A Hon, 1875. március (13. évfolyam, 48-72. szám)
1875-03-10 / 56. szám
Reggeli kiadás: POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. ■ 56. szám. XIII. évfolyam. Kiadó-hivatál: Barátok tere, Athenaeum-épület földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12 » *— » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfisselés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogysán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik is, mindenkor a hó első napjától számittatik. Budapest, 1875. Szerda, martra, 10. Sserkeastéal iroda, Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap jellemi rétzét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Kérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: A HOI* Xlll-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre s postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmentesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. — dt Budapest, mart. 9 A függetlenségi párt nyilatkozata. (r.) A 48-asok után következnek a >függetlenek« — mai kiáltványukban ők is elmondják reánk kiátkozásukat; de minden »elvhűség«-ük mellett sem tudák megfejteni még azt a talányt sem, hogy ha a pártviszonyokat úgy osztályozzák, hogy nálunk a nemzeti önállás és közösügyi rendszer pártja lehetséges csak ; miért van külön 48-as és külön független párt, és ez miért nem öleli fel a nemzetiségek anarchikus hadát is; jóllehet, mai kiáltványukban ezzel ölelkezni késznek látszik. Ha sem a taktika, sem a czél őket el nem választja , akkor egyek; ha pedig, mint minden részről hangsúlyozza a három töredék, a czélban egyetértenek ugyan, de a taktikában nem, az Aui . u.au.iLiA. és a politikai eljárás azon fontosságát, hogy az egy czélra különböző ürügy alatt és eszközökkel küzdő elemeknek is külön kell válniok amiatt, és ezzel bevallják ők maguk is azt, hogy nem kell elvfeladás ahhoz, hogy valaki velük ne tartson. Egyébiránt mi az osztályozást egész tisztelettel és nyíltsággal fogadjuk el, mert elismerjük azt, hogy Ausztriával vannak közösügyeink, és ha az 1867-diki megoldás alakját nem helyeseljük is, csakis a dualizmus alapján fognék azt módosítani, és pedig csakis akkor, mikor Ausztria alkotmányos bejegyezése is meglesz annak nyelve ; tehát most, midőn nincs egyetlen párt a Lajthán túl, mely az 1867-ki szerződést jobbá tenni hajlandó lenne, ahhoz fogunk (hogy hiábavaló izgatással a nép erejét és az ország idejét ne pazaroljuk) ami közvetlenül hatalmunkban áll. De már abban valótlant állítnak a független pártiak, hogy a közösügyi rendszert jelen alakjában, akár csak most is fenntartani akarnák , mert a kereskedelmi és vámszerződés revíziójára épen azért törekszünk, mert azon részében akarjuk azt megváltoztatni, melyen legtöbb karunk van, és melynek megváltoztatására alkotmányos eszközeink is vannak. A függetlenségi párt azt is tagadja, hogy szabadelvűeknek nevezhetnék el magunkat ; tagadja két okból: először, mert 1848 előtt az ország függetlenségére törekvő párt volt csak szabadelvű és így most is csakis ez lehet az ; másodszor azért, mert a kormány programmjában nincs semmi, ami e czimre jogot adna. Nem kell egyéb, mint a történelemnek legalább felületes ösmerete, hogy az ember az 1848 előtti és utáni politikai viszonyokat ne identifikálja; a forradalom előtti szabadelvűek, az aulikusok kivételével, képviselők az egész nemzetet, az absolutistikus tendentiák elleni önvédelmében; most Ausztriával nem kell küzdenünk, ha meglevő jogainkkal elégületlenek vagyunk, az alkotmány szabja meg követelésünk érvényesítésének nemcsak módját, de idejét is; mi ehez szorosan ragaszkodunk. Most a nemzet nem olvadhat össze egy párttá, mert most a szabadelvűség nem jelent jobbágyfelszabadítást, adóviselést és önkormányzati védelmet, hanem jelent bezigazgatási reformot, az önkormányzat alapján, az egyház és államviszonyának szabályozását. Ebből az következik, hogy az ország alkotmányreformja és a belreformok szoros összefüggésben nincsenek , tehát a szabadelvűség és függetlenség követelése sem időre, sem mértékre, sem modorra nézve össze nem esik. Következik másodszor az, hogy épen a belreformok munkába vétele tette