A Hon, 1870. október (8. évfolyam, 237-263. szám)

1870-10-14 / 249. szám

249 szám Vm. évfolyam. Kiadó-hivatal: Ferencziek-tere 7. sz. földszint Reggeli kiadás. Pes­t, 1870. Péntek, October 14. Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra .......................1 frt. 85 kr. 3 hónapra ........................6 ,, 50 „ • hónapra .......................11 „ — . Az esti kiadás postai különküldéséért felü­lfizetés havon kilít ... 30 kr. Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető , s ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától fog számittatni. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDÁSZATI NAPILAP. Szerkesztési iroda : Ferencziek­ tere 7. sz. Beiktatási dij: 9 hasábos ilyfél* betű­ sora ... 9 kr. Bélyegdij minden bait­tatásért . . 30 kr. Terjedelmes hirdetések többszöri beigtatás mel­lett kedvezőbb föltételek alatt vétetnek föl. — Nyilt-téri 5 hasábos petit sorért ... 25 kr. ipST" Az előfizetési és hirdetményi dij a lap kiadó-hivatalába küldendő. E lap szellemi részét illető minden köz­lemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza fi­zetési felhívás H­ON utolsó évnegyedére. October—decemberi ’/« évre : 5 frt 50 kr Az esti kiadás postai kü­lönkü­l­déséért felülfizetés havonkint 30 „ Külön előfizetési íveket nem küldünk, mert senki sem h­asználja, s sokkal egyszerűbb is a pénzt postai utalványozással küldeni, mert ennek bérmentesítése csak 5 krajczárba kerül. A „SOM“ kiadóhivatala. PEST, OCTOBER 13. Pest, oct. 13. Somsich Páltól „feljegyzéseket“ közöl a Pester Lloyd egy beszélgetésről, me­lyet a karlsbadi fürdőben egy északné­mettel folytatott.E feljegyzések magukban véve is igen figyelemre méltók ; előttem még növeli fontosságukat azon körülmény, hogy saját magánértesüléseim szinte ugyanezen felfogást jelezik az északné­metek irányadó körei részéről. „Ausztria német tartományainak be kell lépni a nagy német birodalomba, Magyarország pedig legyen Romániával, Szerbiával, Horvát-, Dalmát- Tótország­gal egy birodalom.­ Legyen egy keleti császárság. “ Meg vagyok felőle győződve, hogy Somnich Pál tisztelt barátom is megmond­ta erre a maga véleményét, többet, mint a­mivel a Lloydczikk ketté van vágva ; — én részemről nem tartózkodom a ma­gam válaszát reproducálni. „Nekünk nem kell a keleti császárság Romániával és Szerbiával egyesülten.“ Projectáltatott ez már kedvezőbb alak­ban is, szabad köztársaság alakjában, így is visszautasította azt a magyarországi közvélemény. Mert lehetetlen a gyakorlati keresztül­vitele. Négy külön ország volna egybekap­csolva, négy külön nemzeti kultúrával, négy külön fővárossal. Törvényhozásnak, legfelsőbb igazság­­szolgáltatásnak, kormányzatnak egy or­szágban csak egy nyelve lehet. Schweicz és Amerika nem ránk illő példa. A­hol német, angol, franczia, olasz van együtt, mindegyik megtanul­hatja a másik nyelvét, nem vész a fárad­ság kárba; a világ­ litteratura ia tudo­mányosság nyílik meg előtte az idegen nyelvben. De ha mi szerb és román nyelvtanulással töltjük el időnket, vagy azok a miénkkel, egy szűk, keletkező kultúra és irodalom nyelvét sajátítjuk el. Még mikor a latin nyelv mivelésével töl­töttük is el időnket, századokkal vetettük vissza vele saját nemzeti kifejlődésünket. Ebben tehát szabad kezet kell egymás­nak engednünk. A­mely országban az in­­telligencia s a földbirtok kilencztizedrésze egy nemzethez tartozik, abban az ország­ban, annak a nemzetnek a nyelve a kor­mányzat, a törvényhozás, s a legfelsőbb igazságszolgáltatás nyelve, Magyaror­szágon a magyar, Romániában az oláh, Szerbiában a