A Hon, 1870. október (8. évfolyam, 237-263. szám)
1870-10-14 / 249. szám
249 szám Vm. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Reggeli kiadás. Pest, 1870. Péntek, October 14. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................6 ,, 50 „ • hónapra .......................11 „ — . Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havon kilít ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyfél* betű sora ... 9 kr. Bélyegdij minden baittatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mellett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. ipST" Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza fizetési felhívás HON utolsó évnegyedére. October—decemberi ’/« évre : 5 frt 50 kr Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés havonkint 30 „ Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem használja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „SOM“ kiadóhivatala. PEST, OCTOBER 13. Pest, oct. 13. Somsich Páltól „feljegyzéseket“ közöl a Pester Lloyd egy beszélgetésről, melyet a karlsbadi fürdőben egy északnémettel folytatott.E feljegyzések magukban véve is igen figyelemre méltók ; előttem még növeli fontosságukat azon körülmény, hogy saját magánértesüléseim szinte ugyanezen felfogást jelezik az északnémetek irányadó körei részéről. „Ausztria német tartományainak be kell lépni a nagy német birodalomba, Magyarország pedig legyen Romániával, Szerbiával, Horvát-, Dalmát- Tótországgal egy birodalom. Legyen egy keleti császárság. “ Meg vagyok felőle győződve, hogy Somnich Pál tisztelt barátom is megmondta erre a maga véleményét, többet, mint amivel a Lloydczikk ketté van vágva ; — én részemről nem tartózkodom a magam válaszát reproducálni. „Nekünk nem kell a keleti császárság Romániával és Szerbiával egyesülten.“ Projectáltatott ez már kedvezőbb alakban is, szabad köztársaság alakjában, így is visszautasította azt a magyarországi közvélemény. Mert lehetetlen a gyakorlati keresztülvitele. Négy külön ország volna egybekapcsolva, négy külön nemzeti kultúrával, négy külön fővárossal. Törvényhozásnak, legfelsőbb igazságszolgáltatásnak, kormányzatnak egy országban csak egy nyelve lehet. Schweicz és Amerika nem ránk illő példa. Ahol német, angol, franczia, olasz van együtt, mindegyik megtanulhatja a másik nyelvét, nem vész a fáradság kárba; a világ litteratura ia tudományosság nyílik meg előtte az idegen nyelvben. De ha mi szerb és román nyelvtanulással töltjük el időnket, vagy azok a miénkkel, egy szűk, keletkező kultúra és irodalom nyelvét sajátítjuk el. Még mikor a latin nyelv mivelésével töltöttük is el időnket, századokkal vetettük vissza vele saját nemzeti kifejlődésünket. Ebben tehát szabad kezet kell egymásnak engednünk. Amely országban az intelligencia s a földbirtok kilencztizedrésze egy nemzethez tartozik, abban az országban, annak a nemzetnek a nyelve a kormányzat, a törvényhozás, s a legfelsőbb igazságszolgáltatás nyelve, Magyarországon a magyar, Romániában az oláh, Szerbiában a cirillbetűs szláv, Horvátországban a romai betűs szláv. Ez a közművelődés eszköze. Egymással szoros védszövetséget köthetnek ez országok, de közös kormányzat bennük nem képzelhető. A közössé lett Magyarország, Románia és Szerbia területén soha sem tudná egyik ország, hogy hol van a saját határa? Románia Erdélybe akarna benyúlni, Szerbia a Bánátba és Horvát-Tótországba, Magyarország soha meg nem pihenhetne a nemzetiségi kérdések