkint (háromszor) felváltandó száz lovast tartoznak a király udvarába küldeni. Ezen pontokban már, a melyek az első században minden 3-ik évben megnyittattak, a székely nemzet jogai és kötelezettségei részletesebben formuláztatnak, illetőleg módosíttatnak. Itt már világosan ki van mondva a székelyek adó és tized-mentessége, mely a székely jogoknak mindig egyik főpontját képezé , de a 3. pontban egyszersmind állandó katonáskodásuk is elég pregnánsan ki van fejezve. Azonban ezen viszonyok közt sem maradhatának sokáig, mert 1861-ben, midőn a magyarok I. Béla alatt és vallásuk mellett fegyvert ragadnak, a székelyek is fölkeltek. Béla azonban levervén őket, őskormányzatuk nagy részét megszünteti, s a rabonbánságot eltörli. S úgy látszik, a székelyek közti rendek kifejlődése is ekkor veszi kezdetét, mert már Géjza alatt 1096 körül lófő- és gyalog székelyekről van említés. A XV. században már pláne három rend van a székelyek közt kifejlődve és törvényesítve. Mátyás király 1473-ban Magyar Balázshoz, mint erdélyi vajdához, s a székelyek ispánjához egy rendeletet bocsát, melyből tudjuk, hogy a király táborában levő székelyek panaszt emeltek a székely főurak a primőrök ellen,akik őket pénzfizetéssel zsarolják. A király a székelyek érdemeit méltányolni akarván, a vajdának megírja, hogy miután a székelyek sem a királynak,sem semminemű tiszteknek soha pénzadóval nem tartoztak (mert a király házassága stb.kori ajándékok csak is önkéntes ajándékoknak tekintettek), a zsarlóknak vagyonai a székely és szokás szerint mutassanak föl. De egyszersmind megrendeli azt is, hogy lustra tartassék, s lovasok és gyalogok külön írassanak föl;megkülönböztetés kedvéért ezután ezek pixidariusok — amazok pedig primipilusoknak hivattassanak, és hogy aztán ezen felosztáson infamin büntetés mellett — egy primőr se változtathasson. Ezen rendeletből azonban azt is látjuk, hogy az alsóbb rendből a felsőbbe át lehetett menni, s még pedig a gyalogoknak a vajda és a székely istván tudtával ; a lovasoknak pedig csak úgy, ha három örökségre tettek szert. Tehát még most is, azt lehet mondani, hogy ezen osztályi különbség csak vagyoni volt. Azonban az egyenlőség elve ezáltal, már nagy mértékben szenvedett, s elvitázhatlan tény, hogy „a minden székely egyenlő“ elnevezés ezután már nem vala correct. S igen helyesen jegyzi meg erre vonatkozólag Kőváry (Erdély tér. II. k. 107. 1.) „Az egyenlőség elve tehát a székelyek közt is meg jön nemcsak tettleg, de rendelet által is törve. A kiemelkedett primőrök osztálya elismertetett, s az eddig csak kéz alatt vitt hatalom és jobbágyszerzés érdeke az által, hogy e fokozat nem születés, hanem vagyon szerint osztatott, tetemesen felkeltetett.“ Sőt többetmondok. Ezen harmadik — primori — rend törvényesen elismerése által vettetett meg azon számtalan lázadások alapja, melyek főleg a következő századot betölték, s a székely nemzetre annyi nyomort, ínséget és csaknem a végmegsemmisülést hozták. Nem állítom ugyan, hogy mindezek egyedül a primőr rend elhatalmasodásának lettek volna eredményei, annyit azonban bátran kimondhatni, hogy a székely nép elviselhetetlen sanyargattatásának kezdete a primőr rend elhatalmasodásával összeesik. S ha elfogulatlanok és őszinték akarunk lenni, be kell vallanunk, hogy az ezutáni székely egyenlőség és szabadság mind szűkebb határok közé szoríttatott, míg végre, főleg a mohácsi vész után bátran el lehetett Faschinggal mondani, hogy „a székelyek inkább kérkednek szabadságukkal, mintsem hogy azzal élnének.