cirillbetűs szláv, Horvátor­szágban a romai betűs szláv. Ez a köz­művelődés eszköze. Egymással szoros védszövetséget köt­hetnek ez országok, de közös kormány­zat bennük nem képzelhető. A közössé lett Magyarország, Románia és Szerbia területén soha sem tudná egyik ország, hogy hol van a saját határa? Románia Erdélybe akarna benyúlni, Szerbia a Bá­nátba és Horvát-Tótországba, Magyaror­szág soha meg nem pihenhetne a nemze­tiségi kérdések miatt. Minden alkotmá­nyos kormányzat lehetősége megszűnnék az országokban. Nem lehetne képviselő választást keresztül vinni belvillongás nélkül, kormányt alakítani egyöntetű el­­vűekből, s minden tételénél a budgetvitá­­nak azon végződnék az ülés, hogy vagy az egyik vagy a másik nemzetiség kép­viselői odahagyják a padjaikat. Ha egy keleti vasút nem Románia, de Szerbia felé szavaztatik meg, akkor a románok men­nek ki; ha a vallásegyenlőségről van szó, akkor a szerbek mennek ki, (náluk nem szabad zsidónak kereskedelmi telepet állí­tani) s ha Erdély kerül szóba, akkor mi megyünk ki. A királyra duzzogni fog az a nemzet, melynek fővárosában nem la­kik. Külön adórendszerünk, státus adós­ságunk a jobban vagy kevésbé terhelt polgárok érzülete által folytonosan hábor­gatni fogja alattunk az álló földet. Nekünk ez a combinatió nem kell. Hogy mi lesz Ausztria német tartomá­nyaiból? az ránk nézve nem kérdés. Ha belépnek a német szövetségbe , Ausztria­­ ott is Ausztria lesz, a Habsburg ház ott­­ is uralkodó lesz. Azzal nem lehet úgy el­bánni, mint György királylyal. Ausztria állása alacsonyabb ott sem lesz,mint Bajor­országé. Szó lehet csak a közös vezény­letről , azt pedig már egyszer próbálta Ausztria s tetszett neki. Még ha esze van hozzá s a kedvező pillanatot megragadja, a hegemóniát is elnyerheti. Mi azonban abban az órában megszű­­nünk közös ügyes, alkotmány-kapocsban élni Ausztriával. Marad ránk nézve csupán az uralkodó közösségéből eredő personálunió. Magyarország ezt meg nem tagadja soha, mind értelme mind okossága taná­csából. És Magyarország elég szép és nagy birodalom, ha magának visszaadatik, ha Ausztria gyarmatának nem tekintheti többé. Mikor Poroszország négy év előtt le­verte Ausztriát s Délnémetországot, meg Hannovert, nem volt nagyobb Magyaror­szágnál. Egyébiránt Magyarország saját példájával is megmutatta, hogy milyen nagy tud lenni, ha ön lábára állhat, 1848 — 49-ben. Ha pedig az európai súly egyen mérlegére rakják az országokat, akkor az fog kiderülni, hogy Francziaország sem nagy állam többé, s így ahoz is hoz­zá kell ragasztani még egy pár szomszéd országot. Magyarország képes keleten az alkot­mányos szabadság alapján, rendet, békét, és állami megszilárdulást fentartani. A­mi pedig az európai háború esé­lyeit illeti, olyan háborút nem képze­­­lek, a­mely Magyarországot Németor­szággal szembe állítsa. Nem a német nem­zeti érdek volt az, mely bennünket üldö­zött, hanem az osztrák egoismus. Német­országnak ehez az egoismushoz semmi köze. Tehát minden világháború esetén, a fentartott personaluniónál fogva — nem egységes — de kölcsönös védelem marad fenn közöttünk. S e kölcsönös védelem mellett elég respectált állásunk lehet ez előre tolt positióban. Úgy de Somssich Pál barátom észak­németje még ezen kölcsönös védel­mi kötelék alól is fel akar oldani ben­nünket. Az egyszeri yankeenek volt egy vén rabszolgája, kit, mikor már nagyon meg­őszült, szabadon akart bocsátani : „de, maszsza, — monda Mungo, ha megetted a busómat, csak edd meg már most a csontomat is.