miatt. Minden alkotmányos kormányzat lehetősége megszűnnék az országokban. Nem lehetne képviselő választást keresztül vinni belvillongás nélkül, kormányt alakítani egyöntetű elvűekből, s minden tételénél a budgetvitának azon végződnék az ülés, hogy vagy az egyik vagy a másik nemzetiség képviselői odahagyják a padjaikat. Ha egy keleti vasút nem Románia, de Szerbia felé szavaztatik meg, akkor a románok mennek ki; ha a vallásegyenlőségről van szó, akkor a szerbek mennek ki, (náluk nem szabad zsidónak kereskedelmi telepet állítani) s ha Erdély kerül szóba, akkor mi megyünk ki. A királyra duzzogni fog az a nemzet, melynek fővárosában nem lakik. Külön adórendszerünk, státus adósságunk a jobban vagy kevésbé terhelt polgárok érzülete által folytonosan háborgatni fogja alattunk az álló földet. Nekünk ez a combinatió nem kell. Hogy mi lesz Ausztria német tartományaiból? az ránk nézve nem kérdés. Ha belépnek a német szövetségbe , Ausztria ott is Ausztria lesz, a Habsburg ház ott is uralkodó lesz. Azzal nem lehet úgy elbánni, mint György királylyal. Ausztria állása alacsonyabb ott sem lesz,mint Bajorországé. Szó lehet csak a közös vezényletről , azt pedig már egyszer próbálta Ausztria s tetszett neki. Még ha esze van hozzá s a kedvező pillanatot megragadja, a hegemóniát is elnyerheti. Mi azonban abban az órában megszűnünk közös ügyes, alkotmány-kapocsban élni Ausztriával. Marad ránk nézve csupán az uralkodó közösségéből eredő personálunió. Magyarország ezt meg nem tagadja soha, mind értelme mind okossága tanácsából. És Magyarország elég szép és nagy birodalom, ha magának visszaadatik, ha Ausztria gyarmatának nem tekintheti többé. Mikor Poroszország négy év előtt leverte Ausztriát s Délnémetországot, meg Hannovert, nem volt nagyobb Magyarországnál. Egyébiránt Magyarország saját példájával is megmutatta, hogy milyen nagy tud lenni, ha ön lábára állhat, 1848 — 49-ben. Ha pedig az európai súly egyen mérlegére rakják az országokat, akkor az fog kiderülni, hogy Francziaország sem nagy állam többé, s így ahoz is hozzá kell ragasztani még egy pár szomszéd országot. Magyarország képes keleten az alkotmányos szabadság alapján, rendet, békét, és állami megszilárdulást fentartani. Ami pedig az európai háború esélyeit illeti, olyan háborút nem képzelek, amely Magyarországot Németországgal szembe állítsa. Nem a német nemzeti érdek volt az, mely bennünket üldözött, hanem az osztrák egoismus. Németországnak ehez az egoismushoz semmi köze. Tehát minden világháború esetén, a fentartott personaluniónál fogva — nem egységes — de kölcsönös védelem marad fenn közöttünk. S e kölcsönös védelem mellett elég respectált állásunk lehet ez előre tolt positióban. Úgy de Somssich Pál barátom északnémetje még ezen kölcsönös védelmi kötelék alól is fel akar oldani bennünket. Az egyszeri yankeenek volt egy vén rabszolgája, kit, mikor már nagyon megőszült, szabadon akart bocsátani : „de, maszsza, — monda Mungo, ha megetted a busómat, csak edd meg már most a csontomat is.