szükségessé a pártoknak ez ügyekben elfoglalandó állásuk szerinti természetes csoportosulását és ezt követeli mellőzését mindazon kérdéseknek, melyek a törvény erejénél fogva, most nem lehetnek napirenden és a belreformokkal össze nem függnek De a független párt azt mondja, hogy a kormány programjában nincs szabadelvű kérdés. Mi nem ebben keressük,noha az önkormányzat fejlesztése és házi pénztár ott van) de a párt elemeiben és határozott akaratában a jogczímet a szabadelvüségre. Ha Mocsáry az étlapon nem lát szabadelvüséget, reméljük, nem vonja kétségbe, ez alapon vendéglőse politikai hitvallását. Most csak ilyen napi szükségnek megfelelő dolgokkal van és lehet a kormány elfoglalva — ha mindjárt a független párt képezné is azt. Nekünk akkor sem jutna eszünkbe tőle a »közjogi« czímet megtagadni — mikor eszik. Noha akkor nem követeli hazánk függetlenségét. Azonban van egy nagy tévedés, sőt valóságos hiba a függetlenségi párt nyilatkozatában. Ez azon állítás, hogy hazánk nem reformálható a mostani alapon, mert annak terheit nem bírja. Ez hamis állítás, mely az ország alkotmányos erejét és hitelét rontja. A közösügyi teher 60 millió. Ebből 30 millió a közös államadóssági járulék, melyet a függetlenségi párt sem tagadhat soha meg, míg meg nem váltja; a másik 30 millió pedig roszul van ugyan felhasználva a közös kormányra és hadseregre, de ugyancsak a megfelelő czélokra mindig igénybe lesz véve hazánk védelmére ; bármilyen rendszer legyen, akár közösügyes, akár nem. És ha mégis azt mondja a függetlenségi párt, hogy jelentsük ki, miszerint a közösügyi terheket nem bírjuk, akkor nem csak hiába való bankrottot javasol, amivel meg nem változtat semmit, mert e tehertől ez által meg nem szabadulnánk, de valótlant is állít. Igaz, hogy a vámügyi és fogyasztási adókban történő megkárosodásunk megakadályozása nélkül, biztosan államháztartásunkat rendezni nem lehet, de épen ez ügyek megoldása a szabadelvű párt és kormány első feladata; de nem igaz az, hogy a közösügyi rendszer többi része (és ezt állítják a függetlenek) belreformjainkat akadályozná, vagy általunk elviselhetlen lenne. Aki ezt állítja, az oly költségek elviselhetlenségét állítja, melyek csak átruházhatók, vagy kis mérvben leszállíthatók, de elviselendők mindig Magyarország által, legyen bár közös ügy vagy nem. Aki azt állítja, hogy e költségek miatt nem képes hazánk megélni, az azt állítja, hogy hazánk nem képes állam lenni, mert a hadsereg és adósság megfelelő terhe nélkül állam nincs Európában , reánk pedig mindkét teher ily mérvben okvetlenül nehezedik. Qui múltam probat, nihil probat. All ez az »elvhűség« híveire is! — A képviselőház közoktatási bizottsága ma d. e. 10 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a néptanítók nyugdíjazásáról szóló tvjavaslatot. A kormány részéről jelen voltak Trefort A. közoktatási miniszter, Gönczy min. tanácsos, Hánzély igazgató. . Korelnök Joannovich György elfoglalván az elnöki széket, Molnár Aladár a volt elnök Tisza Kálmán lemondását jelenti be, mire a bizottság elhatározza, hogy az új tagválasztás kihirdetéséig az elnökválasztással késni fog s korelnökét kéri föl. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után Tefort Jóg'J'jJon közoktatási miniszter kijelenti, hogy a módosított törvé névjavaslatot elfogadja, elfogadja a 10. §-t is, mely a néptanítók magasabb nyugdíjképességéről szól, megújítja az 50,000 fő megajánlását is, és csupán a korábbi ilynemű intézkedések i jus quesitumát tartja fenn. “ Ezután Csengery A. felszólítására Leéby mint tanácsos a pénzügyminiszter nevében kijelenti, hogy a pénzügyminiszter ezen a közoktatási budgetre utalt terhet elfogadja. Trefort Ágoston és Szathmáry K. az ügy sürgősségét emelik ki; ez utóbbi az állam által elfogadandó terhet illetőleg a pénzügyminisztert mielőbb informáltatni szeretné. Erre föltétetik a kérdés, ha elfogadja-e a bizottság a kész munkálatot vagy nem ? Erre Zichy Antal szólal föl. Indítványának azon részét, mely a kor szerinti biztosítást tárgyalja, fájdalommal bár, kénytelen elejteni. De a másik részt illetőleg véleményét továbbra is fenntartja. Különösen kívánná, hogy a közoktatási törvény