“ Ha jók voltunk a kölcsönös védelem szövetségtársának addig, a­míg mi véd­­tünk benneteket a keleti barbarismus el­len, csak legyünk jók akkor is, mikor ar­ra kerül a sor, hogy ti védelmezzetek minket. Jókai Mór: A Pesti népkörben, szombaton oct. 15-én Hein Ede tart előadást „A harmadik franczia köztársaságról. TÁIICZA: Az irodalmi szellem hanyatlása Francziaországban. (y. y.) A párisi nép sohase­m mulatta úgy ma­gát, mint a második császárság gondtalan évei­ben. III. Napóleon sok vonást elsajátíta a római Caesaroktól, s többi közt gondoskodott, épen úgy, mint Augustus, hogy a népnek „kenyere és ünnepei“ legyenek. Soha sehol sem emelkedett annyi új színház s szépült meg annyi régi, mint Párisban másfél évtized alatt. Cirkusokat építet­tek a császári pár nevére. Megszaporodott a kéj­kertek és énekes kávéházak száma. Roppant népünnepek és tűzi­játékok voltak napi és esti renden. A császár nagyban vitte a mulattatást, melynek czélja volt: elvonni a népet a letiport szabadság gondolataitól. Ez eszköz azonban ro­­szul volt kigondolva, mert míg egyfelől gyógy­szer lehetett ugyan a múltra, másfelől valóságos méreggé vált a jövőre nézve. Kifejlett az é­­­v- é­s p­é­n­z­v­á­g­y, ép oly ro­hamosan, mint az elfajult Caesarok alatt. Sietve gazdagodni, sietve gondolkozni és írni — ez lett a föladat, melyből anyagi és erkölcsi rom­lottság támadt: börze-szédelgés és az irodalmi szellem hanyatlása. Mi most ez utóbbiról kívá­nunk szólani, főleg azért, mivel a franczia iroda­lom és művészet sülyetése a mi szellemi mun­kásságunkra és közízlésünkre is oly sajtólag ha­tottak, hogy epedve kell várnunk az üdvös el­lenhatás eredményeit. Az irodalmi dicsőségre — mint tudjuk — minden valamire való franczia uralkodó fogé­kony szokott lenni. Ha XIV-ik Lajos korát méltóan nevezik „nagy század“nak, e dicsőség­ben igen nagy része van az akkori irodalomnak is. Colbert kormányzási lángesze, Tarenne, Con­dé, Luxembourg s a­t. győzedelmei, Vauban ge­­niális erődítései csak tartományokat nyertek és tartottak meg, míg Corneille és Racine tragé­diái, Moliére basoclifbatian vígjátékai, Pascal művei, Bossuet ékesszólása, Poussin és Lebrun képei, Girardin szobrai, Lénotre és Monnard épületei s a Lully új zenéje a világot hódíták meg a franczia szellem számára. Ezek segíték XIV. Lajost arra, hogy francziául ifritálhatta a békét, s hogy Pária nyelve a diplomatia világ­nyelve lett. Ezek lettek forrásai átalában ama fényes franczia szellemnek, mely hadtömegek­kel nem győzhető le s tartományok bekeblezésé­vel nem hódítható el. Kétségtelen, hogy III. Napoleon, ki maga is kitűnő stylista s „Julius Caesarba a legjelesb könyvek egyike, igen élénken érzé azt a hord­­erőt, mely az irodalmi munkásság dicsőségében fekszik. Látszott is rajta az igyekezet, hogy a Lajos­ Fülöp alatti irodalmi virágzást mennyire szeretné föleleveníteni kormánypalotája alatt, de e tekintetben szerencsétlenebb volt, mint diplomatiai és hadműveleteiben. Az államcsíny megbéníta ugyan a franczia irodalmat, csakha­mar azonban ismét éledni és mozogni kezdett az, de a­hány nagy ízó volt, az mind ellenzéket ké­pezett a császárság ellen, otthon vagy kül­földön. Benn az orleanisták czélz atokba rejtve harczol­­tak ellene, künn a republikánusok pedig a harag menyköveivel. Egyik épp oly sajtó volt, mint a másik. Az akademie francaise és a „Revue des deux mondes“ visszaemlékezései a parlamenti kormányzatra csak annyi, ha nem több gondot okoztak a császárnak, mint Hugo Victor „Napó­leon le petit“-je és Pyát Felix politicai dyth­­rambjai. A régi kitűnőségek elvonultak s újak nem támadtak. A mi támadt, az sem volt kedve­ző a császárra. Prevost Paradol a „Journal