“ Ha jók voltunk a kölcsönös védelem szövetségtársának addig, amíg mi védtünk benneteket a keleti barbarismus ellen, csak legyünk jók akkor is, mikor arra kerül a sor, hogy ti védelmezzetek minket. Jókai Mór: A Pesti népkörben, szombaton oct. 15-én Hein Ede tart előadást „A harmadik franczia köztársaságról. TÁIICZA: Az irodalmi szellem hanyatlása Francziaországban. (y. y.) A párisi nép sohasem mulatta úgy magát, mint a második császárság gondtalan éveiben. III. Napóleon sok vonást elsajátíta a római Caesaroktól, s többi közt gondoskodott, épen úgy, mint Augustus, hogy a népnek „kenyere és ünnepei“ legyenek. Soha sehol sem emelkedett annyi új színház s szépült meg annyi régi, mint Párisban másfél évtized alatt. Cirkusokat építettek a császári pár nevére. Megszaporodott a kéjkertek és énekes kávéházak száma. Roppant népünnepek és tűzijátékok voltak napi és esti renden. A császár nagyban vitte a mulattatást, melynek czélja volt: elvonni a népet a letiport szabadság gondolataitól. Ez eszköz azonban roszul volt kigondolva, mert míg egyfelől gyógyszer lehetett ugyan a múltra, másfelől valóságos méreggé vált a jövőre nézve. Kifejlett az év- és pénzvágy, ép oly rohamosan, mint az elfajult Caesarok alatt. Sietve gazdagodni, sietve gondolkozni és írni — ez lett a föladat, melyből anyagi és erkölcsi romlottság támadt: börze-szédelgés és az irodalmi szellem hanyatlása. Mi most ez utóbbiról kívánunk szólani, főleg azért, mivel a franczia irodalom és művészet sülyetése a mi szellemi munkásságunkra és közízlésünkre is oly sajtólag hatottak, hogy epedve kell várnunk az üdvös ellenhatás eredményeit. Az irodalmi dicsőségre — mint tudjuk — minden valamire való franczia uralkodó fogékony szokott lenni. Ha XIV-ik Lajos korát méltóan nevezik „nagy század“nak, e dicsőségben igen nagy része van az akkori irodalomnak is. Colbert kormányzási lángesze, Tarenne, Condé, Luxembourg s at. győzedelmei, Vauban geniális erődítései csak tartományokat nyertek és tartottak meg, míg Corneille és Racine tragédiái, Moliére basoclifbatian vígjátékai, Pascal művei, Bossuet ékesszólása, Poussin és Lebrun képei, Girardin szobrai, Lénotre és Monnard épületei s a Lully új zenéje a világot hódíták meg a franczia szellem számára. Ezek segíték XIV. Lajost arra, hogy francziául ifritálhatta a békét, s hogy Pária nyelve a diplomatia világnyelve lett. Ezek lettek forrásai átalában ama fényes franczia szellemnek, mely hadtömegekkel nem győzhető le s tartományok bekeblezésével nem hódítható el. Kétségtelen, hogy III. Napoleon, ki maga is kitűnő stylista s „Julius Caesarba a legjelesb könyvek egyike, igen élénken érzé azt a horderőt, mely az irodalmi munkásság dicsőségében fekszik. Látszott is rajta az igyekezet, hogy a Lajos Fülöp alatti irodalmi virágzást mennyire szeretné föleleveníteni kormánypalotája alatt, de e tekintetben szerencsétlenebb volt, mint diplomatiai és hadműveleteiben. Az államcsíny megbéníta ugyan a franczia irodalmat, csakhamar azonban ismét éledni és mozogni kezdett az, de ahány nagy ízó volt, az mind ellenzéket képezett a császárság ellen, otthon vagy külföldön. Benn az orleanisták czélz atokba rejtve harczoltak ellene, künn a republikánusok pedig a harag menyköveivel. Egyik épp oly sajtó volt, mint a másik. Az akademie francaise és a „Revue des deux mondes“ visszaemlékezései a parlamenti kormányzatra csak annyi, ha nem több gondot okoztak a császárnak, mint Hugo Victor „Napóleon le petit“-je és Pyát Felix politicai dythrambjai. A régi kitűnőségek elvonultak s újak nem támadtak. A mi támadt, az sem volt kedvező a császárra. Prevost Paradol a „Journal des Debats“-ban szellemének és irályának fényét a személyes uralom ellenében ragyogtatá; az ékesszólás — mely egy ideig szintén proscribálva volt — Favre és Ollivier ajkain a köztársaság, Benyernél és Thiersnél pedig bukott királyi család érdekeit szolgálta. Aki a régi írók közül jelentékenyen