A Hon, 1875. március (13. évfolyam, 48-72. szám)

1875-03-10 / 56. szám

Reggeli kiadás: POLITIKAI­ ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. ■ 56. szám. XIII. évfolyam. K­iadó-hiva­tál: Barátok­ tere, Athenaeum-épü­let földszint Előfizetési dij: Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 3 hónapra...........................................6 írt — kb. 6 hónapra...........................................12 » *— » Az esti kiadás postai különküldéseért felülfisselés negyedévenkint ... 1 » — » Az előfizetés az év fogysán minden hónapban meg­kezdhető, de ennek bármely napján történik is, min­denkor a hó első napjától számittatik. Budapest, 1875. Szerda, martra, 10. Sserkeastéal iroda,­­ Barátok-tere, Athenaeum-épület. A lap jellemi rétzét illető minden közlemény­ a szerkesztőséghez intézendő. Kérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK szintúgy mint előfizetések a kiadó-hivatalba (Barátok* tere, Athenaeum-épület) küldendők. Előfizetési felhívás: A HOI* Xlll-dik évi folyamára. Előfizetési árak: Félévre . Negyedévre Egy hóra 12 frt 6 frt 2 frt Külön előfizetési iveket nem küldünk szét. Előfizetésre s postai utalványokat kérjük használni, melyek bérmen­tesítve tíz írtig csak 5, 10 írton felül pedig 10 krba kerül. Az előfizetések a »Hon« kiadóhivatala czim alatt Pest, Ferencziek­­ tere Athenaeum-épület küldendők. A »Hon« kiadóhivatala. —­ dt Budapest, mart. 9­ A függetlenségi párt nyilatkozata. (r.) A 48-asok után következnek a >füg­getlenek« — m­ai kiáltványukban ők is el­mondják reánk kiátkozásukat; de minden »elv­­hűség«-ük mellett sem tudák megfejteni még azt a talányt sem, h­ogy ha a pártviszonyo­kat úgy osztályozzák, hogy nálunk a nemzeti önállás és közösügyi rendszer pártja lehetsé­ges csak ; miért van külön 48-as és külön független párt, és ez miért nem öleli fel a nem­zetiségek anarchikus hadát is; jóllehet, mai ki­áltványukban ezzel ölelkezni késznek látszik. Ha sem a taktika, sem a czél őket el nem vá­lasztja , akkor egyek; ha pedig, mint minden részről hangsúlyozza a három töredék, a czélban egyetértenek ugyan, de a taktikában nem, az Aui . u.au.iLiA. és a politikai eljárás azon fontosságát, hogy az egy czélra külön­böző ü­rügy alatt és eszközökkel küzdő elemeknek is külön kell válniok a­miatt, és ezzel bevallják ők maguk is azt, hogy nem kell elvfeladás ahhoz, hogy valaki velük ne tartson. Egyébir­ánt mi az osztályozást egész tisz­­telettel és nyíltsággal fogadjuk el, mert elis­merjük azt, hogy Ausztriával vannak közös­ügyeink, és ha az 1867-diki megoldás alak­ját nem helyeseljük is, csakis a dualizmus alapján fognék azt módosítani, és pedig csakis akkor, mikor Ausztria alkotmányos bejegye­zése is meglesz annak nyelve ; tehát most, midőn nincs egyetlen párt a Lajthán túl, mely az 1867-ki szerződést jobbá tenni haj­landó lenne, ahhoz fogunk (hogy hiábavaló izgatással a nép erejét és az ország idejét ne pazaroljuk) a­mi közvetlenül hatalmunk­ban áll. De már abban valótlant állítnak a füg­getlen pártiak, hogy a közösügyi rendszert jelen alakjában, akár csak most is fenntartani akarnák , mert a kereskedelmi és vámszerző­dés revíziójára épen azért törekszünk, mert azon részében akarjuk azt megváltoztatni, melyen legtöbb karunk van, és melynek megváltozta­tására alkotmányos eszközeink is