minimális tétele ne csak a községi, de a felekezeti iskolákra is kötelezőleg mondatnék ki. Trefort A. kijelenti, hogy ő kénytelen volt ama magyarázatot elfogadni, s most épen nem tartja opportunusnak e kérdés fölvetését. Schwarcz Gy. szintén nem tartja helyesnek, mert ez által elodáztatnék a dolog, — miután statistikai előismeretek szükségesek, s ez utóbbit illustrálja; s arra is súlyt helyez, hogy a községi rendszer kifejlését be kell venni. Molnár Aladár Trefort kivonatával szemben megjegyzi, hogy igen is vannak még alapok a közoktatási miniszter keze alatt, melyek mint a Pálffy-féle alap, ugyane czélra fordítandó. P. Szathmáry K. :A jelen javaslatot a 10. §-sal együtt elfogadja, utal korábbi nyilatkozataira Zichyvel szemben, mert a nyugdíjazást e csekély mértékben is elodázni, bár egy évre sem kívánná halasztani, de a jelentésben kifejeztetni kívánja, hogy ez oly minimum, melyet csakis az ország jelen szomorú anyagi helyzete indokol, de melyet jövőre a nemzetnek mind a nyugdíj maximumát, mind az évszámot illetőleg többet kell tennie. Csengery Antal elfogadja a jjavaslatot az eddigi vállalt kötelezettségek fenntartásával. Reméli, hogy reactióval ez ügy nem fog találkozni, — legfölebb a pótlékoknál lehet nehézsége; ő is megérintendőnek tartja még a törvényes intézkedés szükségét az iránt, hogy a minimum a felekezeti iskolákra is kiterjesztessék, most a jelen nyugdíj még senkit sem fog vonzani a pályára. Zichy Antal nem ismétli az ő indítványa indokait, csakis a »Ratio Educationis«-ra hivatkozva állítja, hogy a Molnár-féle javaslat megzavarja az amabban foglalt jogot, mely a tanítót 10 év múlva ’/a, 20 évi szolgálat után 1/2 és 30 év után az egész fizetőt biztosit. P. Szathmáry K. azt hiszi, hogy a »Ratio Educationis« jobb intézkedése ezen kevésbé kedvező intézményt nem érinti, mert ezek igényei jövőre nézve is fennmaradnak. Erre nézve már a miniszter is fenntartotta az illetők jogát. De a törvény nincs és nem is volt teljesen végrehajtva, kellő adatokkal megelőzve, s az akkori adatok elévültek. — Hanz éy közokt. számtanácsos ismerteti a »Ratio Educationis« intézkedéseit a camarális és alapítványi jószágok és községi alapból fenntartott tanítói állomásokra nézve.Magából a fundus studiorum és Pálffyalapból is több tanító nyugdíjaztatik. A többi nyugdíjalapokat szintén előszámlálja; ilyen a gör. keleti magyar és erdélyi nyugdíjalap, melyek közül az erdélyi (300 ezer frt) legtetemesebb. Gönczy Pál példákat hoz fel, hogy a kormány egész máig behajtotta a »Rat. Edue« által követelt nyugdíjat. Molnár Aladár fölolvassa a javaslat azon pontjait, melyek ezen korábbi intézkedésekre vonatkoznak. Ezután előadja a tanítói nyugdíj történetét, de kimutatja annak igazságát, hogy a végrehajtás csakugyan nem történt meg. Ha végre lett volna hajtva, akkor meg lennének az ezt illető statistikai adatok. Nem fogadhatja el, hogy itt törvényes joggyakorlat lett volna. Felolvassa, azon módosítást, mely az eddigi gyakorlat jobb helyzetét biztosítja. Gönczy Pál min. tanácsos a 46. §. ily irányú módosítását kívánja. Csengery A. újból ajánlja az általa és Szathmáry által tett azon kivánat kifejezését a jelentésben. ___A bizottság mind Szathmáry, mind Zichy és Csengrei/’jifÄS filMat ? minimum kiterjesztésére nézve elfogadja , valamint elfogató,V .9- Javaslatot általánosságban. A részleteknél Zichy Antal újból is megtámadja az óvók nyugdíjazását mind a qualificatió hiányánál, mind annálfogva, mert a törvényben ezeknek még nyoma nincs. P. Szathmáry K. újoál is fölszólal ez ügyben, kimutatva, hogy a kellő qualificatió az oklevelek kiadásában megvan, s hogy azért, mert az állam ezen kötelességét a társadalom vállalta el, épen nem lenne méltányos, hogy az ily alapon nevelősködők ezen jótékonyságból kizárassanak. Erre a czím változatlanul elfogadtatik, valamint a bevezetés is. Az 1. §. 1. pontjánál az oklevéllel nem bíró tanítók kötelesek bizonyítványt fölmutatni. A 2. §. változatlanul fogadtatik el; a 3. §. csekély módosítással szintén elfogadtatik. A 4. 