emelkedett: az elvonult Páristól, mint Sand Georges a nobanti magányba s a csípős szellemű Karl Alphonse a nizzai rózsakertbe. A „halhatlanok“ közül csak egy közelített — az is csak föllépéssel — a Tuilleriák felé: Lamartine, kit az idő és magánviszonyai megtörtek, s e fellépésért is elveszté népszerűsége ma- radványát. Íme, az eszmék és elvek szolgálatában ily nagy hűséget tanussta az irodalom amatokratiája, — mondhatni mindvégig. A tehetségek közt kétségkívül voltak Junius Galliak is, nyájas modornak és okosak, kik néha — mint Horatius — az ő szende tekintetüket a szabadság sírjára veték,hogy épp oly szendén fordítsák a császárság bölcsőjére, Catónak egy könnyet, Caesarnak egy mosolyt áldozva,“ de mintha a nemezis súlya feküdt volna rajtuk : jelentőst kitűnőt vagy nem tudtak többé adni, vagy pedig egészen is meddők lettek. Ponsard és Sardeau, e nemes ízlésű novelláké, a császári „sine curában“ csak árnyékaikká váltak önmaguknak, s St. Beuve, a senátor, irodalmi termékenysége meghigult, sat. A kidőlt jelesek nyomába epigonok léptek; az elnémult Berangert nem pótla senki, Rachelnek nem maradt utódja a színpadon, és Sue Jenő nagy fogamzatú regényeit a Ponson du Terrail-féle bőbeszédű ürességek válták föl. Két szellemdús új ember vált ki csupán: Feuillet az elbeszélésben s Sardou a vígjátékban. De amaz sem volt Blanc, ez pedig nem Seribe. Hiányzott amannál a mélység, emennél az igazi vidámság. Sőt ezek is csakhamar hanyatlani kezdtek, s első műveik egyszersmind a legjobbak. A franczia tudományos művészei kétségkívül tettek folytonos haladásokat, de nem hatottak ki többé úgy a világra,mint XIV-dik Lajos és Lajos Fülöp korában. Még a „Revue des deux mondes“ is — e kitűnő közlöny, melynek ellenében a bonapartismus szükségesnek találta a „Revue contemporaine“-t fölállítani — bár sohasem szállt alá a tartalmasság és szép stylszínvonalán, mégis évről évre bágyadt, mintha írói kedvüket és hitüket vesztették volna. Tizenkét év alatt egyetlen oly párisi könyv született, mely a világban valódi izgalmat okozott: a „Jézus élete,“ melyben a történelmi szempont a legmélyebb vallásossággal s a tudomány magas művészettel párosult. Ez az egy könyv is elég azonban arra, hogy a franczia szellem hódító fölényét tanusítsa a német fölött. Mindenki tudja ugyanis, hogy Strauss Dávid jóval előbb és pedig a búvárkodó tudomány nagyobb apparátusával írta meg a „Jézus életét“, ugyanazon történeti szempontból. És mégis a Strauss könyve semmi feltűnőbb hatást nem tett, noha a tudományos körök, felvilágosult theorgok becsületét nagy mértékben megnyerte. Véka alatt rejlő lámpa maradt, míg a Renan műve egyszerre közvagyonná vált. E különbség a két nemzet összes irodalmi munkásságában megvan. Kétségtelen, hogy a németek több veréset imák, de nem tudják művészettel írni, s így sem tudományuk, sem szépirodalmuk nem válhatik oly népszerűvé, mint a franczia termékek, melyek az ízlés, előadás és irály különös istenadományát birják.Innen van aztán az is,hogy míg a franczia irodalom hatását a német is mindenben visszatükrözi, addig a német befolyások érvényesülései csak igen ritkán és szórványosan tűnnek föl egy-egy franczia íróban, Erckmann Chatrian „nemzeti regényeiben“ is hiába igyekeznek most némelyek a német alap jellemnyomait fölfedezni, azok épp oly francziák, mint szülői földjük : Pfalzburg. Legfölebb a zenében, hol a németeké a kétségtelen elsőség, lehet fölfedezni a szomszéd nemzet befolyásánál (mindenesetre előnyös) nyomait. De épp ez a körülmény, hogy a franczia irodalom mindig igen kihat a más népekéire, kivéve az északiakat, angolt, svédet, és némi részben az oroszt, melyek önmaguk nemzeti sajátságaikból, egészen belülről fejlődtek, mondom, épp e körülmény teszi sajnossá, hogy a második cászárság irodalma igen kirívó hanyatlásnak indult. Miután a nagy irodalom elkedvetlenült s a kor iránya lett: sebesen és sokat dolgozni, miközben a gondolatok nem szűrődhettek le, az eszmék nem érhettek meg s a tartalom nem találhatta meg szabatos műformáját: azért egy selejtesebb fajta foglaltad: a „Demi moide“irodalom, tömérdek kisebb nagyobb képviselőjével. Kezdte az ifj. Dumas szellemdúsan, folytatták az „irodalmi kankán“ Bzilaj tánczosai. A ledérség és házasságtörés lett az egyedüli tárgy, mely körül a szépirodalom forgott, s a párisi világ csaknem elcsodálkozott, midőn Cherbnlieztől regényt kapott ily czímmel : „Egy becsületes nő története.“ S nem az volt a baj, hogy a bűnt festék előszeretetté, mert hiszen minden költő ép a bűn rajzaiban tünteté ki erejét és nagyságát s Milton „Sátán“-ja is többet ér valamennyi angyalánál, hanem kártékony volt a közszellemre nézve az, hogy a feslettséget megaranyozták, s az ideál helyére a meztelen valót emelték. Még Feuillett és Augier tudták magukat leginkább megóvni e mételyes divattól, azon az áron, hogy a párisiak kezdték már őket is unalmasoknak tartani, miután csak a piquante bírt mulattató hatással. Az újabb regények egyik leghitűnbbike, fj. Dumas „Clemenceau-pör“-e is, — mely rajzai, mélyebb észrevételei és ékes szóló irálya által igen nevezetes műv egész szellemét tekintve, a realitás sorából van véve, s azt a hatást szüli, hogy az olvasónak röstelnie kell: a mért embernek született. S ép azért, mert e művek szépek és vonzók, tettek sok kárt világszerte. Spielbogen,ki Dumas e regényét igen kitűnő essay-ben fejtegető, kétségkívül velősebb és ideálisabb műveket kelt; de mit ér, ha az írás ily nagy szépségeinek hiányában, nem vergődhetik világ népszerűségre, hogy ellensúlyozhatná a demi-monde-művek hatását. A ragály, melyről írunk, átment azokra is, kik a császárság ellen léptek föl. Rochefort munkái semmivel sem különbek és hasznosabbak az irodalmi kankán-műveknél, s ép úgy csak arra szolgálnak, hogy a józan észt elferdítsék s gondolatok helyett phrasisokat hozzanak forgalomba. Sőt valljuk be: részint a kóros divat, részint pedig az irodalmilag sajnos körülmény, hogy Hugo Viktorban a politikus úgy fakadt bele a költőbe, mint néha a föld alatti keserű vizét a melegbe: e nagy költőt is, ki a képzelem túlszabadságával a bizarrt, a rendkívülit helyezé a köznapiság regényköltészetével szembe, meglehetősen érzéketlenné tették a műforma szépségei iránt, s ezért három utolsó nagy regénye e tenkintetben hátrább is áll a „Párisi Notre-Dame“-nál, melyet negyven év előtt írt. Mindebből látszik, hogy a második császárság irodalmi hanyagsága azokra is kihatott, kik e kormányzat ellen küzdöttek, ami igen is természetes, mert az irodalmi sülyedés is egy járvány, mely nem kimél sem barátot, sem ellenséget, hanem pusztít mindegyik táborban, s terjed országról országra. Eljött és uralkodik nálunk is — főleg a szín- Vogt Károly a helyzetről. Vogt Károly levélsorozatot intéz Géniből a „Tagespresse“ szerkesztőségéhez. Az első levél oct. 10-étől kelt és körülbelül ezeket mondja: A mostani háború szükséges következménye az 1866-ikinak, s világos, hogy