vannak. A függetlenségi párt azt is tagadja, hogy szabadelvűeknek nevezhetnék el magunkat ; tagadja két okból: először, mert 1848 előtt az ország függetlenségére törekvő párt volt csak szabadelvű és így most is csakis ez l­ehet az ; másodszor azért, mert a kormány programmjában nincs semmi, a­mi e czimre jogot adna. Nem kell egyéb, mint a történelemnek legalább felületes ösmerete, hogy az ember az 1848 előtti és utáni politikai viszonyokat ne identifikálja; a forradalom előtti szabad­elvűek, az aulikusok kivételével, képviselők az egész nemzetet, az absolutistikus tendentiák elleni önvédelmében; most Ausztriá­val nem kell küzdenünk, ha meglevő jogaink­kal elégületlenek vagyunk, az alkot­mány szabja meg követelésünk érvénye­sítésének nemcsak módját, de idejét is; mi ehez szorosan ragaszkodunk. Most a nem­zet nem olvadhat össze egy párttá, mert most a szabadelvű­ség nem jelent jobbágyfelszaba­dítást, adóviselést és önkormányzati védel­met, hanem jelent bezigazgatási reformot, az önkormányzat alapján, az egyház és állam­viszonyának szabályozását. Ebből az következik, hogy­ az ország alkotmányreformja és a belreformok szoros összefüggésben nincsenek , tehát a szabadel­­vű­ség és függetlenség követelése sem időre, sem mértékre, sem modorra nézve össze nem esik. Következik másodszor az, hogy épen a belreformok munkába vétele tette szük­ségessé a pártoknak ez ügyekben elfoglalandó állásuk szerinti természetes cso­portosulását és ezt követeli mellőzését mind­azon kérdéseknek, melyek a törvény erejénél fogva, most nem­­ lehetnek napirenden és a belreformokkal ös­sze nem függnek De a független párt azt mondja, h­ogy a kormány program­jában nincs szabadelvű kérdés. Mi nem ebben keressük,­­noha az ön­­kormányzat fejlesztése és házi pénztár ott van) de a párt elemeiben és határozott akara­tában a jogczímet a szabadelvüségre. Ha Mo­­csáry az étlapon nem lát szabadelvüséget, re­­méljük, nem vonja kétségbe, ez alapon vendéglőse politikai hitvallását. Most csak ilyen napi szükségnek megfelelő dolgokkal van és lehet a kormány elfoglalva — ha mindjárt a független párt képezné is azt. Ne­künk akkor sem jutna eszünkbe tőle a »köz­jogi« czímet megtagadni — mikor eszik. No­ha akkor nem követeli hazánk független­ségét. Azonban van egy nagy tévedés, sőt va­lóságos hiba a függetlenségi párt nyilatkoza­tában. Ez azon állítás, hogy hazánk nem re­formálható a mostani alapon, mert annak terheit nem bírja. Ez hamis állítás, mely az ország alkotmányos erejét és hitelét rontja. A közösügyi teher 60 millió. Ebből 30 millió a közös államadóssági járulék, melyet a füg­getlenségi párt sem tagadhat soha meg, míg meg nem váltja; a másik 30 millió pedig roszul van ugyan felhasználva a közös kor­mányra és hadseregre, de ugyancsak a meg­felelő czélokra mindig igénybe lesz véve ha­zánk védelmére ; bármilyen rendszer legyen, akár közösügyes, akár nem. És ha mégis azt mondja a függetlenségi párt, hogy jelentsük ki, miszerint a közösügyi terheket nem bírjuk, akkor nem csak hiába való bankrottot javasol, a­mi­vel meg nem változtat semmit, mert e teher­től ez által meg nem szabadulnánk, de valótlant is állít. Igaz, hogy a vámügyi és fo­gyasztási adókban történő megkárosodásunk megakadályozása nélkül, biztosan állam­­háztartásunkat rendezni nem lehet, de épen ez ügyek megoldása a