des Debats“-ban szellemének és irályának fényét a személyes uralom ellenében ragyogtatá; az ékes­­szólás — mely egy ideig szintén proscribálva volt — Favre és Ollivier ajkain a köztársaság, Benyernél és Thiersnél pedig bukott királyi család érdekeit szolgálta. A­ki a régi írók közül jelentékenyen emelkedett: az elvonult Páristól, mint Sand Georges a nobanti magányba s a csí­pős szellemű Karl Alphonse a nizzai rózsakert­­be. A „halhatlanok“ közül csak egy közelített — az is csak föllépéssel — a Tuilleriák felé: Lamartine, kit az idő és magánviszonyai megtör­tek, s e fellépésért is elveszté népszerűsége ma-­ radványát. Íme, az eszmék és elvek szolgálatá­­­­ban ily nagy hűséget tanussta az irodalom am­a­­tokratiája, — mondhatni mindvégig. A tehetsé­gek közt kétségkívül voltak Junius Galliak is, nyájas modornak és okosak, kik néha — mint Horatius — az ő szende tekintetüket a szabad­ság sírjára veték,hogy épp oly szendén fordítsák a császárság bölcsőjére, Catónak egy könnyet, Caesarnak egy mosolyt áldozva,“ de mintha a nemezis súlya feküdt volna rajtuk : jelentőst kitűnőt vagy nem tudtak többé adni, vagy pedig egészen is meddők lettek. Ponsard és Sardeau, e nemes ízlésű novelláké, a császári „sine curá­­ban“ csak árnyékaikká váltak önmaguknak, s St. Beuve, a senátor, irodalmi termékenysége meghigult, sat. A kidőlt jelesek nyomába epi­­gonok léptek; az elnémult Berangert nem pótla senki, Rachelnek nem maradt utódja a színpa­don, és Sue Jenő nagy fogamzatú regényeit a Ponson du Terrail-féle bőbeszédű ürességek vál­­ták föl. Két szellemdús új ember vált ki csupán: Feuillet az elbeszélésben s Sardou a vígjátékban. De amaz sem volt Blanc, ez pedig nem Seribe. Hiányzott amannál a mélység, emennél az igazi vidámság. Sőt ezek is csakhamar hanyatlani kezdtek, s első műveik egyszersmind a legjobbak. A franczia tudomány­os művészei kétségkívül tettek folytonos haladásokat, de nem hatottak ki többé úgy a világra,mint XIV-dik Lajos és Lajos Fülöp korában. Még a „Revue des deux mondes“ is — e kitűnő közlöny, melynek ellenében a bo­­napartismus szükségesnek találta a „Revue con­­temporaine“-t fölállítani — bár sohasem szállt alá a tartalmasság és szép stylszínvonalán, mégis évről évre bágyadt, mintha írói kedvüket és hitüket vesztették volna. Tizenkét év alatt egyetlen oly párisi könyv született, mely a vi­lágban valódi izgalmat okozott: a „Jézus élete,“ melyben a történelmi szempont a legmélyebb vallásossággal s a tudomány magas művészettel párosult. Ez az egy könyv is elég azonban arra, hogy a franczia szellem hódító fölényét tanusítsa a német fölött. Mindenki tudja ugyanis, hogy Strauss Dávid jóval előbb és pedig a búvárkodó tudomány nagyobb apparátusával írta meg a „Jézus életét“, ugyanazon történeti szempont­ból. És mégis a Strauss könyve semmi feltűnőbb hatást nem tett, noha a tudományos körök, fel­világosult theo­rgok becsü­letét nagy mértékben megnyerte. Véka alatt rejlő lámpa maradt, míg a Renan műve egyszerre közvagyonná vált. E különbség a két nemzet összes irodalmi munkás­­ságában megvan. Kétségtelen, hogy a németek több veréset imák, de nem tudják művészettel írni, s így sem tudományuk, sem szépirodalmuk nem válhatik oly népszerűvé, mint a franczia ter­mékek, melyek az ízlés, előadás és irály különös istenadományát birják.Innen van aztán az is,hogy míg a franczia irodalom hatását a német is minden­­ben visszatükrözi, addig a német befolyások ér­vényesülései csak igen ritkán és szórványosan tűnnek föl egy-egy franczia íróban, Erckmann Chatrian „nemzeti regényeiben“ is hiába igye­keznek most némelyek a német alap jellemnyomait fölfedezni, azok épp oly francziák, mint szülő­­i földjük : Pfalzburg. Legfölebb a zenében, hol a­­ németeké a kétségtelen elsőség, lehet fölfedezni a szomszéd nemzet befolyásánál (mindenesetre előnyös) nyomait. De épp ez a körülmény, hogy a franczia iro­dalom mindig igen kihat a más népekéire, kivé­ve az északiakat, angolt, svédet, és némi részben az oroszt, melyek önmaguk nemzeti sajátságaik­ból, egészen belülről fejlődtek, mondom, épp e körülmény teszi sajnossá, hogy a második c­á­­szárság irodalma igen kirívó hanyatlásnak indult. Miután a nagy irodalom elkedvetlenült s a kor iránya lett: sebesen és sokat dolgozni, mi­közben a gondolatok nem szűrődhettek le, az eszmék nem érhettek me­g s a tartalom nem találhatta meg szabatos műformáját: a­zért egy selejtesebb fajta foglaltad: a „Demi moide“­­irodalom, tömérdek kisebb nagyobb képviselő­jével. Kezdte az ifj. Dumas szellemdúsan, folytat­ták az „irodalmi kankán“ Bzilaj tánczosai. A le­­dérség és házasságtörés lett az egyedüli tárgy, mely körül a szépirodalom forgott, s a párisi világ csaknem elcsodálkozott, midőn Cherbnliez­­től regényt kapott ily czímmel : „Egy becsüle­tes nő története.“ S nem az volt a baj, hogy a bűnt festék előszeretetté, mert hiszen minden költő ép a bűn rajzaiban tünteté ki erejét és nagyságát s Milton „Sátán“-ja is többet ér vala­mennyi angyalánál, hanem kártékony volt a közszellemre nézve az, hogy a feslettséget meg­aranyozták, s az ideál helyére a meztelen valót emelték. Még Feuillett és Augier tudták magu­kat leginkább megóvni e mételyes divattól, azon az áron, hogy a párisiak kezdték már őket is unalmasoknak tartani, miután csak a piquante bírt mulattató hatással. Az újabb regények egyik leghitűnbbike, fj. Dumas „Clemenceau-pör“-e is, — mely rajzai, mélyebb észrevételei és ékes szóló irálya által igen nevezetes mű­v egész szellemét tekintve, a realitás sorából van véve, s azt a hatást szüli, hogy az olvasónak röstelnie kell: a mért embernek született. S ép azért, mert e művek szépek és vonzók, tettek sok kárt világszerte. Spielbogen,ki Dumas e regényét igen kitűnő essay-ben fejtegető, kétségkívül velősebb és ideálisabb műveket kelt; de mit ér, ha az írás ily nagy szépségeinek hiányában, nem ver­­gődhetik világ népszerűségre, hogy ellensúlyoz­hatná a demi-monde-mű­vek hatását. A ragály, melyről írunk, átment azokra is, kik a császárság ellen léptek föl. Rochefort munkái semmivel sem különbek és hasznosabbak az irodalmi kan­kán-műveknél, s ép úgy csak arra szolgálnak, hogy a józan észt elferdítsék s gondolatok helyett phrasisokat hozzanak forgalomba. Sőt valljuk be: részint a kóros divat, részint pedig az irodalmilag saj­nos körülmény, hogy Hugo Viktorban a politikus úgy fakadt bele a költőbe, mint néha a föld alatti keserű vizét a melegbe: e nagy költőt is, ki a képzelem túlszabadságával a bizarrt, a rend­kívülit helyezé a köznapiság regényköltészeté­vel szembe, meglehetősen érzéketlenné tették a műforma szépségei iránt, s ezért három utolsó nagy regénye e tenkintetben hátrább is áll a „Párisi Notre-Dame“-nál, melyet negyven év előtt írt. Mindebből látszik, hogy a második császárság irodalmi hanyagsága azokra is kihatott, kik e kormányzat ellen küzdöttek, a­mi igen is termé­szetes, mert az irodalmi sü­lyedés is egy járvány, mely nem kimél sem barátot, sem ellenséget, hanem pusztít mindegyik táborban, s terjed or­szágról országra. Eljött és uralkodik nálunk is — főleg a szín- Vogt Károly a helyzetről. Vogt Károly levélsorozatot intéz Géniből a „Tagespresse“ szerkesztőségéhez. Az első levél oct. 10-étől kelt és körülbelül ezeket mondja: A mostani háború szükséges következménye az 1866-ikinak, s világos, hogy a Rajna mind­két oldalán egyaránt keresték. Párisban úgy mint Berlinben folyvást izgattak 1866-tól 1870-ig, amott nagy zajjal, itt csöndesen, de annál erő­teljesebben. Az ármánykodás csak a körül for­gott, hogy melyik vegye megára a megkezdés ódiumát. Bismarck mesterileg ki tudta ezt ke­rülni. Igaz, hogy ő várhatott is, míg Napóleont sürgette a nyakán ülő forradalom. Bizony a csá­szárság e háború nélkül sem ü­lt volna 1871 ben a Trilleriákban. A hadszenet megtörtént. Világos volt, hogy e frivol és méltatlan hadszenetre egész Németor­szág talpra áll, hogy senki, Déli Németország sem marad semleges. A­­nemzeti érzelemnek és lelkesedésnek helye volt akkor. — Ez érzelmek nagyszerű sikert arattak, s most már csak az a feladat, hogy a czélon túl ne menjenek. Az ön­védelem szükséges volt, de kérdés hogy túlság­­ba vitt önvédelem nem nagyobb igazságtalan­sággá lehet-e, mint az igazságtalan megtámadás. Egyaránt bűnös a­ki e háborút kezdte, és a ki azt szükségen túl folytatja. De bár­meddig tartson e háború, egyszer mégis csak béke lesz a vége, s csupán a föltételekről lehet szó. Én azt hiszem, hogy a győzelem tökéletes, hogy a francziák bármily erőfeszítése eredmény­re nem vezet­­, mert a francziák nem akarták és ma sem akarják a háborút; 2. mert a köztár­saság (különböző az 1792-edikétől) helyzetökön nem javíthat; 3. mert ha volna is módjuk, nincs idejök oly seregek teremtésére, melyek a néme­tek előtt megállhassanak. Tehát a győzelem megvan. És két kérdés áll elő: az országszerzés és Németország jövő ala­kulása. — Beszéljünk az elsőről. Természetes, hogy túlzásokba nem bocsátko­zunk. „A­meddig németül beszélnek. . ..“ ügy­­de német a flamand is, továbbá a hollandi, az alemann (ideértve a német Sweitzot is,) és így a Magyarországon, a Bánságban és Erdélyben levő német telepek segélyével szerencsésen elju­tottunk egész­­ a török határig. A badeniek ki-­s gyót, békát kiáltanak a schweiczi németre, ha­­ azt meri mondani, hogy ő nem badeni és nem porosz. Újságok és térképek s más­­féle profes­­sorproductumok azt sem tudják, meddig nyúl­janak karjokkal, mert bisz a­mi valaha német volt, az ismét német legyen. 1848-ban Majlan­­dot is követelték, mert bisz a vörös szakállú egy­kor meghódította, s akkor a Rajnát a Po mel­lett akarták megvédeni, mint most a Maas és Schelde mellett. Tehát kicsinált dolog, hogy az eféle fecsegésre rá sem hederitünk. — Német­ország ma azt akarja a­mit Bismarck akar. Mást akarni hazaárulás. Az „ Ausland“ megírta sept. 3 án, hogy: „a békeföltételek nem aggasztanak, mert a német nemzet sorsa oly ember kezében van, ki bizo­nyára egy négyszögmértföldet, egy falut, egy centime-ot nem fog eleng­eni. Ha Bismarck pénzbeli kárpótlással megelégszik, megelég­szünk mi is, mert az állambölcseség tiltja, hogy többet kívánjunk. Ha ellenben a Voge­­seket, vagy a Moselt, vagy a Maast köve­teli, nem értenök ugyan hirtelenében számítását, de vakon alávetnék annak magunkat.“ Nehéz volna a francziák összes császárkultuszából oly tételt idézni, mely az alattvalói ész korlátoltsá­gát ily szilárdan kifejezte. A genfi tudós itt előadja, hogy mit követel Bismarck, azaz hogy Németország, Ellüsst a Vogesekig, s Lotharingia­­egy részét Metz köz­ponttal. Elsorolja az indokokat, és egy elfo­­gulatlan bölcs ítéletével szállítja le saját érté­kekre. Fejtegetésére visszatérünk, vér, vidám hangulatárt,mint megragadó képeit tárja elénk. A pályaudvartól kezdve a Viadegli Avelli, St. Maria Novella Piazza, a Dei Festa hosszú utczákon át, egészen a „Hotel Newyork­­ig, a plebiscit küldöttség szállásáig, és innen egész Lung Arno hosszában a Cascinokig, továb­bá a hosszú Via del Maggion át a Pissi palotáig nem virágkert, mert e kifejezés nem volna ki­merítő, hanem roppant virágerdő vezet keresz­tül utc­ákat, házakat elbontva, jó illatával az egész várost betöltve, oly látvány, melynél ked­vesebbet gondolni sem lehet. Ezenkívül még a zászlók, lobogók, színes szőnyegek ezrei azon házakon, melyek előtt a menetnek el kell vo­nulni. Ezer meg ezer bájoló ,­női alak az abla­kokban, az utczán, ünnepi öltözetben öltözött sű­rti, hullámzó néptömeg. Szóval majdnem te­­hetlen Flórencz jelen külsejéről hű képet adni. Azon egész út mentén, melyen a küldöttség­nek a pályaudvartól szállásáig át kellett vonul­ni, a katonaság és a nemzetőrség sorfalat képe­zett, mindamellett az egyenruha elenyészett az embertengerben. 3 órakor díszfogatok mentek a vasúthoz,melyek a küldöttséget valónak elhozandók­­ a fiórenczi Byndicus, Picozzi parancsnok, a hatóság, a ki­rályi szárnysegéd, a főszertartásmester, a minisz­terek és más főhivatalnokok voltak jelen az indóháznál. A vonat épen négy órakor érkezett a pályaudvarba, legrázkódtató éljenzések között és a syndicta és a küldöttség vezetője közt vál­tott rövid üdvözlés után felültek a készen tartott hintókra. A küldöttség agy vezetője a syndicns által vezettetvén, mivel vak, annyira meg volt hatva, hogy könyek csordultak le arczán, és zokogva ült a kijelölt kocsira. A menet katonai tisztelgés közepette az ünnepélyesen kidiszitett utczákon át a szállodába ment, hol a küldöttség engedve a nép zajos éljenzéseinek — megjelent az erkélyen. Hat óra tájt disztogatokon vitetett a küldött­ség ebédre a pompás nyári palotába. Mintegy 150 meghívott jelent meg a nagyszerű étterem­ben, és öt sugár alakúlag összeállított asztalnál úgy foglaltak helyet, hogy mindenik látja a má­sikat a­nélkül, hogy egyik is hátat fordítana a másiknak. A díszasztal, melynél a küldöttség, a városi hatóság tagjai, a miniszterek, néhány tá­bornok, köztük Lamarmora, a senatus és a ka­mara küldöttsége ülnek, Olaszország fővárosának Rómának nevét viseli, a többi négy az előbbi római delegátióknak: Belletri, Viterbo, Frosinone és Civita­ Vecchiának nevét. Igen messze vezetné a bankelen tartott pohár­köszöntéseket — habár csak röviden is megem­líteni — elég legyen csak annyit megjegyezni, hogy mindenik zajos örömmel fogadtatott. Nagy­szerű látványt nyújtott, midőn a követség a fel­ső emeletre vonult kávézni, a casinók ekkor de­lejes világításban állottak. Nagyszerű színjáték volt ez. A közönség kitörő éljenzései által unszoltatva, a küldöttség újból megjelent az erkélyen, hol egyik tegja Rnspoli herczeg beszédet tartott a néphez, melyben a nap fontosságát fejtegeté előt­te és egyetértésre szólitá fel, mi természete­sen ismét zajos éljenzéseket idézett elő. Tegnap fél 11 órakor a küldöttséget a király diszfogata a Pitti palotába vitte, hol maga a ki­rály várta őket a trónteremben. A király olda­lán voltak, a koronaörökös, annak bájos neje, Margit herczegné, Amadé, Savoyen, Carignan herczegek,a tróntól jobb és balfelől a ministerek, más méltóság­viselő urak, az Annunziata lovag­jai és a senatus és kamara küldöttei. Pont 11 órakor érkezett meg a küldöttség és a király fő­szárnysegéde és palotafönöke Sonnaz gr. tbnok A flórenczi ünnepélyek. Két nap óta — Írják Flórenczből oct. 10. — városunk örömben ujjong, és a máskor annyira nyugodt és kedélyes város örvendetes lelkese­

Next