“ S ezt maguk a székelyek is nagyon jól tudták, fájdalmasan érezték. Ősi szabadságuk utáni vágyuk mindegyre fejtől lobbant, és eltiprott jogaiknak karddal igyekeztek érvényt szerezni. Jól emlékeztek si szabadságuk, ősi alkotmányukra. Jól tudták, hogy még a XV. században is, daczára, hogy alkotmányuk addig is folyton nyirbáltatott — oly jogoknak örvendettek , melyeket most csak emlékükben ismernek. — És ezen boldog múltnak — a midőn mint szabad nemzetnek szabad fiai éltek — emléke nem hagyá őket nyugodni : az elmúlt időket visszaóhajták, s ezen óhajuk oly élénk vala keblükben, hogy vérüket s életüket is örömest koczkára tevék, csakhogy vágyukat valósíthassák. Innen aztán a lázadásoknak egész hosszú sora, s innen hogy bár egyre meg egyre leveretének, újból meg újból fegyvert ragadtak, s mitden uj vereség bátorságukat csak fokozá, kitartásukat csak edzé, s minél több jogoktól fosztatának meg, annál nagyobb vala elkeseredésük, s annál kérlelhetlenebbül harczolának, azokat visszaszerzendők. Hogy ez igy volt, arról fényes bizonyságot tesznek az 1506. 1519. 1559 1562. 1576. 1594. 1602. 1603. stb. évek mint megannyi lázadásnak évei. (Folytatjuk.) Cseh Károly: Tényállása a székelyföldi urbériségeknek. (Vége.) A fennebbiek szerint az 1, 2, 3, 4, 5, 6. pontok alatti székely urbériségeknek megválthatások elismerve és törvényben is kimondva lévén, minek utánna a királyi joggal érintett urbériségeknek országos költségen leendő megváltások a székely földön is elismertetnek, mi oknál fogva kényszeríttethetik arra a székelyföldi úrbéres, hogy ha a volt földes urnák donatioját előmutatni nem tetszik ? kénytelen legyen úrbérese urbériségét maga erején megváltani, hiszen a volt földesuraknak vármegyei és székelyföldi úrbérességeik egyforma tulajdonuk volt, s a felszabaduláskor a kihirdetett törvény alkalmával, egyik épen úgy felszabadittatott tettleg is mint a másik, és csak később az 1854-ben kiadott úrbéri törvény félremagyarázásával kezdették meg székelyföldi úrbéresseiket beperesiteni, azon okból, hogy tölök valamivel nagyobb váltság- pénzt kaphatnak, s az ideiglenes úrbéri Törvényszékek által oda vitték ki ügyöket, hogy a szegény székelyföldi ezredéves úrbéres nemcsak úrbérisége megváltására, hanem a robot-hátralék megfizetésére, és az 1848 előtti robot szolgálatoknak további teljesítésére is elítéltetett, és ha a szegény Úrbéres tudatlansága miatt nem felebbezte, a robot szolgálat a politikai hivatal által napjára 35 krajczárjával felszámittatott, és az úrbéreseken felcsikortatott, s itt is az úrbéres tetemesen megkárosittatott, mert a székely úrbéres azon köztudaton alapított bizonyítványa, hogy hetenkénti szolgálmányának felerésze tergeres napszám volt, figyelemre sem méltatott, hanem az egész robot szolgálati hátralék minden izgalom nélkül 35 kiigás szolgálmányba számítatott fel, mely a 17 évek alatt annyira felszaporodott, hogy azt a székely úrbéres minden ingó és ingatlan vagyona nem érvén fel, a jószág váltságára semmi fenn nem marad, és igy a földes ur is megkárosítva, a székely úrbéres pedig végső pusztulásra jutott, ezek lettek tehát az úrbéri törvények