szabadelvű párt és kormány első feladata; de nem igaz az, hogy a közösügyi rendszer többi része (és ezt állítják a függetlenek) belreformjainkat aka­dályozná, vagy általunk elviselhetlen lenne. A­ki ezt állítja, az oly költségek elviselhet­­lenségét állítja, melyek csak átruházhatók, vagy kis mérvben leszállíthatók, de elviselen­­dők mindig Magyarország által, legyen bár közös ügy vagy nem. A­ki azt állítja, hogy e költségek miatt nem képes hazánk megélni, az azt állítja, hogy hazánk nem képes állam lenni, mert a hadsereg és adósság megfelelő terhe nélkül állam nincs Európában , reánk pedig mindkét teher ily mérvben ok­vetlenül nehezedik. Qui múltam probat, nihil probat. All ez az »elvhű­ség« híveire is! — A képviselőház közoktatá­si bizottsága ma d. e. 10 órakor tartott ülésében tárgyalás alá vette a néptanítók nyugdíjazásáról szóló tvjavaslatot. A kor­mány részéről jelen voltak Trefort A. közok­tatási miniszter, G­ö­n­c­z­y min. tanácsos, H­á­n­z­é­l­y igazgató. . Korelnök Joannovich György elfoglal­ván az elnöki széket, Molnár Aladár a volt el­nök Tisza Kálmán lemondását jelenti be, mire a bi­zottság elhatározza, hogy az új tagválasztás kihirde­téséig az elnök­választással késni fog s korelnökét kéri föl. A múlt ülés jegyzőkönyvének hitelesítése után Tefort Jóg'J'jJon közoktatási miniszter kijelenti, hogy a módosított törvé névjavaslatot elfogadja, elfo­gadja a 10. §-t is, mely a néptanítók magasabb nyug­­díjképességéről szól, megújítja az 50,000 fő megaján­lását is, és csupán a korábbi ilynemű intézkedések i jus quesitumát tartja fenn. “ Ezután Csenge­ry A. felszólítására Leéb­y mint tanácsos a pénzügyminiszter nevében kijelenti, hogy a pénzügyminiszter ezen a közoktatási budget­­re utalt terhet elfogadja. Trefort Ágoston és Szathmáry K. az ügy sürgősségét emelik ki; ez utóbbi az állam által elfogadandó terhet illetőleg a pénzügyminisztert mielőbb informáltatni szeretné. Erre föltétetik a kérdés, ha elfogadja-e a bi­zottság a kész munkálatot vagy nem ? Erre Zichy Antal szólal föl. Indítvá­nyának azon részét, mely a kor szerinti biztosítást tárgyalja, fájdalommal bár, kénytelen elejteni. De a másik részt illetőleg véleményét továbbra is fenn­tartja. Különösen kívánná, hogy a közoktatási tör­vény minimális tétele ne csak a községi, de a feleke­zeti iskolákra is kötelezőleg mondatnék ki. Trefort A. kijelenti, hogy ő kénytelen volt ama magyarázatot elfogadni, s most épen nem tartja opportunusnak e kérdés fölvetését. Schwarcz Gy. szintén nem tartja helyesnek, mert ez által el­­odáztatnék a dolog, — miután statistikai előismere­tek szükségesek, s ez utóbbit illustrálja; s arra is súlyt helyez, hogy a községi rendszer kifejlését be kell venni. Molnár Aladá­r Trefort kivonatával­­ szemben megjegyzi, hogy igen is vannak még alapok a közoktatási miniszter keze alatt, melyek mint a Pálffy-féle alap, ugyane czélra fordítandó. P. Szathmáry K. :A jelen javaslatot a 10. §-sal együtt elfogadja, utal korábbi nyilatkoza­­­­taira Zichyvel szemben, mert a nyugdíjazást e cse­kély mértékben is elodázni, bár egy évre sem kíván­ná halasztani, de a jelentésben kifejeztetni kívánja, hogy ez oly minimum, melyet csakis az ország jelen szomorú anyagi helyzete indokol, de melyet jövőre a nemzetnek mind a nyugdíj maximumát, mind az év­számot illetőleg