5. §§. szintén. — A 6-iknál Zichy nem látja a végkielégítés eseteit kimerítve, de ezek alább specialiter lévén elő, indítványai elesnek. A 7-iknél Schwarcz 30 évi szolgálatot illetőleg a 60 évet venné föl. Szathmáry e hiányt szintén hangsúlyoztatni kívánja. Pulszky Ág. elvileg is hibásnak tartaná a tanítóknak külön qualificatiót adni, mint a katonáknak. Molnár Al. azon okokat hozza fel, melyek az albizottságot a 40 és 65 év elforgására indították. Zichy A a 40 évben megnyugszik, de a 65 év fölvételét terhelőnek, sőt feleslegesnek tartja. Molnár A. megmagyarázza a fölvétel okait. Jövő ülés csütörtökön, délután 5 órakor lesz. A képviselőház együttes vasúti- és pénzügyi bizottsága ma délután a keleti vasút ügyében 6 órakor tartott ülést. Csengery elnök megnyitv án az ülést, azon kérdést teszi fel, kíván-e a bizottság érdemileg belebocsátkozni a keleti vasút tárgyában kiküldött albizottság jelentésének tárgyalásába, vagy pedig egy kisebb albizottságot kíván kiküldeni, mely egy rövid jelentésben adná elő a háznak az együttes bizottság véleményét. Móricz Pál azt hiszi, hogy legjobb lenne a jelentést elintézés végett a kormánynak kiadni. Bánó József azon nézetben van, hogy ez nem történhetik meg, mert a bizottságnak kötelességévé tétetett, hogy a képviselőháznak ez ügyben jelentést tegyen. Széll Kálmán pénzügyminiszter attól tart, hogy ha a jelentés, úgy amint a bizottság előtt van, a ház elé terjesztetnék, az a mostani ülésszak alatt alig lenne tárgyalható, indítványozza: küldjön ki a bizottság a jegyzővel együtt egy kis bizottságot, mely rövidbe foglalt jelentést szerkesszen. Zsedényi Ede felolvassa a képviselőház 1873. február 13-áin hozott határozatát, mely így szólt: »A ház utasítja, a vasúti s pénzügyi bizottságokért, hogy mihelyt a kormány a keleti vasútra vonatkozó előterjesztést benyújtja, vegyék vizsgálat alá a keleti vasút ügyét, szolgáltattassanak ki maguknak minden erre vonatkozó okmányt, hallgassanak ki, amennyiben szükségesnek mutatkozandó szakférfiakat és tanúkat, terjesszék ki figyelmüket ama társulat eredetére, első megalakulására, a vállalkozók és az igazgatótanács, úgyszintén a kormánybiztosok által követett eljárásra, s tegyenek mindenről még a jelen ülésszak alatt részletes és okadatolt jelentést a háznak, hogy ezek folytán a törvényhozás a netalán szükséges intézkedéseket megtehesse.« Szóló nem tudja megegyeztetni e határozattal az albizottság jelentésének azon részét, hogy eddig, míg szemben a dotatióval az egész keleti vasút szakszerűig fel nem vétetik — mire bizony az államnak pénze nincs — és az anglo osztrák banknak a keleti vasútra vonatkozó könyvét tüzetesen meg nem vizsgáltatnak, kimerítő felderítést nem adhat, holott épen ezen jelentés többi része máris tüzetesen megfelelt a bizottság hivatásának, azaz részletesen és odadatolva adja elő a keleti vasút eredetét, első megalakulását, a vállalkozók és az igazgatótanács követi eljárását, és a kihallgatott szakférfiak vallomásait. Ennél többet a ház sem kívánt, ezzel befejezte a bizottság eljárását; a netalán szükséges intézkedőtétele a házat illeti. Pártolja a pénzügyminiszteri javasla, hogy egy igen rövid jelentés elkészítésével bizassék meg a jegyző két bizottsági taggal . Wahrmann Mór ugyanis 7611 véleményben van, és bővebben indokolva adja elő azt az okokat, melyeknél fogva az albizottság jelentésében elősoroló indítványokat a továbbfolytatásra vonatkozólag nem pártolhatja. Horváth Lajos elhibázott lépésnek tartaná, ha a képviselőház elé oly jelentéssel lépne a bizottság, mellyel mintegy a bűnöst mutatná a bírónak, vagy a részvényeseket mintegy az államhoz utalná kártérítés végett. Igen nagy becsben tartja a roppant szorgalommal kidolgozott kimerítő jelentést, de annak hiányait sem tagadhatja, főleg ott, ahol a kormány mulasztásról szól. Korizmics László mint az albizottság elnöke védi az albizottság eljárását, amelyet a legjobb akarattal utasítás nélkül végzett. Erre az elnök kimondja a többség határozatául, hogy egy hármas albizottság küldetik ki egy rövid végső jelentés készítése végett, melynek tagjai Korizmics mint elnök, Szentpály jegyző és Horváth Lajos. Ezzel az ülés eloszlott. Az ülésen jelen volt a pénzügyminiszteren kívül Péchy közlekedési miniszter. — Az országos magyar iparegyesület igazgatósága ma d. u. 5 órakor testületileg tisztelgett báró Simonyi kereskedelmi miniszternél s egy üdvözlő iratot adott át. — A „HON“ TÁRCZÁJA. EK YIM, TIED, ÖVÉ. Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. VI. KÖTET. „Férfi sorsa a nő“. (81. Folytatás.) Zeusz, a nympha és a faun. Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a legnagyobb homagium, amit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért. Másnap elutazott Kolozsvárra, anélkül, hogy Fatimát látta volna. E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, amíg teljes nyilvánossággal nem tehető. Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kéz kvágásba. A consistorium megtett mindent, ami hivatásában állott, megkísérte a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánitá. A per ezentúl a birák dolga volt. Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon aztán bizalmasan megsúgta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának megszemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a környékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyerzári jégbarlangot s az abrudbányai aranytelepeket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben ; hanem ha valami dolga van »odakinn,« bátran elmehet utána, s csak majd az ítélet kihirdetésekor kívántatik itt lakosságának bebizonyítása , a miről majd ügyvéde annak idején táviratilag tudósítani fogja. Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasúthoz jegyet váltani egész Bécsig. Még csak meg sem akart pihenni Budapesten. A külső tisztességre mégis tartott annyit, hogy amig válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról. Az egész után a viszonttalálkozás képzelméivel volt tele lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja meglátni! A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sűrűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony! Méghozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vasutat : öt óra hosszat kellett várakozni Szempczen, amíg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tartotta a sors legterhesebb csapásának életében. Nem bírta végig várni az időt, felkereste a távírdát (ha lehetett volna, ráült volna) , innen, ahol valószínűleg senki sem ismeri már, nem állhatta meg, hogy ne táviratozzon Fatimének legalább ennyit. »Ma megérkezem. Zeus.< A távirdász humoristikus gyerek volt, mikor Incze fizetés fejében egy bankjegyet tett eléje, azt mondta neki: »Nincs istenségednél apró mennykő , mert ebből nem tudok visszaadni.« Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába. A vasúttól a ház kapujáig, ez volt a leghosszabb út. Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengetyűt. A nagy revolutióra előrohant a szobaleány félig fésülködötten. »Itthon az asszonyságok ?« kérdé Incze még a rácson keresztül. »Nincsenek. »Hova mentek?« »Nem tudom.« »Igazán nem tudja, Jenny ?« »Bizony Isten nem tudom, nagyságos ur.< Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobaleányaiknak, hogy hová mennek ? Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre: »Nem hoztak ide ma egy telegrammot ?« »Még nem: nagyságos ur!« »Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osztrák-magyar monarchiában!« — Morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetés izenetét rá bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élez és ficzkó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaigazítani. Az az élezes ficzkó valószinüleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányban megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak aztán következik a sor Jupiter nuntiumára Danaé kisasszonyhoz. S az lesz elkésett. Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, ahol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos dolog van a nap alatt: második nincs. Valóban rá is talált. Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal »mögött« s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze. »Ah a tábornok úr már megérkezett ?« szólt furcsa örömmel, mikor Incze eléje toppant. »Önök nem is vártak még rám.« »De mindennap emlegettük.« »Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?« »Hitemre mondom nem tudom.