félremagyarázatának sajnos következései, nemcsak, hanem az úrbéri törvénynek is elferdítése,mert a robot szolgálat végkép eltörölve lévén, ennek ellenére a székely úrbéres a megváltásig a szolgálmányok teljesítésére ellévén ítélve, az eltörölt jobbágyságba visszavettetett, és ezzel a törvény czélja ellen újra örökös rabságra kárhoztatod, holott ha az 1846-iki székely urbériség feletti országgyűlési tárgyalások pro et contra tett ékes szónoklatok és határozatok megvizsgáltatnak, azokból is kiviláglik, hogy akkori törvényhozó testüléinek sem volt az a czélja, hogy a székely úrbéres ezredéves rabszolgaságában meghagyassék, csak annyit mondott ki, s azt is talán szótöbbséggel, hogy „ hulicahaereditas non subj acet urbara“, melyet az országgyűlésnek megmagyarázni ideje nem lévén, ezen néhány betűből álló törvénynek oly széles értelem adatott, hogy annálfogva a már egyszer felszabadított úrbéresek rabszolgaságokba visszaejtettek, ami azon törvénynek czélja nem lehetett, hanem csak oda magyarázható, hogy lévén székely földön a nem primőr, hanem armális nemes és szabad székelyeknek is tulajdon szabad székely birtokaikra telepitett kevés számú úrbéreseik, kiktől utóbbi földes uraik birtokaikat visszavehettél volna, ezek is feljogosítottak magokat megválthatni, de hogy annak értelme a több százados és ezredéves urbériségekre is kiterjeszthető lehetne, képzelni sem lehet, mert biz azok ezredéves rabszolgaságaikkal úrberiségeikért a tálon túl is kiszolgáltak és megfizettek, és ha már valahára felszakadhatnak, az oly fennhangon említett tulajdonosi jog szentsége megsértettnek nem tartathazik, a fennebb felhozott 6 pontok alatti körülmények után. Melyekből kiindulva a székely urbériségeknek is országos költségen leendő megváltása igeni igazságos és méltányos még a nemzetek összesiámúlására is, mig ellenkező esetben nagy surrónást és örökös ellenszenvet idézne elő, minekutánra a székely úrbéres is befolyt a vármegyei románok megváltásokba, igen bölcsen mondotta tehát a nagylelkes hazafi gróf Teleki László ő méltósága véghagyományában : „Váltassanak meg az utolsó curialisták is, hogy országunkban a rabszolgaságnak még a neve is töröltessék el.“ Vannak utoljára a Csik, Gyergyó, Kászon és Háromszék Moldovával határos havasos szélű helyeken még 1500-tól fogva megtelepitett, úgy nevezett havasi Csángó lakosok, a kik birtokaikat vadon nyert erdőből tulajdon költségeiken terhes munkával kiirtván, már épületekkel ellátott belső telkeket, szántó és kaszálló, úgy legelő helyeket bírnak, a melyekről eleitől fogva bizonyos texát fizettek irtásos helyeik nagysága és használhatósága arányában egész 1848-ig, ekkor a tulajdonos községek és földesurak taxás birtokaikat önkényesen haszonbéreseknek adván fel, azoknak adóját magokra íratták, és ennek színe alatt az 1848-ban létezett taxát oly magas haszonbérre emelték fel, hogy kénytelenek voltak az ily magas taxa fizetését megtagadni, mely miatt az illető közigazgatósági hatóságok előtt panaszt emelvén, taxás birtokaikban mind az erdélyi helytartó tanács, mind pedig a belügyminisztérium által a képen védettek meg, hogy az 1848-ban létezett taxákat, és a birtokaikra nehezedett adót fizetni kötelesek, és igen méltányosan, mert 1848-ban a jelenlegi birtokaik, szántó-kaszálló helyeik és legelőik már egészen ki voltak irtva, gyepű kertek közé véve és határokkal kijelölve, és igy a taxa az utolsó irtásra is kiszabva, miért a taxákat magasabbra emelni nem is lehet, mert azon alaptalan állítás, hogy az irtás magát hét év alatt kifizeti, ide vagyis az irtókra, kik az irtás használata kezdetétől fogva az azokra kiszabott taxát folytonosan fizették, alkalmazni nem lehet, miért az ők irtásaik bére végig fizetetlen marad, s ebből is a tetszik ki, hogy a csángó telepítvényes lakosok, ideiglenes haszonbérek nem lehetnek soha is, mert akkor mint rabszolgák másnak irtottak volna, mit igazol az is, hogy a román csángóknak görög egyesült egyházuk és papi lakjokról raeliek már majd 300 évektől fogva fennállanak ma is, az eredeti taxa fizettetik szt.Miklósi egyházmegyéjének, noha közelebbről azt is haszonbérre akarták keresztelni, de ezért nem érnek, mert a keresztséget csak egyszer le-het felvenni. I Esedezvén tehát a székely urbériség nevé- I ben a nagy tekintetű országgyűlés és teh. képviselő urak előtt, miszerint a székely urbériségnek ezredéves rabszolgaságát, s tovább vinni súlyosan nehéz terhét, miszerint a történelem és ma is életben levő helyzet állásából fentebb részben elősorolt körülményeket kegyesen szívre vevő tekintetbe venni, s a székelyföldi úrbériségnek is országos alapból leendő megválását egyetemlegessen megszavazni és törvénybe uiktattatni méltóztasanak. Eredeti külföldi levelezések- Bukarest, apr. 1. A „Terra“ két nevezetes levelet közöl Párisból vasárnapi számában, melyeket a „Románul“ minden erejéből demontirozni szeretne. Már két vezérczikket irt ellenök . Első levél szerint a párisi orosz követ Moustier marquis által interpelláltatván a Sz. Pétervárra küldött román követek felől, így felelt: „Nem erősíthetem, hogy ezen embereknek — a mostani romángyéreknek — leszens rá — ne volna valami új bolondság a fejekbe- de arról biztosíthatom, hogy Petersburgban categorice fognak velük beszélni — vertement,— ha ők ismét új bevégzett tényre gondolnak, nem mondhatandják, hogy kormányom bátorította fel őket.“ „Franczia konsul D'Avril helyett Mellinet jövend Bukarestbe , minisztert akartak volt küldeni, de a mostani kormányférfiaknak az oroszokkal való egyetértése elhalasztotta e tervet.“ A második levél Bratianónak utolsó Párisban lételéről beszél el még eddig nem látott és nem hallott dolgokat. „E nagy férfi ezeket kérte Illik Napóleontól. I. Károly egyenesen a császár által hivassák meg Parisba. 2. Baron d'Avril küldessék vissza tüstént Bukarestbe. 3. A hivatalos lapok határozott és erélyes támogatása. Engedtessék meg, hogy a „Moniteur“ védhesse a bukaresti „Correspondencet. 4. Azonnali kihallgatás III. Napóleonnál,hogy I. Károly levelét adhassa át. Ebben a levélben Bratianut úgy ajánlja a császárnak Károly herczeg, mint az egyetlen nagy román államférfit, ki nélkül a románok azonnal fellázadnának, a jobboldal pedig úgy van bemutatva mint oroszérzelmű, kiknek cselszövénye veszélyezteti a dolgok új rendjét. Azon egyénnek, ki Bratiano ultimátumát a császárnak át volt adandó, az is meg volt hagyva, hogy ha a császár ezt a négy pontot viszszautasítja,akkor Bratiano, Románia és kormánya Oroszország karjaiba veti magát. „Mond meg a császárnak — így szólt Bratiano — hogy mig egyetértettünk, nagy dolgokat vívtunk ki, de ma felette apró dolgokat csinálunk“ (Szóról szóra.) A „Terra“ nem merné ezeket közölni, ha forrása nem volna a leghitelesebb. Amaz egyén mindezt végig hallgatván azt felelte, hogy ilyet csak egy bolond követelhet, s néhány udvarias szóval sikerült házából kiutasítani. Később elbeszélte a császárnak mégis Bratiano ultimátumát ,s Napóleon soha sem nevetett olyan sokat.“ Örömmel jgyezzük fel, írja a „Romanul“, hogy az országgyűlés felette folyton dolgozik , tizenkét pénzügyi törényjavaslatot szavazott meg és ezenkívül a hadsereg szervezetéről szóló törvényjavaslatot is elfogadta. E javaslat szerint az eddigi 3 ezer darabont és 5 ezer határőr megmaradnak eddigi körükben, hanem a mostani 20 ezerből álló hadsereg még 10 ezerrel fog szaporítatni. R. L. KÜLFÖLD Franciiaország. Niel Ilengg hadügyminiszter kinyilatkoztatta a költségvetési bizottság előtt, hogy neki legalább 20 hadosztályt, vagyis legalább 200,000 embert hadilábon kell tartania. A bizottság tagjai pedig, kik nagyon jól tudják, miszerint a legközelebb elterjesztett háborús híreknek nincs egyéb czéljuk mint az, hogy a törvényhozó testre nyomást gyakoroljanak, erősen kötik magukat ahoz, hogy végre valahára világosságba kell állítani a helyzetet, s noha a nevezett bizottságnak a „La Presse“ egyik legközelebbi számában „veszedelmes kíváncsiságot“ vet szemükre, ők mégis szilárdan feltett szándékuk mellett maradnak. A kormánylapok valótlannak mondják a „Presse“ azon hírét, mintha Dánia Francziaországhoz fordult volna, hogy vesse magát közbe a Poroszország és közte föntorgó vitályban, s hogy a franczia kormány Benedettit utasította volna is arra nézve, hogy igyekezzék a berlini udvarnál a dán-porosz viszály kiegyenlítése végett. Azon hírt is valótlannak nyilvánítják a kormánylapok, mely szerint a franczia kormány visszahizta volna Varsóból a franczia konsult. Figyelemre méltó, idevonatkozólag a Palais royallal bizalmas lábon álló „Liberté“ következő közleménye : „Több lap határozottan állítja, hogy Napóleon herczeg nagyon háborús gondolatokkal jött haza poroszországi úíjából. A hg. barátai azt állítják, hogy ezen állításnak nincsen semmi alapja, s ugyanezek azt erősítik, mszerint a lg. úgy van meggyőződve, miszerint csak a külföld irányában békés s benn a hazában szabadelvű kormányzat vezethet czélhoz Ha Francziaországnak méltósága vagy anyagi érdekei megsértetnének, akkor semmi esetre sem tartózkodnék síkra szállni, és pedig tökéletes erélylyel és elszántsággal. Ez esetben azonban nem a harczvágy győzelmeskednék a békeszeretet fölött, hanem az elhatározottság szelleme emel-* kednék fölül az ingadozáson. Most egyelőre semmi afféle eshetőségek nem észlelhetők s azért inkább mint bármikor foglalható Napoleon hg. programmja e szavakba: „A külfölddel béke, itthon szabadság.“ Angolország. Az ápr. 2-ki ülésben ismét megteltek az angol alsóház padjai. Kennedy a külügyérhez azon kérdést intézi, vájjon Krétán most is fordulnak elő erőszakoskodások, mint a fölkelés idején ; vájjon a fölkelést bevégzettnek lehet-e tekinteni és ha nem, vájjon a britt kormány befolyását fel akarja e használni a keresztény lakosság javára. — Stanley lord azt válaszolja , hogy nem könnyű a sziget helyéből megbízható tudósításokat kapni, de azt hiszi, hogy az időnként felmerülő hírlapi hírek túlzottak. Amennyire megítélheti, a fölkelés igen összezsugorodott, noha nem lehet mondani, hogy a nyugalom helyre van állítva. Ami a britt kormányt illeti, ez minden időben a keresztény lakosság érdekében használta fel befolyását, hogy ennek önkormányzatot és egyenlősítését a mohamedánokkal biztosítsa. Miután■ Stanley mr. Yorke kérdésére azon nyilatkozatot téve,hogy nincs szándékában Gladstone határozatai ellen beadott módosítványát visszavenni, ismét ieinapi rendre kerül az ír államegyház vitatása. — Roebuck nyitja meg a vitát azon nyilatkozatával, hogy Gladstone határozataira fog szavazni,minthogy alapelvből minden egyházi adományozást gyűlöl. Ellene és Gladstone ellen szólnak Peel thks Henley tory pártiak. Ezek ellenébe Lowe száll ki síkra, kinek beszéde ez est legfényesbjének tekinthető. Felkéri a házat, hogy tekintsék meg Izland vallási viszonyainak statistikáját. Ez többet ér minden ékesszólásnál. Alert ebből kitűnik, hogy az ír összes lakosságnak 12 százaléka, és pedig leggazdagabb része, az állam által adományozott egyházzal bír, míg 72 százaléka szegénysége daczára egyházát maga kénytelen fizetni. Sajnálattal ismeri el a liberálisoknak tett ama szemrehányás igazságát,hogy ezen méltánytalanság ellen mért nem szólalt fel korábban. De ezen vád nemsokára túléli magát, mert elérkezett a tett ideje és (Gladstone felé mutatva kezével) az igazi vezér megtaláltatott. Beszédének többi részében felváltva, majd komolyan,majd gúnyosan fordul Disraeli felé, ki valamint a reform, úgy az ír egyházkérdésben halvány, ravasz és megvetendő politikát követ, melyet sem a parlament, sem az ország meg nem tűrhet. Az ír államegyháznak buknia kell, mert exotikus növény életrevalóság nélkül, és mihamarább kiszakittatik a földből, annál jobb lesz. Szóltak még többen Gladisone mellett és ellene, mire a további tárgyalás másnap estére tűzetik ki. De a másnap estére veresége volt Disraeli minisztériumának. 330 szavazattal 270 ellenében elvettetett Stanley lord modorátványa. 60 szavazat többségi fordult tehát a kormány ellen. Minden közlöny azt állítja a leghatározottabban, hogy a minisztérium állása tarthatlan. A minisztérium még a húsvéti szünidőkön át fogja vezetni az ügyeket és ápril vég napjaiban elbocsáttatását fogja kérni. Már most csak az a kérdés, váljon Gladstone és barátjai képesek-e oly minisztériumot alakítani, mely a pillanat követelményeinek megfelel-e, vagy se; vagy hogy Disraelit egy coalitiominiszterium fogja-e követni. Ezen kérdések iránt a pártok tisztába jöhetnek ápr. 20 káig. Galacz, mart. 30. (Cz.) Itt Kuza halálát hirdeték, s a napokban testét várták. Nagy volt iránta a részvét. A napokban itt falragaszok hirdetik az ország nem sokárai függetlenségének nyilvánítását. Különben a kormányzat és közigazgatás sanyarú állapotban van. A Duna túlpartján a török mindenütt erősségeket építtet; a basák — kik oly gazdagok mint egy kis király — kincseik tizedét az ország szükséges védelmére felajánlák. A bulgárok bradai bizottmánya meghasonlott. Táviratok. Florencz, apr. 6. Erősen állítják, hogy gr. Usedomhoz érkezett értesítés szerint a porosz koronaörökös Humbert herczeg nászára ide jön. Pétervár, apr. 7. A Budberg leendő visszalépéséről szóló hír fenntartja magát, és utódául Sandorfon kivül Stackelberget is emlegetik...WALMIMI TÁRCZA. A szerelem bolondjai. Regény Jókai Mórtól. (Folyt.) A birálat, és néma szemlélődés közepett egyszer csak bejön a komornyik, kit Bécsből hoztak s még itt nem ismer senkit, s azon kezdi minden szertartás nélkül, hogy — Jeszszűz Mária ! Ez az ur itt van ! — Micsoda ur, te ? kérdi Lemming. — Aki ott a képen van. — Hol van az az ur ? — Itt van az előszobában. A látogató jegyét kértem, arra azt mondta, hogy az elázott a tengerben , azután a nevét kérdtem, arra azt felelte, hogy csak jöjjek be s mondjam itt, hogy valaki akar a „kis mamával“ beszélni. E szóra Melanie felsikoltott , egy szék karjába fogózott, hogy el ne essék. Pár percz múlva feltárult az ajtó s belépett rajta a holtnak hitt fiú. No itt nem úgy fogadták, mint az atyai háznál. Melanie örömsikoltva rohant eléje, átölelte, görcsösen kebléhez szorította,összecsókolta fejét, arczát, szemeit, sírt, kacsagott, vállára borult; az nem volt szó, nem emberi hang, amit hozzá beszélt, hanem a fiára találó madár ékesszólása az öröm őrültsége, az asszonyi szív közvetlen beszéde , melyben az érzés kikerülte a gondolkozást. Lemming úr, a férj és Angyaldy úr a titkár furcsa képekkel néztek egymásra. Mindakettő azzal látszott mentegetőzni, hogy hiszen szabad valakinek az elveszett fiacskáját ily melegen fogadni. Aladár hagyta magát öleltetni, csókoltatni, ránczigáltatni, s mikor vége volt, akkor elnevette magát. — Itt vagyok biz én megint, kismama. — Kilenczven perczent , mormogá magában Lemming úr, állát simogatva, s ajkán lebegett ez a kérdés : „De hát, hogy mert ön meg nem halni ?“ — Rösz, gonosz fiú! szólt Melanie, könyeit felszántva batiszzsebkendőjével. Bennünket igy kétségbeejteni. Látja ezt a fekete ruhát rajtam. Ezzel is magát gyászoltam. Mennyit sírtam a requiemén. — Az én requiememen ? — Biz a magáén. Pompás volt. Elköltöttünk rá ezer forintot. — Tyhü ! Nem lehetne azt a papoktól visszakérni ? — RIaga most is olyan nagy bolond, mint volţ. Maga ostoba. És azzal gyöngéden megveregette a kis ostobának a pofácskáit, odavonva őt maga mellé a pamlagra. Épen most nézzük az arczképét, mit a jó papa festetett Bécsben. No ne nevessen mindig ! A papája nekem ajándékozta azt, épen most hozta el Angyaldy úr. Aladár csak most jutott hozzá, hogy Angyaldyt is észrevegye. — Ah, mi másodszor is találkozunk, tisztelt barátom. — Hát ön már látta Aladár urat ? kérdé Lemming úr, erősen rá meresztve szemeit Angyaldira. — Találkoztunk. — S ön azt nem is mondta nekünk. — Nem kérdezték önök tőlem. — Ah ! ez eredeti ! Ez az Angyaldy átkozott flegmájú ember ! Hallja azt kedvesem ? Melanie nem hallgatott oda. Angyaldy úr aztán vette a kalapját és búcsúzott. — Nekem mennem kell. Jó éjt. Ezúttal a kézcsók is elmaradt. Lemming ur az órájára nézett s úgy találta, hogy már eljött az az időpont, a melyen az orvos parancsa szerint reconvalescens embernek az ágyban kell lenni. Sajnálta nagyon, hogy nem hallgathatja meg mindazon érdekes dolgokat, amiket Aladár úr csodálatos megmenekülése tárgyában képes leend előadni. Majd holnap elmondatja magának a nejével , de most a doktornak kell engedelmeskedni ; doktor parancsa szent. Azért engedelmet kér jó éjszakát kívánhatni maga magának. Voltaképen pedig arra gondolt, hogy koránsem olyan veszedelmes ez a fiatal ember az aszszonyságra nézve, ki neki quasi anyja, ha vele egyedül marad , mint ha hárman vannak együtt, mert ennek most okvetlenül pénz kell, ezt az apja elkergette, s ha ő ott marad, az ő erszényén ettetik seb. Tehát csak beszéljen inkább az asszonynyal : mi mondjuk azt,hogy „alszom, alszom !“ — Hát volt e már a papánál ? kérdezé Melanie, midőn egyedül maradt Aladárral. — Oh ! voltam bizony , már ki is lökött az ajtón. — Menjen, maga nagy bohó. Bizonyosan valami illetlenséget követett el megint a mivel az atyját megharagította. — Hát persze, hogy azt követtem el. — No ugye ? Mit tett ? — Hát azt az impertinentiát követtem el, hogy nem fuladtam a tengerbe. — Ah menjen, micsoda beszéd ez már megint ? —■ Csupa tiszta rágalom. A mi nekem nyavalyám. Elismerem. Az én apám a megtestesült jóság, és szeretet. Ezt tudod te is igen jól, kis mama. És én épen oly rosz szivü, hideg, háladatlan leszek iránta, mint te voltál , én is válópert indítok ellene. — De kérem, gondolja meg, mit cselekszik? .— Hát én nem kértelek mikor el akartál menni, hogy ne hagyj itt minket? Hát én nem mondom azt most , hogy de jól tetted, hogy ott hagytál bennünket? Ha gyűlölted volna, ha haragudtál volna rá , tán kiengesztelődhettél volna iránta; — de lenézted , s ez az, a miből nem lehet kigyógyulni. Én pert indítok az apám ellen anyám hozományáért. De beszéljünk kellemesebb tárgyakról. — Jól van fiam , jól , — de legelső kérdés magára nézve az, hogy amig a pere eldől, az pedig elhúzódhatik, mert apja hatalmas ember, addig miből fog élni ? — Hahaha ! Hát veszek magamnak egy fazekat, s minden nap ebéd után eljárok ide hozzátok a maradék juskulumért. — Ne beszéljen igy, mert megtépem a haját ! Hiszen azt tudhatja jól maga nagy ostoba, hogy amíg nekem van egész szket kenyerem, addig magának is van fél. Csakhogy nálam mégis nem lakhatik, mert maga már nagy kamasz, s aztán a világ mindent félremagyaráz , de még Lemmingnek is olyan viszonyai vannak Harterrel, hogy vele ilyen nyíltan ujjat nem húzhat. Mi ugyan szükséget szenvedni nem engedjük , de maga mind ez ideig gavallér volt, ahoz volt szokva, hogy havonkint legalább száz forintot költsön. Csak nem járhat ezentúl se kopottan. Ez iránt valamit kell kigondolni. — Hát hiszen, majd te fogsz valamit kigondolni. — Én ? — Én ugye ? szólt kedélyesen felkaczagva Melanie. Milyen jól ismer a kis semmire kellő ! Hogy én gondoljak ki a számára valamit. No hát lássuk. Micsoda köböl lehetne az ön számára olajat facsarni ? Meanie ajkára tette szép rózsaszín ujjahegyét és tervezett. — No, egy már van! szólt, amint fürkésző tekintete megakadt az arczképen. Egyik ez a kép. — Ez a kép ? — Igen, az ön képe. — A hátamra vegyem és eladjam ? — A kép az enyim , értse meg. Én rendeltem meg. Háromszáz forintba került. Ezt a háromszáz forintot Lemmingnek is ki kell fizetni, meg Harternek is Mind a kettőn megveszem az árát s az egyik az öné. A kép az enyim marad. Lemming jogosan fizeti meg az árát, mert az ő termét díszíti. Kétszáz forintot mindjárt átadok önnek. Több nincs a ládikómban. Ha Lemming el nem sietett volna aludni, most a harmadik százast is előadatnám vele, így érje be holnapig ezzel a kettővel. Azaz, hogy két hónapig. Aladár megcsókolta Melanie kezét. Mondtam én, hogy te vagy a legszeretetreméltóbb kismama a világon. — No ne hízelkedjék most , hanem nézzünk tovább. Maga rettenetes sok bolond költségbe vert bennünket a halálával. Tudja-e, hogy még