többet kell tennie. Csenge­ry Antal elfogadja a jjavaslatot az eddigi vállalt köte­lezettségek fenntartásával. Reméli, hogy reactióval ez ügy nem fog találkozni, — legfölebb a pótlékok­nál lehet nehézsége; ő is megérintendőnek tartja még a törvényes intézkedés szükségét az iránt, hogy a minimum a felekezeti iskolákra is kiterjesztessék, most a jelen nyugdíj még senkit sem fog vonzani a pályára. Zichy Antal nem ismétli az ő indítvá­nya indokait, csakis a »Ratio Educationis«-ra hivat­kozva állítja, hogy a Molnár-féle javaslat megzavar­ja az amabban foglalt jogot, mely a tanítót 10 év múlva ’/a, 20 évi szolgálat után 1/2 és 30 év után az egész fizetőt biztosit. P. Szathmáry K. azt hiszi, hogy a »Ra­tio Educationis« jobb intézkedése ezen kevésbé ked­vező intézményt nem érinti, mert ezek igényei jövőr­e nézve is fennmaradnak. Erre nézve már a miniszter is fenntartotta az illetők jogát. De a törvény nincs és nem is volt teljesen végrehajtva, kellő adatokkal megelőzve, s az akkori adatok elévültek. — H­a­n­­z é­­­y közokt. számtanácsos ismerteti a »Ratio Edu­cationis« intézkedéseit a camarális és alapítványi jó­szágok és községi alapból fenntartott tanítói állo­másokra nézve.Magából a fundus studiorum és Pálffy­­alapból is több tanító nyugdíjaztatik. A többi nyug­díjalapokat szintén előszámlálja; ilyen a gör. keleti magyar és erdélyi nyugdíjalap, melyek közül az er­délyi (300 ezer frt) legtetemesebb. Gönczy Pál példákat hoz fel, hogy a kor­mány egész máig behajtotta a »Rat. Edue­« által köve­telt nyugdíjat. Molnár Aladár fölolvassa a javaslat azon pontjait, melyek ezen korábbi intézke­désekre vonatkoznak. Ezután előadja a tanítói nyug­díj történetét, de kimutatja annak igazságát, hogy a végrehajtás csakugyan nem történt meg. Ha végre lett volna hajtva, akkor meg lennének az ezt illető statistikai adatok. Nem fogadhatja el, hogy itt tör­vényes joggyakorlat lett volna. Felolvassa, azon mó­dosítást, mely az eddigi gyakorlat jobb helyzetét biz­tosítja. Gönczy Pál min. tanácsos a 46. §. ily irányú módosítását kívánja. Csengery A. új­ból ajánlja az általa és Szathmáry által tett azon kivánat kifejezését a jelentésben. ___A bizottság mind Szathmáry, mind Zichy és Csengrei/’jifÄS filMat ? minimum kiterjesztésére nézve elfogadja , valamint elf­ogató,V .9- Javaslatot általá­nosságban. A részleteknél Zichy Antal újból is megtámadja az óvók nyugdíjazását mind a qualifica­­tió hiányánál, mind annálfogva, mert a törvényben­­ ezeknek még nyoma nincs. P. Szathmáry K. újoál is fölszólal ez ügyben, kimutatva, hogy a kellő­­ qualificatió az oklevelek kiadásában meg­van, s hogy azért, mert az állam ezen kötelességét a társadalom vállalta el, épen nem lenne méltányos, hogy az­ ily ala­pon nevelősködők ezen jótékonyságból kizárassanak. Erre a czím változatlanul elfogadtatik, valamint a bevezetés is. Az 1. §. 1. pontjánál az oklevéllel nem bíró ta­nítók kötelesek bizonyítványt fölmutatni. A 2. §. változatlanul fogadtatik el; a 3. §. csekély módosí­tással szintén elfogadtatik. A 4. 5. §§. szintén. — A 6-iknál Zichy nem látja a végkielégítés eseteit kimerítve, de ezek alább specialiter lévén elő, indít­ványai elesnek. A 7-iknél Schwarcz 30 évi szolgálatot illetőleg a 60 évet venné föl. Szathmáry e­ hiányt szintén hangsúlyoztatni kívánja. P­u­l­s­z­k­y Á­g. elvileg is hibásnak tartaná a tanítóknak külön qualificatiót adni, mint a katonáknak. Molnár Al. azon okokat hozza fel, melyek az albizottságot a 40 és 65 év elforgására indították. Zichy A a 40 évben megnyugszik, de a 65 év fölvételét ter­helőnek, sőt feleslegesnek tartja. Molnár A. megmagyarázza a fölvétel okait. Jövő ülés csütörtökön, délután 5 órakor lesz.­­ A képviselőház e­gyüttes vasúti- és pénzügyi bizottsága ma délután a keleti vasút ügyében 6 órakor tartott ülést. Csengery elnök megnyitv án az ülést, azon kérdést teszi fel, kíván-e a bizottság érdemileg bele­bocsátkozni a keleti vasút tárgyában kikül­dött albizottság jelentésének tárgyalásába, vagy pe­dig egy kisebb albizottságot kíván kiküldeni, mely egy rövid jelentésben adná elő a háznak az együttes bizottság véleményét. Móricz Pál azt hiszi, hogy legjobb lenne a jelentést elintézés végett a kormánynak kiadni. Bánó József azon nézetben van, hogy ez nem történhetik meg, mert a bizottságnak kötelességévé tétetett, hogy a képviselőháznak ez ügyben jelentést tegyen. Széll Kálmán pénzügyminiszter attól tart, hogy ha a jelentés, úgy a­mint a bizottság előtt van, a ház elé terjesztetnék, az a mostani ülésszak alatt alig lenne tárgyalható, indítványozza: küldjön ki a bizottság a jegyzővel együtt egy kis bizottságot, mely rövidbe foglalt jelentést szerkes­szen. Zsedényi Ede felolvassa a képviselőház 1873. február 13-áin hozott határozatát, mely így szólt: »A ház utasítja, a vasúti s pénzügyi bizottsá­gokért, hogy mihelyt a kormány a keleti vasútra vo­natkozó előterjesztést benyújtja, vegyék vizsgálat alá a keleti vasút ügyét, szolgáltattassanak ki maguk­nak minden erre vonatkozó okmányt, hallgassanak ki, a­mennyiben szükségesnek mutatkozandó szakfér­fiakat és tanúkat, terjes­szék ki figyelmüket ama tár­­sulat eredetére, első megalakulására, a vállalkozók és az igazgatótanács, úgyszintén a kormánybiztosok által követett eljárásra, s tegyenek mindenről még a jelen ülésszak alatt részletes és okadatolt jelentést a háznak, hogy ezek folytán a törvényhozás a netalán szükséges intézkedéseket megtehesse.« Szóló nem tudja megegyeztetni e határozattal az albizottság jelentésének azon részét, hogy eddig, míg szemben a dotatióval az egész keleti vasút szak­szerűig fel nem vétetik — mire bizony az államnak pénze nincs — és az anglo osztrák banknak a keleti vasútra vonatkozó könyvét tüzetesen meg nem vizs­gáltatnak, kimerítő felderítést nem adhat, holott épen ezen jelentés többi része már­is tüzetesen meg­felelt a bizottság hivatásának, azaz részletesen és odadatolva adja elő a keleti vasút eredetét, első meg­alakulását, a vállalkozók és az igazgatótanács köve­­­ti eljárását, és a kihallgatott szakférfiak vallom­á­­sait. Ennél többet a ház sem kívánt, ezzel befejezte a bizottság eljárását; a netalán szükséges intézkedő­­tétele a házat illeti. Pártolja a pénzügymi­­niszteri javasla, hogy egy igen rövid jelentés el­­készítésével bizassék meg a jegyző két bizottsági taggal­ . Wahrmann Mór ugyanis 7­611 véleményben van, és bővebben indokolva adja elő azt az okokat, melyeknél fogva az albizottság jelentésében elősoroló indítványokat a továbbfolytatásra vonatkozólag nem pártolhatja. Horváth Lajos elhibázott lépésnek tar­taná, ha a képviselőház elé oly jelentéssel lépne a bizottság, mel­lyel mintegy a bűnöst mutatná a bí­rónak, vagy a részvényeseket mintegy az államhoz utalná kártérítés végett. Igen nagy becsben tartja a roppant szorgalommal kidolgozott kimerítő jelentést, de annak hiányait sem tagadhatja, főleg ott, a­hol a kormány mulasztásról szól. Korizmics László mint az albizottság elnöke védi az albizottság eljárását, a­melyet a leg­jobb akarattal utasítás nélkül végzett. Erre az elnök kimondja a többség határozatául, hogy egy hármas albizottság küldetik ki egy rövid végső jelentés készítése végett, melynek tagjai Korizmics mint elnök, Szentpály jegyző és Horváth Lajos. Ezzel az ülés eloszlott. Az ülésen jelen volt a pénzügyminiszteren kívül P­é­c­h­y közlekedési miniszter. — Az országos magyar ipar­egyesület igazgatósága ma d. u. 5 órakor testületileg tisztelgett báró Simonyi kereske­delmi miniszternél s egy üdvözlő iratot adott át. — A „HON“ TÁRCZÁJA. EK YIM, TIED, ÖVÉ. Regény hat kötetben. Irta Jókai Mór. VI. KÖTET. „Férfi sorsa a nő“. (81. Folytatás.) Zeusz, a nympha és a faun. Meg volt felőle győződve, hogy részéről ez a leg­nagyobb homagium, a­mit valaha férfi nő lábaihoz rakott. Ő egy istennőt áldoz fel egy halandó leányért. Másnap elutazott Kolozsvárra, a­nélkül, hogy Fatimát látta volna. E világi fogalmak szerint neki nem volt szabad többé ez eset után e hölgyet meglátogatni addig, a­míg teljes nyilvánossággal nem tehető. Kolozsvárott aztán hozzáértő ügyvédek kezébe került az ügy, azok azt belevezették a rendes kéz k­­vágásba. A consistorium megtett mindent, a­mi hiva­tásában állott, megkísérte a formaszerű kibékéltetést a felek között, az természetesen nem sikerült Azután előadatta indokaikat. Engesztelhetlen gyűlölet volt az alap. Ezt mind a két fél bíróság előtt ismételten nyilvánitá. A per ezentúl a birák dolga volt. Áldorfay Inczének a tizenharmadik napon az­tán bizalmasan megsúgta az ügyvéde, hogy ha már eléggé áttanulmányozta Erdély fővárosának meg­szemlélésre méltó ritkaságait s meglátogatta a kör­nyékben a Torda-hasadékot, a tordai sóbányákat, a gyerzári jégbarlangot s az abrudbányai arany­tele­peket, úgy semmi sem kényszeríti őt arra, hogy az egész hat hetet itt töltse Erdélyben ; hanem ha va­lami dolga van »odakinn,« bátran elmehet utána, s csak majd az ítélet­­ kihirdetésekor kívántatik itt la­­kosságának bebizonyítása , a miről majd ügyvéde an­nak idején táviratilag tudósítani fogja. Incze kapott a vett figyelmeztetésen s rögtön sietett a vasúthoz jegyet váltani egész Bécsig. Még csak meg sem akart pihenni Budapesten. A külső tisztességre mégis tartott annyit, hogy a­mig válópere folyik, addig táviratokat ne küldözzön Fatimének Kolozsvárról. Az egész után a viszonttalálkozás képzelméi­vel volt tele lelke. Elgondolta, hogy várja a leány naponkint az ő levelét, s milyen meglepetés lesz majd az, ha a késedelmes levél helyett őt magát fogja meglátni! A vágyak türelmetlenné tették. Milyen hosszú ez az út! Milyen sűrűk az állomások! Milyen lassan mászik az a gőzmozdony! Még­hozzá az a szerencsétlenség is érte, hogy Pozsonyon túl egy felhőszakadás megrongálta a vas­utat : öt óra hosszat kellett várakozni Szempczen, a­míg a közlekedést helyreállították. Áldorfay ezt tar­totta a sors legterhesebb csapásának életében. Nem bírta végig várni az időt, felkereste a tá­vírdát (ha lehetett volna, ráült volna) , innen, a­hol valószínűleg senki sem ismeri már, nem áll­hatta meg, hogy ne táviratozzon Fatimének legalább ennyit. »Ma megérkezem. Zeus.< A távirdász humoristikus gyerek volt, mikor Incze fizetés fejében egy bankjegyet tett eléje, azt mondta neki: »Nincs istenségednél apró mennykő , mert eb­ből nem tudok visszaadni.« Az elkésett vonat csak esti 7 órára érkezett meg Bécsbe. Incze a legelső bérkocsit ragadta el s vágtatott vele * utczába. A vasúttól a ház kapujáig, ez volt a leghos­­­szabb út. Futott fel a lépcsőkön. A rács be volt zárva. Majd leszakasztotta a csengetyűt. A nagy revolutióra előrohant a szobaleány fé­lig fésülködötten. »Itthon az asszonyságok ?« kérdé Incze még a rácson keresztül. »Nincsenek. »Hova mentek?« »Nem tudom.« »Igazán nem tudja, Jenny ?« »Bizony Isten nem tudom, nagyságos ur.< Meglehet ám, hogy nem tudja. Megtörténik, hogy az asszonyok nem mondják meg a szobaleánya­iknak, hogy hová mennek ? Lekullogott egész lehangoltan a kapushoz. Azt fogta kérdőre: »Nem hoztak ide ma egy telegrammot ?« »Még nem: nagyságos ur!« »Itt van ni! Ilyen a távirdai intézmény az osz­trák-magyar monarchiában!« — Morgott magában Incze. Az ember többre megy, ha a sürgetés izene­­tét rá bízza egy czigánypostára s azt felülteti egy ökrös szekérre. Fogadom, hogy az is megelőzi a telegrafot. Az az élez és ficzkó is jobban tett volna, ha a tréfája helyett siet rögtön a táviratot útbaiga­zítani. Az az élezes ficzkó valószinüleg azt gondolta, hogy elébbvaló dolog lesz neki a vasúti fennakadást minden irányban megsürgönyözni, meg a fennakadt utasok üzleti sürgönyeit nyélbe sütni s csak aztán következik a sor Jupiter nuntiumára Danaé kisas­­­szonyhoz. S az lesz elkésett. Incze még egy expedienst talált ki. Felkereste azt a kávéházat, a­hol Belle Ange urat minden este bizonyosan fel lehet találni. Ez az egy bizonyos do­log van a nap alatt: második nincs. Valóban rá is talált. Belle Ange úr ott ült egy kártyaasztal »mö­gött« s a kártyázókat nézte. Neki bizonyosan nem volt pénze. »Ah a tábornok úr már megérkezett ?« szólt furcsa örömmel, mikor Incze eléje toppant. »Önök nem is vártak még rám.« »De mindennap emlegettük.« »Madame Belle Anget nem találtam odahaza. Nem tudja ön, hova mentek?« »Hitemre mondom nem tudom.« Incze elővett a tárczájából egy ujdonat uj ez­rest s azt két rétbe hajtotta. A mi képes volt Belle Ange urat hitében erő­sen megingatni. »Azaz, hogy hallottam az asztalnál, hogy vala­hova szándékoznak menni, de már nem jut eszembe, hogy hova ? Incze négy rétbe hajtotta az ezrest. »Hát ön nem határozta el magát azóta valami nagyszerű utazásra.« »Helas!« sóhajta fel Belle Ange­ur. »Dehogy nem. Nekem ma Párisban kellene lennem, ha a sors vas keze vissza nem tartóztatna.« »Párisban ? Hisz azt most ostromolják a né­metek.« »Épen azért. Én is szerveznék ellenük egy sza­bad csapatot. hozzá.«»Hanem a szükséges hadiköltség hiányzik »Kitalálta ön. A sors oly mostoha. Pedig soha­­­sem volt olyan jó alkalom, mint most, egy ilyen irányt vetett életet mint az enyim dicsően bevégez­­hetni.« »Hátha én egy kis nemzeti kölcsönnel segíthet­nék önön ? »Azt hálásan jegyezném fel a többi közé.« »Tehát még­sem emlékezik ön rá, hogy mada­me Belle Ange hova ment ez este ? Monsieur Belle Ange emlékező tehetsége egy­szerre csodamódon megjavult. »De igen. A circusba.« »Melyikbe ? Kettő van.« »A Renz-félébe.« Incze az ezrest Belle Ange­ur markába csusztatá. »Köszönöm.« Rebegő a citoyen. »Még ma indu­lok Toulonban.« »Aztán vigyázzon magára.« »Ók nem fognak el engem a németek.« »Nem is attól féltem én önt, hogy a néme­tek kezébe esik, hanem hogy a »görögök« kezébe esik. (A francziák a hamis játékost nevezik »gre­­cque»-nek.) Ezt megtudva, sietett bérkocsijához vissza Al­dorfay s vágtatott a Renz circusához. Ott vett m­agának egy páholyt s bérelt ki a pá­holynyitótól egy távcsövet. A circus tömve volt ,mint rendesen. Incze szemen szedte látcsövével az egész közön­séget. Sorba vizsgált minden páholyt , végig mus­trált minden zártszéksort, karszék-osztályt, erkélyt, karzatokat. Nem találta Fatimét sehol. Megint újra kezdte. Csillagász nem veszi úgy szemügyre az égi­testeket, szökevény üstököst keres­ve, mint ő e tarka embercbaoszt, hogy megtaláljon közötte egy üldözött arczot. Az nem volt ott. Meg­látta volna őt bizonynyal, ha ott van. Ez nem olyan arcz, a melynek el lehet veszni a sok között. Tiz ezer közül is kitűnik az! Tánczoltathatta ő miatta odalenn a kitanitott paripáit madame Ez, lejthette kecses virágtánczát lóháton mademoiselle Amaz, szórhatták az életet és bukfenczet messieurs les elownsok, hajigálhatta egymást a levegőn keresztül a két trapézon függő * gályarab; ő nem látott mindabból semmit: — a­mi a földön történik. Már azt kezdte hinni, hogy monsieur Belle Ange valami rész tréfát követett el vele, vagy pedig maga is egy sajnos megcsalatásnak lett az áldozata, s Fatimeék mást mondtak előtte, mint a­hová mentek. Most, az előadás vége felé, a­hová a legérdeke­sebb részleteket szokták szorítani, a közönség közt támadó izgalomból kezdi észre venni, hogy rendkívüli figyelemre méltó mutatvány közeledik; minden látcső az istállóajtó felé irányul. Megnézte, mi van a szín­­lapon ? »Captain Bloomer, a rettent* betlen ménszelidítő, előadása egy ukrajnai vad lóval.« Ez izgalmas látványnak ígérkezett, ha nem be­tanult színjáték. Legelébb is a szilaj ló jelent meg a fövényen. Vágtatva, nyerítve rohant ki az istállóból, s azon kezdte, hogy háromszor felrúgott a lovászmester fe­lé, a­ki ostorával pattantott eléje. Gubanczos, ke­­féletlen szőréről látszott, hogy ez még civilizálat­lan állat. A közönség irányában is nagyon tiszteletle­nül viselte magát. Az aréna közepén lehenger­­gőzött, jobbra balra vetette magát s aztán felug­rott, megrázkódott s elkezdte a fogaival a hátát va­karni. Most egyszerre ezer meg ezer tenyér csattanik össze tapsolva. Kilép a nagy leszelidítő mester, Cap­tain Bloomer. Termetét a selyem tricoin kívül semmi sem fedi. Tökéletes vad indián. Azt mondják róla, hogy indus eredetű. Vad, villogó szemei, felvetett vérpiros ajkai, göndör fekete haja inkább spanyol vért árul­nak el benne. Egyik sem ő. Áldorfay az első tekintetre ráismer. Ez Gideon!. .. Ugyanő az. A­ clericus, a guerillavezér, a török jaszmagdzsi. És most lovar­művész. Miért ne lehetne az ? Ez az utóbb űzött mester­ségei között a legtisztességesebb hivatás. S mégis érdemli művészi hírnevét. Egyetlen kötélburokkal a derekán közeledik a szi­laj paripa felé; annak minden groteszk szökelléseit ha­sonlókkal ellensúlyozza, megkeríti, megrohanja, s ha egyszer félkezével sörényébe kapaszkodhatott, többé

Next