a Rajna mindkét oldalán egyaránt keresték. Párisban úgy mint Berlinben folyvást izgattak 1866-tól 1870-ig, amott nagy zajjal, itt csöndesen, de annál erőteljesebben. Az ármánykodás csak a körül forgott, hogy melyik vegye megára a megkezdés ódiumát. Bismarck mesterileg ki tudta ezt kerülni. Igaz, hogy ő várhatott is, míg Napóleont sürgette a nyakán ülő forradalom. Bizony a császárság e háború nélkül sem ült volna 1871 ben a Trilleriákban. A hadszenet megtörtént. Világos volt, hogy e frivol és méltatlan hadszenetre egész Németország talpra áll, hogy senki, Déli Németország sem marad semleges. Anemzeti érzelemnek és lelkesedésnek helye volt akkor. — Ez érzelmek nagyszerű sikert arattak, s most már csak az a feladat, hogy a czélon túl ne menjenek. Az önvédelem szükséges volt, de kérdés hogy túlságba vitt önvédelem nem nagyobb igazságtalansággá lehet-e, mint az igazságtalan megtámadás. Egyaránt bűnös aki e háborút kezdte, és a ki azt szükségen túl folytatja. De bármeddig tartson e háború, egyszer mégis csak béke lesz a vége, s csupán a föltételekről lehet szó. Én azt hiszem, hogy a győzelem tökéletes, hogy a francziák bármily erőfeszítése eredményre nem vezet, mert a francziák nem akarták és ma sem akarják a háborút; 2. mert a köztársaság (különböző az 1792-edikétől) helyzetökön nem javíthat; 3. mert ha volna is módjuk, nincs idejök oly seregek teremtésére, melyek a németek előtt megállhassanak. Tehát a győzelem megvan. És két kérdés áll elő: az országszerzés és Németország jövő alakulása. — Beszéljünk az elsőről. Természetes, hogy túlzásokba nem bocsátkozunk. „Ameddig németül beszélnek. . ..“ ügyde német a flamand is, továbbá a hollandi, az alemann (ideértve a német Sweitzot is,) és így a Magyarországon, a Bánságban és Erdélyben levő német telepek segélyével szerencsésen eljutottunk egész a török határig. A badeniek ki-s gyót, békát kiáltanak a schweiczi németre, ha azt meri mondani, hogy ő nem badeni és nem porosz. Újságok és térképek s másféle professorproductumok azt sem tudják, meddig nyúljanak karjokkal, mert bisz ami valaha német volt, az ismét német legyen. 1848-ban Majlandot is követelték, mert bisz a vörös szakállú egykor meghódította, s akkor a Rajnát a Po mellett akarták megvédeni, mint most a Maas és Schelde mellett. Tehát kicsinált dolog, hogy az eféle fecsegésre rá sem hederitünk. — Németország ma azt akarja amit Bismarck akar. Mást akarni hazaárulás. Az „ Ausland“ megírta sept. 3 án, hogy: „a békeföltételek nem aggasztanak, mert a német nemzet sorsa oly ember kezében van, ki bizonyára egy négyszögmértföldet, egy falut, egy centime-ot nem fog elengeni. Ha Bismarck pénzbeli kárpótlással megelégszik, megelégszünk mi is, mert az állambölcseség tiltja, hogy többet kívánjunk. Ha ellenben a Vogeseket, vagy a Moselt, vagy a Maast követeli, nem értenök ugyan hirtelenében számítását, de vakon alávetnék annak magunkat.“ Nehéz volna a francziák összes császárkultuszából oly tételt idézni, mely az alattvalói ész korlátoltságát ily szilárdan kifejezte. A genfi tudós itt előadja, hogy mit követel Bismarck, azaz hogy Németország, Ellüsst a Vogesekig, s Lotharingiaegy részét Metz központtal. Elsorolja az indokokat, és egy elfogulatlan bölcs ítéletével szállítja le saját értékekre. Fejtegetésére visszatérünk, vér, vidám hangulatárt,mint megragadó képeit tárja elénk. A pályaudvartól kezdve a Viadegli Avelli, St. Maria Novella Piazza, a Dei Festa hosszú utczákon át, egészen a „Hotel Newyorkig, a plebiscit küldöttség szállásáig, és innen egész Lung Arno hosszában a Cascinokig, továbbá a hosszú Via del Maggion át a Pissi palotáig nem virágkert, mert e kifejezés nem volna kimerítő, hanem roppant virágerdő vezet keresztül utcákat, házakat elbontva, jó illatával az egész várost betöltve, oly látvány, melynél kedvesebbet gondolni sem lehet. Ezenkívül még a zászlók, lobogók, színes szőnyegek ezrei azon házakon, melyek előtt a menetnek el kell vonulni. Ezer meg ezer bájoló ,női alak az ablakokban, az utczán, ünnepi öltözetben öltözött sűrti, hullámzó néptömeg. Szóval majdnem tehetlen Flórencz jelen külsejéről hű képet adni. Azon egész út mentén, melyen a küldöttségnek a pályaudvartól szállásáig át kellett vonulni, a katonaság és a nemzetőrség sorfalat képezett, mindamellett az egyenruha elenyészett az embertengerben. 3 órakor díszfogatok mentek a vasúthoz,melyek a küldöttséget valónak elhozandók a fiórenczi Byndicus, Picozzi parancsnok, a hatóság, a királyi szárnysegéd, a főszertartásmester, a miniszterek és más főhivatalnokok voltak jelen az indóháznál. A vonat épen négy órakor érkezett a pályaudvarba, legrázkódtató éljenzések között és a syndicta és a küldöttség vezetője közt váltott rövid üdvözlés után felültek a készen tartott hintókra. A küldöttség agy vezetője a syndicns által vezettetvén, mivel vak, annyira meg volt hatva, hogy könyek csordultak le arczán, és zokogva ült a kijelölt kocsira. A menet katonai tisztelgés közepette az ünnepélyesen kidiszitett utczákon át a szállodába ment, hol a küldöttség engedve a nép zajos éljenzéseinek — megjelent az erkélyen. Hat óra tájt disztogatokon vitetett a küldöttség ebédre a pompás nyári palotába. Mintegy 150 meghívott jelent meg a nagyszerű étteremben, és öt sugár alakúlag összeállított asztalnál úgy foglaltak helyet, hogy mindenik látja a másikat anélkül, hogy egyik is hátat fordítana a másiknak. A díszasztal, melynél a küldöttség, a városi hatóság tagjai, a miniszterek, néhány tábornok, köztük Lamarmora, a senatus és a kamara küldöttsége ülnek, Olaszország fővárosának Rómának nevét viseli, a többi négy az előbbi római delegátióknak: Belletri, Viterbo, Frosinone és Civita Vecchiának nevét. Igen messze vezetné a bankelen tartott pohárköszöntéseket — habár csak röviden is megemlíteni — elég legyen csak annyit megjegyezni, hogy mindenik zajos örömmel fogadtatott. Nagyszerű látványt nyújtott, midőn a követség a felső emeletre vonult kávézni, a casinók ekkor delejes világításban állottak. Nagyszerű színjáték volt ez. A közönség kitörő éljenzései által unszoltatva, a küldöttség újból megjelent az erkélyen, hol egyik tegja Rnspoli herczeg beszédet tartott a néphez, melyben a nap fontosságát fejtegeté előtte és egyetértésre szólitá fel, mi természetesen ismét zajos éljenzéseket idézett elő. Tegnap fél 11 órakor a küldöttséget a király diszfogata a Pitti palotába vitte, hol maga a király várta őket a trónteremben. A király oldalán voltak, a koronaörökös, annak bájos neje, Margit herczegné, Amadé, Savoyen, Carignan herczegek,a tróntól jobb és balfelől a ministerek, más méltóságviselő urak, az Annunziata lovagjai és a senatus és kamara küldöttei. Pont 11 órakor érkezett meg a küldöttség és a király főszárnysegéde és palotafönöke Sonnaz gr. tbnok A flórenczi ünnepélyek. Két nap óta — Írják Flórenczből oct. 10. — városunk örömben ujjong, és a máskor annyira nyugodt és kedélyes város örvendetes lelkese