« Incze elővett a tárczájából egy ujdonat uj ezrest s azt két rétbe hajtotta. A mi képes volt Belle Ange urat hitében erősen megingatni. »Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy valahova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova ? Incze négy rétbe hajtotta az ezrest. »Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra.« »Helas!« sóhajta fel Belle Angeur. »Dehogy nem. Nekem ma Párisban kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.« »Párisban ? Hisz azt most ostromolják a németek.« »Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy szabad csapatot. hozzá.«»Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik »Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig sohasem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen irányt vetett életet mint az enyim dicsően bevégezhetni.« »Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthetnék önön ? »Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.« »Tehát mégsem emlékezik ön rá, hogy madame Belle Ange hova ment ez este ? Monsieur Belle Ange emlékező tehetsége egyszerre csodamódon megjavult. »De igen. A circusba.« »Melyikbe ? Kettő van.« »A Renz-félébe.« Incze az ezrest Belle Angeur markába csusztatá. »Köszönöm.« Rebegő a citoyen. »Még ma indulok Toulonban.« »Aztán vigyázzon magára.« »Ók nem fognak el engem a németek.« »Nem is attól féltem én önt, hogy a németek kezébe esik, hanem hogy a »görögök« kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik »grecque»-nek.) Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Aldorfay s vágtatott a Renz circusához. Ott vett magának egy páholyt s bérelt ki a páholynyitótól egy távcsövet. A circus tömve volt ,mint rendesen. Incze szemen szedte látcsövével az egész közönséget. Sorba vizsgált minden páholyt , végig mustrált minden zártszéksort, karszék-osztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol. Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égitesteket, szökevény üstököst keresve, mint ő e tarka embercbaoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meglátta volna őt bizonynyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a sok között. Tiz ezer közül is kitűnik az! Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanitott paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtánczát lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az életet és bukfenczet messieurs les elownsok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapézon függő * gályarab; ő nem látott mindabból semmit: — ami a földön történik. Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rész tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozata, s Fatimeék mást mondtak előtte, mint ahová mentek. Most, az előadás vége felé, ahová a legérdekesebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdi észre venni, hogy rendkívüli figyelemre méltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a színlapon ? »Captain Bloomer, a rettent* betlen ménszelidítő, előadása egy ukrajnai vad lóval.« Ez izgalmas látványnak ígérkezett, ha nem betanult színjáték. Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester felé, aki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, keféletlen szőréről látszott, hogy ez még civilizálatlan állat. A közönség irányában is nagyon tiszteletlenül viselte magát. Az aréna közepén lehengergőzött, jobbra balra vetette magát s aztán felugrott, megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát vakarni. Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy leszelidítő mester, Captain Bloomer. Termetét a selyem tricoin kívül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndör fekete haja inkább spanyol vért árulnak el benne. Egyik sem ő. Áldorfay az első tekintetre ráismer. Ez Gideon!. .. Ugyanő az. A clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovarművész. Miért ne lehetne az ? Ez az utóbb űzött mesterségei között a legtisztességesebb hivatás. S mégis érdemli művészi hírnevét. Egyetlen kötélburokkal a derekán közeledik a szilaj paripa felé; annak minden groteszk szökelléseit hasonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé