A Hon, 1876. május (14. évfolyam, 100-125. szám)

1876-05-31 / 125. szám

nem bízná meg, elfogadja Horváth Lajos véle­ményét. A bizottság elfogadja Horváth véleményét a fővárosra vonatkozólag, a többi városban azon­ban a jogvégzett tisztviselő lesz megbízandó a béke­­bírósággal. T­e­r­e­s­z­k­y a békebírónak kedvezményt óhajt­ván nyújtani, indítványozza, hogy a községi és terv­­hatósági önkormányzati jogok gyakorlatánál állami adóra kétszeresen számittassék. A bizottság nem fo­gadja el. Szilágyi azon kedvezményt nyújtaná a bé­kebírónak, hogy a törvényhatósági házi pénztár költ­ségeihez való járulástól felmentessék. P­e­r­c­z­e­l erkölcsi előnyt szívesen kész nyúj­tani, de anyagit nem. A bizottság minden tagja ellene nyilatkozván, Szilágyi indítványa is elejtetik. 18. §. az a) pont, mely a szolgabirákról szól, a biz. elvi határozata folytán kimarad. A b) pontnál kimondatik, hogy a fővárosban kerületenkint alkalmaztassák egy jogvégzett egyén békebiróul, és hogy a sz. királyi és rendes tanácsú városokba is jogtudó vagy bírói tisztet viselt tisztvi­selők választassanak békebirákul. A 19. §. kihagyatik. 20. §. elfogadtatik. A 21. §-t T­e­r­e­s­z­k­y kihagyatni kívánja, mert a nagy­községben lakó alkalmas egyén, ha kívánja a békebirói tisztet viselni, a törvényhatóság és minisz­térium utján, különb­n is megbízhatók a békebirói tiszttel. Per­cz­el miniszter fenntartatni kívánja a szerkezetet. Csemeghi szükségesnek tartja a szakasz intézkedését, mert van sok nagy község, mely szíve­sen alkalmazand magának fizetéses békebírót. Hammersberg pártolja a szerkezetet, de a miniszteri megerősítést feleslegesnek tartja, s ele­gendőnek véli, ha a törvényhatóság megerősíti a nagy­község által választott békebírót. Szilágyi a kormány megerősítését itt is fentartja, sőt a sz. kir. és rend. tanácsú városokra is kiterjesztené. A törvényhatóság helyett a közigazga­tási bizottság által kivánja a felterjesztést tétetni. A többség a szakaszt megtartja Szilágyi mó­­dositványával. A 22. §. kihagyatik. A 23. §. kihagyatik s a 17. §-ban fog kimon­datni, hogy a városi és községi békebirók is tartoznak a békebirói esküt letenni. II. Fejezet, Terület és Illetékesség. 24. §. első bekezdésénél Teleszky indítványoz­za, hogy a békebirói járásokat a tvhatóság közigaz­gatási bizottsága os­sza be. Szilágyi azt helyesli, de az igazságügymi­niszter jóváhagyását szükségesnek tartja e munká­latnál. P­e­r­c­z­e­l mint a békebirói járást a közigazga­tási járással azonosnak kivánja. Hammersberg esetről esetre kivánja meg­­határoztatni a kinevezett békebiró illetékességi te­rületét. E kérdés eldöntése függőben maradt. A legközelebbi ülés csütörtökön d. u. 5 óra­kor lesz. — Konstantinápolyból a »Lloyd«­­nak következőket írnak : A porta újabban minden külföldi képviselőjével tudatta, hogy a Gortsakoff által ajánlott tervezeteket nem fogadja el. Anglia eljárásában nagy támaszt nyer erre nézve s azonkí­vül a pesti delegácziók vitájából meggyőződött, hogy a conferentia a fegyveres beavatkozást bizonyos kö­rülmények közt helyeselné s nem ok nélkül gyanítja, hogy a német kanczellár már átlépte a laissez faire határát. Mindezen körülmények arra indították a portát, hogy határozottan tiltakozzék a külföldi ha­talmak beavatkozása ellen a török ügyekbe. A törökök elkeseredése, különösen Oroszország ellen mindinkább nagyobb, miután új s úi bizonyíté­kok jönnek napfényre, hogy a bulgáriai felkelést az oroszok kezdemény­ezték s ezen kormány nagy össze­get fordít arra, hogy az egész balkáni félszigetet lángra gyulassza. Bulgáriában már több mint száz falu gyujtatott fel, több mint százezer ember gyilkolta­tok meg, basibozukok s cirkassiai naplopók kóborol­nak szerteszét a török birodalom e szép tartományá­ban gyilkolva s elpusztítva mindent, mit az embe­rek szorgalma évtizedek óta teremtett. A szent Orosz­ország pedig jajveszékel a keresztyének legyilkolá­­sán, melynek főkép­p az oka. Az adrianopoli­s philippopoli orosz consulok elutaztak s egyelőre Konstantinápolyban telepedtek le; hir szerint ezen utazás nem volt önkénytes, ha­nem a jó urak mint főizgatók leábczáztatva elüzettek. A porta elhatározta, hogy a felkelők kibéküléséig mindennemű pénzügyi tervet felfüggeszt s a société fermiére megbízottait rendjelekkel kárpótolja. Ezek azonban visszautasiták az ily kitüntetést. Falke, a történelmi s iparmükiálli­­tásról. Falke Jakab, a bécsi művészeti s iparmuzeum első őre­s helyettes igazgatója, a »Wiener Abend­post« melléklapjában, három czikkben ismerteti tör­ténelmi s iparmű kiállításunkat. Átalában érdekes s mindig tanulságos tudni, mit mondanak rólunk s dol­gainkról az idegenek, kétszeresen az, ha ismertetőnk oly illetékes, mint a jelen esetben Falke, ki előkelő sorban áll a műszerelők s műértők között s kiállítá­sunk meglátogatásával és beható figyelemre méltatá­sával mindenesetre csak megtisztelt. Első czikkében Falke, röviden kiemelve az ily collectiv kiállítások jelentőségét, mű kiállitásunk ere­detét s keletkezése történetét beszéli el, a­mint az nálunk már ismeretes, lajtántuli olvasói számára. — Elmondja, hogy az ép oly nemes, mint szerencsés esz­me Zichy P. Ferencz grófné agyában született meg, ki annak valósítása körül is a legnagyobb kitartás­sal s buzgósággal működött s így a siker oroszlánré­szét minden tekintetben neki kell ítélni. Megemlíti mellette méltánylattal, azon férfiakat, kik a felállítás és rendezés körül annyi szakértelemmel működtek, Römer és Bubics apátokat, Henszlmannt, Pulszkyt stb. Végre a gróf Károlyi palota, a kiállítás helyisé­ge leírása után egy átalános tekintetet vet az egész­re, számot ad az összbenyomásról s fölemlíti a főki­­állítókat, előre jelezve a legnevezetesb műtárgyak néhányát. Ez átalános s olvasóira nézve nem is felesleges tájékoztatás után, második és harmadik czikkében részletesebb ismertetését nyújtja Falke a kiállítás­nak. Helyesen, a könnyebb áttekintés szempontjából nem szobák és kiállítók, hanem benső rokonságuk szerint csoportosítja a tárgyakat. Ha, úgymond, a tárgyak egyneműsége szerint képzeljük csoportosítva a kiállítást, az ezüst­művek fognak leginkább kiválni és pedig szint­úgy az eg­házi, mint a világi tárgyak között. Min­den fajta ivóeszközt, mellettük tányérokat, tálakat, csészéket vert ezüstből, és nem egyet rendkívüli nagy­ságban, egész csoportokban látunk magunk előtt. Mindjárt ezek után következnek az ékszerek, melyek iránt a magyar nemzet különös előszeretettel látszik, elejétől fogva máig is, viseltetni ; valamint azok mel­lett az ékes és czifra fegyverek iránt is, me­lyek nagy része szintén ötvösmunka. E három, egy­mással rokon csoportra fordítja figyelmét Falke min­denekelőtt. Kezdi azon tárgyon, mely óriási mérvei által leginkább leköti figyelmét a fraknói Eszterházy kincstárból jött nagy ezüstasztalon, melyet részlete­sen leír s méltányol ; de hiába keresi rajta a művész nevét, pedig megvárta volna, hogy, művére büszkén, megörökítse azt valahol rajta. Helyette csak egy soproni becsümester nevét találja rajta, a ki csak közelebbről becsülvén a nemes müvet, nevét rávéste. Magát a müvet, melyhez azonban a két szék későbbi s kevésbé becses járulék, augsburgi munkának volna hajlandó tartani a szemlélő, ha nem tudná, hogy ké­szülése korában (a XVII. század közepén) az ötvös­művészet Magyarországon, jelesen Kassán s még in­kább Erdélyben is nagy virágzásban volt. Számtalan ezüst edény tanúskodik erről a kiállításban, melyek közül, mint határozottan magyar- és erdélyországi készítményeket nem egyet jelöl meg Falke. Külön figyelemre méltatja a poharakat és billikomokat, me­lyek közt az ágostai és nürnbergi munkát együtt ta­láljuk szintén a magyarországival és erdélyivel.Legna­­gyobb részük a XVI. század utó, s a XVII. előjeléből való, tehát az újabb renaissance idejéből. Néhány, kar­csú idomaival s gazdag, könnyrajzaival a legkitű­nőbb nürnbergi ötvösök remekeire emlékeztet; gót­­stylü csak egy darab van közöttük (a 62. sz. a máso­dik üveg­szekrényben), mely a középkor végére, vagyis a XVI. század legelejére mutat. A poharak legpompá­sabbika, csaknem cso­dája az ötvös-művészetnek, az óriási Pálffy-billikom, melyet az ausztriai rendek adtak hálajelül a nagy Pálffy Miklósnak, mikor Győrt, országuk kulcsát, 1596 ban visszafoglalta a töröktől. A tömör arany edény, renasissance stylben tartott nemes és gazdag formáival fedelén római hős alakját mutatja, kinek sisakja, pánczéla, fegyverzete a legszebb áttetsző zománczczal van bevonva; köröskörül áttört és zo­­mánczozott arany ékitményekkel van czifrázva, me­lyek ismét diadaljeleket, fegyverzeteket stb. tüntet­nek elő, a legbájosabb zománcz-munkában. Minden tekintetben első rangú mű. A második csoport az ékszereket foglalja magában, melyekről bizton ki véli mondhatni Falke, hogy nincsenek oly gazdagon képviselve, mint lehet­nének, tekintve főuraink és hölgyeink gazdagságát ily családi kincsekben. De elég van arra, hogy fo­galmat szerezzünk a be nem mutatottak különféle­­ségéről is. Falke az ékszereket, melyeket a kiállításon talál, kassai vagy erdélyi eredetek szerint különböz­teti meg átalában technikájukra, ékítményeik rész­leteire s modorára nézve, bár egészben véve hason­lók egymáshoz. Az egyik modor szerint az övék, mentekötők, kardhüvelyek sima ezüst lapjai finom ezüst filigránnal bontvák, melybe zománczolt, ter­mészetes alakú virágok vannak szőve, vagy csokor­ként felrakva. Az e végre használt zománcz vagy homályos, tejfehér alapú s a virág neméhez képest van színezve, vagy magában áttetsző rendkívül szép zöld s kék szinben. A másik modor inkább közelit a renaissance-izlésü ékszerekhez; gazdagabban hasz­nál vert ezüstöt, ékitésül drágakövekkel, melyek ki­­magaslanak lapjáról, itt-ott zománczczal is emelve, úgy hogy az egész, élénk, tarka szint ölt. Vajjon e két modor helyileg is elkülönözhető-e, vagy egy s azon ötvös műhelyében egymás mellett is virágzott-e? alig eldönthető kérdés. A kiállításon mind a két modor jól van képviselve, — de mégis jobban (talán csak esetlegesen) az első, mely a filigrán munka s zománczvirágok által jellemezhető. Ide tartoznak az Erdődy gróf által kiállított ékszerek, míg a másik modort képviselik a gróf Andrássy Manóé s egy tollszerű fövegek, a gr. Zichy Ödöné. Az ékszerek közt azonban a legkitűnőbbek, melyeknek Falke határozottan elsőséget ad, a 163. és 165 szám alatt állók, melyek a Zay gróféi és a 186 szám alatti nyakék és diadém , Bárczay bárónőé. Különösen ez utóbbit, a maga ne­­­mében, a kiállítás koronájának nevezi. Mind arany­ból, a legfinomabb áttört munkával, helyenként át­tetsző zománczczal ékítve, s apró zománczolt alakok­kal, gyöngyökkel és drága kövekkel behintve, ép oly dúsgazdag, mint finom ízléssel. A XVI. század má­sodik feléből származván, sok hasonlatosságot mutat­nak a Pálffy-billikom modora s ízléséhez . Érde­kes a gr. Andrássy gyürü-gyüjteménye is, részben történeti, de részben művészeti szempontból is; vala­mint a Zichy-féle arany babér-ékszer, mely nem rég találtatott a gróf egy pusztáján. Az ékszerekkel méltán versenyeznek érdeklő­désünkben a fegyverek, melyek itt, természe­tesen, szintén roppant számmal jelennek meg, s egész szekrényeket töltenek be, a kardok kiváltképen. Sok, ízletesen rendezve, csak éketményül szolgál a kiállí­tás összhatásához; némelyik csak egykori hírneves birtokosa miatt nevezetes; de még több a mi művé­szeti s műtörténelmi tekintetből is, jelesen arany-, ezüst- és zománczműveiért kiválóan becses. E három gazdagon képviselt csoporton túl az­tán, mint csoportot, alig lehet kiemelni valamit, ha csak, czéljuk azonosságáért, az egyházi szerelvénye­ket s kincseket egy csoportnak nem veszszük. Ezek, mint csoport, amazokat is fölülmúlják számban, becs­ben egyaránt, külön termet is foglalnak el. Falke is nagy tisztelettel szól róluk, mint »the last, nos the least«-ról, miután még röviden néhány kisebb cso­port : az üveg és porczellán, az elefántcsont-művek, a házi s kézi eszközök, bútorneműek rövid jellemző is­mertetését előre bocsátotta. Az egyház, mondja végül erre térve át, minden kiállításon saját külön helyet foglal el. A­mi itt is felmutat, rányomja bélyegét az összes kiállításra, a­mennyiben az egyházi művészet egyes ágai csak egyes példányokban lépnek föl, mások ellenben mint csoport is rendkívül érdekesek és tanulságosak. Ez utóbbiak közt az első helyet foglalja el a szepesi püspök küldeménye 28 darab többnyire ezüst­edények, együttvéve kiváló jelentőségűek, mert mind az országban készültek s rendkívül jellemzők. Szám­ra nagyobbak az esztergomi érsek és győri püspök küldeményei s mindent összevéve sokkal gazdagab­bak is, de épen gazdagságuk hat hátrányosan összbe­nyomásukra, nem csak halmozottságuk miatt, a mire a tér szük volta kényszeritett, hanem főleg azért, mert bennök antik és modern van egymás mellé állítva. Például az esztergomi gyűjtemény modern művei, a Lippert építész tervrajzai szerint, magukban véve jele­sek, stylgazdagok és szép kivitelűek; de az uj és régi ily összekeverése egymásnak árt. A laikus, az uj fényétől elvakítva, rá sem néz a réginek egyszerűbb, szeré­nyebb, bár összhangzatosbb s művészibb formáira; ellenben a műértő csak ezekre függeszti figyelmét s megveti mellettök a másikat, holott ha ez csak ma­gában állana, nem tagadná meg tőle a figyelmet, szemügyre vételt, s a kellő méltánylatot. Az egyházi tárgyak egyes példányokban fel­tűnő nevezettességeihez tartoznak mindenekelőtt a kéziratok és nyomtatványok, részben Corvi­­v­na — jellegűek, részben történelmi — de nem ritkán nagy műbecscsel is birók. Legnagyobb s legnevezetesebb is ezek közt a győri antiphonale, mi­niatűr képei s initialeival, egészen pergamenen, s a középkor végszakából származó, bronzékitményü, bőrkötésével. Az egyházi öltönyök közt, régiségre s történeti becsre nézve legkitűnőbbek a Sz. László palástja (Zág­rábból), mellette egy valamely szent alakjával varrott palást, a szepesi gyűjteményben. Ha a görög felírás rajta nem bizonyitná is, az egyszerűen nagyszerű s ke­vés vonással rendkívül jellemzetesen kivitt alak rajta elég volna meggyőzni az értőt, hogy e mű, melynek szövete a »vestes gammadiae« mintáira vannak aranyfonallal áthimezve, a byzanti művészet legszebb korszakából, t. i. a XII századból való. Minden ré­szében XII Leo pápa hires dalmatikájára emlékeztet. Az egyház által igénybe vett összes művészetek közül az ötvös-művészség van a leggazdagabban s a legérdekesebben képviselve itt: monstrancziák, ke­resztek, feszületek, kelyhek, ereklye tartók, s az isteni tiszteletben használatos egyéb edények és eszközök között van egy némi a mi a tudomány előtt eddig is­meretlen volt. Ilyen mindenek fölött a szepesi művek gyűjteménye, és több darab az esztergomi s győri gyűjteményekből. Az esztergomiak közt van az egyházi osztály valószínűleg legrégibb darabja is, egy tábla régi s valódi byzánczi zománczból (email cloisonné) arany alapon, egészen hasonló a velenczei szent Márk­­könyvtárban levő hires könyvtáblákhoz. A közepén kereszt volt, kétségkívül a Krisztus keresztjének egy ereklye darabja, de mely már eltűnt onnan. Két oldalt, a legszebb zománcz fényben Kon­stantin császár és Ilona császárné alakjai. Körül több alak s feliratok. E tábla, bizonyosan, még időszámlá­lásunk első ezred­évéből való. A szepesi gyűjtemény ötvös munkáinak jel­lemét, modorát, művészetét Falke behatóbban mél­tatja, mint a többi tárgyakat. Nagy közönség számá­ra írván, minden tudós színezet nélkül ir. A szakem­berek talán igen futólagosnak, vagy épen felületesnek is fogják találni, de a­kiknek szánva van, nem élvez­hetnék máskép. A szepesi tárgyaknál némileg kivé­telt tesz s részletekbe és mű történelmi hozzávetések­­be is ereszkedik. »így látjuk, végzi ismertetését, hogy e kiállítás nemcsak a nézők kíváncsiságát, vagy a műbarát szen­vedélyét képes kielégíteni, hanem tanulságos felvilá­gosításokat is nyújt oly kérdések felől, melyekre könyvekben hiába keresünk feleletet. Részünkről a legnagyobb hálával gondolunk reá s csak azt óhajt­juk, vajha még rövidre terjedő tartama alatt anyagi­lag is elérje a kitűzött nemes czélt, a sürü látogatás által melyet becses voltánál fogva oly nagymértékben megérdemel!« Országgyűlési tudósítás, Budapest, máj. 30. A területrendezési vita második napja lefolyt a­nélkül, hogy nagyobb hullámokat vetett volna. A miniszterelnök, Tóth Vilmos és Péchy Manó gr. beszéde érdemel az ülés­ből kiválóbb figyelmet; Tóth Vilmosé külö­nösen úgy, mint a volt Deákpárt egyik ve­zértagjának tartózkodás nélküli, nyílt, loyális nyilatkozata a jelen kabinet mellett. Paczolay beszéde némikép ellentétét képezhetné ennek, ha Paczolay szereplése rég időktől fogva nem nélkülözné azt, a­minek Tóth Vilmos nyilatkozata bővében volt, a komoly számbavehetőséget. Ezt konstatálva, nem ké­sünk kiemelni, hogy Paczolay vacskos hu­mora ma nem volt ötletek hián, a­mit meg is hálált a nevetni szerető ház. A miniszterelnök replikája, a támadások szabatos visszaveré­sén kívül — természetesen e részben sem maradt adós s e szóváltás átalán nem volt élvezetes hatás nélkül, a parlamenti csatáro­zások kedvelőinek. — Kevésbé nyilatkozha­tunk ígyen az ülés egyéb részéről. Ha a szó­nokok többi csomója (jobbról, balról, sőt — sír veria verbo — középről, elolvassa, a­mit mondott: alig his­szük, hogy maga is ne jöj­jön belátására, nem mondjuk annak, hogy nekik nem volt mit mondaniok, — ily­en­beismerést parlamenti szónok soha nem jön még — de annak, hogy az utána követke­zőknek nem lesz mit mondaniok. Fájdalom, hogy ezek szintén csak akkor jönnek majd e belátásra, mikor már maguk kibeszélték ma­gukat. A képviselőház ülése május 30-dikán. Az esti lapunkban közlött tudósítás Paczo­lay beszédének folyamán szakadt meg. E beszédből folytatólag kiemeljük a következőket: A jelen szer­vezés a közigazgatás hasznára azért sem lesz, mert nagy, 200­0 mértföldnél nagyobb hatóságok meg­hagyatnak. Szaló ennek okát abban látja, hogy e vi­dékek, melyekért pedig a felső vidékek lakói a három Kőrös , a Berettyó szabályozásakor úgyis megfizet­ték a maguk hányadát, most közigazgatási költsé­geikre a házi adót igen kis százalékban vezessék, sőt nyereséggel vigyék. (Zajos derültség.) Ha a minisz­ter Francziaország példájára utalt, kövesse abban is ez országot, hogy a közigazgatás költségei az állami kiadások közt első sorban foglaljanak helyet. (He­lyeslések.) Ha már a pénzügyminiszter a maga, ille­tőleg az állam szükségletére (Derültség.) a maga szükségletére is, mert 12,000 frt fizetése van az ál­lamtól (Zajos derültség.), nem tudja behajtani a költ­ségeket, még kevésbé lehet majd behajtani a domesz­­tikát. Nem állítja, hogy Debreczen megye eszméjét Tisza kezdeményezte, hanem ha Tisza oly na­gyon hajlandó Szapáry eszméjét elfogadni, úgy jobb lett volna, ha e javaslatot Szapáry nyújtja vala be. Debreczen a puszták által, melyek a községi tör­vény mellőzésével kebeleztetnek hozzá, szintén nagy előnyben részesül, de mert Debreczen magyar város, isten neki (Derültség.), ő bele­nyugszik. — Kivánja, hogy a miniszterelnök mentül tovább maradjon szé­kén s nehogy előbbi ellenzéki szereplését megújítsa, s végül bocsánatot kér a miatt, hogy tegnap egy mi­niszteri székre leült. Nem táplál aspirácziót, hogy oda jusson, ámbár feltesz magáról annyi képességet, hogy a jelenlegihez hasonló indokolású törvényjavas­latot ő is be tudott volna terjeszteni. (Nagy de­rültség.) Ajánlja különben a miniszternek a béketűrést. Ennek több hasznát veszi, mint a türelmetlenségnek. (Helyeslések.) Bork­a Zsigmond adófölemelési szándékot s a nem-magyar ajkú nemzetiségek elnyomására irány­zott szándékot lát e javaslatban. Ezt a nyulat nem is kellett kiugratni a bokorból, mert azon tapsifüles ott feküdt a nyílt utón. Az nem baj, ha valaki onnan is akar nyulat kiugratni, a­hol nincs­ nagyobb baj, ha valaki onnan nem tudja kiugratni, a­hol van s a miniszterelnökkel Bécsben az alkudozások közben ez történt. Nem fogadja el a javaslatot, nem fejti ki, hogy miért! mert nem akarja a minisztérium inga­dozó állását erősbíteni az által, hogy az elnök-mi­niszternek — ki nagyon bátor velük, három-négy itt ülő nemzetiséggel szemben, míg Béc­csel szemben meghúzza magát — alkalma legyen üres frázisokat pufogtatva a ház rokonszenvét kinyerni. (Derültség.) A javaslat ellen szavaz. Tisza Kálmán miniszterelnök és belügymi­­niszter: T. ház­ Igen sajnálom, hogy a t. ház idejét (Halljuk !) ismét igénybe kell vennem, de utoljára is, midőn nyilatkozatom, mondott szavaim, részint félre értetnek, részint helytelenül magyaráztatnak, köteles­ségemnek tartom (Halljuk!) ezekre vonatkozólag szót emelni (Halljuk!) S legelőször is megjegyzem az előttem szólott t. képv.­ár előadására, kit megnyugtathatok az iránt, hogy akár ingadozik a kormány, akár nem, ő benne támaszát semmi uton, semmi módon és semmi alapon nem keresi, — hogy én azt sem itt, sem a közigazga­tási bizottságban nem mondtam oly értelemben, mint azt ő mondta, hogy a törvényszékek elhelyezése ide­iglenes, hanem mondtam azt és ezt kellett monda­nom, — mert ez nem az én tetszésemtől függ, hanem függ a törvénytől, — hogy a kormány intézkedvén, már többé mást nem tehet, de hogy a törvény értel­mében két év múlva úgy is maga a törvényhozás fogja a törvényszékek helyét végleg megállapítani. (Helyeslés a középen). Ez — azt gondolom — egy­mástól egészen különböző és eltérő két dolog. Különben mindazon dolgokra, melyeket a kép­viselő úr egyébként elmondott, reflectálni per abso­lute nem fogok. Nem látom és nem értem neki és a többek között épen neki jogosultságát arra, hogy egy más irányban követett eljárásomat oly modorban, mint tette, kritizálja és emlékeztetem, hogy akkor, midőn az emlegetett Bécsben nem alkotmányos szel­lem lengett, kik voltak azok, akik engedékenyek vol­tak, kik voltak azok, akik bérenczek voltak és kik azok, kik erősen állottak. (Átalános mozgás és élénk helyeslés). Hasonlag nem fogok felelni azokra sem — s csak egyet fogok ez irányban megjegyezni — mit a mai ülés elején szólott képviselő úr, mit az ország­gyűlés több éveken át követett politikájának mint­egy vádirataként előadott; egy ellen azonban tilta­kozom s ez az egy az, mintha ezen törvényjavaslattal egyeseknek, mint ő mondotta, bűneiért, mert ő mon­dotta, hogy bűneiért, Zarándot vagy bármely törvény­­hatóságot büntetni akarnám. Ez ellen nem szüksé­ges remonstrálnom, azt gondolom, hogy az egész házban mindenki azon nézetben lesz, melyben én va­gyok, hogy itt büntetésről még saját vétkükért való büntetésről is szó sincs és nem is lehet, s hogy nem ez azon szempont, melyből megbírálni kell és lehet ezen törvényjavaslatot, hanem a czélszerűség és szükségesség szempontja. (Igaz ! Úgy van­ a kö­zépről.) Valóban nincs is oka azon képviselő úrnak, hogy mint mondá, tőlünk nemzetiségét féltse ! Hivatkozom az országgyűlés összes eljárására 1867. óta. Hasonlítsa azt össze bárki én most nem fogom tenni — más országok törvényhozásainak hasonló tárgyakban követett eljárásával s akkor nem fogja mondhatni, hogy itt ezen az áldott Magyarország földjén, e haza bármely ajkú lakójának is nemzetisé­gét féltenie kell. (ügy van! Igaz!) Az a ki itt nem­zetisége elnyomásáról beszél vagy magát elnyomott­nak érzi nemzetisége tekintetében az csak­is azt árulja el, hogy nem elég neki az a­mi a nemzetisé­gek méltányos igényei szempontjából bővebb mérték­ben mint másutt itt megadatott, hanem hogy aspi­­ratióival túl megy a magyar állam létföltételeinek határán. (Élénk helyeslés.) Ha ez az ő indoka, akkor igen is van oka és lesz oka panaszkodni (Átalános helyeslés.) T. ház ! Több oldalról is történt hivatkozás arra, hogy én azt mondottam volna a tegnapi napon, hogy azért sajnálom, hogy az illető szónokokat nem hallgatták meg, mert maga az, hogy különböző okok­ból támadtatott meg javaslatom, bebizonyította vol­na, hogy az jó s ennek ellenében az mondatott, hogy hiszen az, hogy több tekintetben, több oldalról talál­nak valamit rosznak, nem bizonyítja azt, hogy jó, hanem bizonyítja azt, hogy rosz. Én azt, a­mit a t. képviselő urak reám idéztek, nem mondtam, hanem én azt mondottam, hogy kár, hogy a t. ház nem hall­gatta kellő figyelemmel a különböző szónokokat, mert az egyiknek érvei megczáfolták a másiknak érveit. Ez, azt gondolom egészen és tökéletesen más. (Igaz! Úgy van­­ a középről.) S igen sajnálom, de kérnem kell a t. ellennézetű szónokokat, hogyha csekély nyi­latkozataimat czáfolatra méltatják, igaz, hogy ez sokkal nehezebb, de azt czáfolják, a­mit mondottam, nem pedig fényes dialectikával azt, a­mit nem mon­dottam. (Tetszés a középen.) T. hát! Ma egy igen jó tanácsot hallottam a majdnem közvetlenül előttem szólott t. képviselő úr beszédének elején, midőn ugyan­is ő azt mondta, hogy nem kell keresni titkos értelmet, titkos szándékot, hanem fel kell tenni, hogy mindenki őszinte meggyő­ződése szerint azt tartja és azt mondja, a­mit jónak tart. Részemről minden szavát aláírom e tanácsának és igyekezem is követni. De — meglehet, nem emlék­szem rá, mert bizony sokszor volt alkalmam e t. ház­ban már szólni, hogy már valamikor elmondtam s ha tettem, bocsánatot kérek az ismétlésért — a t. kép­viselő úr mégis úgy járt, mint azon egyszeri pap — csak hogy elfeledte inteni a hallgatóságot, hogy úgy fog járni — ki midőn erkölcsi praedikatiót tartott híveinek, érezvén magában, hogy ő annak nem min­dig felel meg, azt mondá: de figyelmeztetlek benne­teket híveim, azt tegyétek, a­mit mondok, s ne azt, a­mit cselekszem. (Derültség.) Mert alig adta meg a képviselő úr ezt a jó tanácsot, mindjárt belement abba, hogy beszéljen a minisztériumnak a törvényja­vaslatban maskírozott szándékáról, belement abba, hogy ismét és ismételve felelevenítse azt, a­mi rész­ben legalább a tegnapi napon Debreczent illetőleg itt elmondatott. Nem felelnék reá ismét, hiszen kü­lönben is vannak némely képviselő urak, mint tudom, ezen házban, a­kik azon meggyőződésben élnek, hogy nekem legalább a legújabb időben nincs is okom Debreczent pártolni. (Derültség.) De felelek rá azért mert t. képviselőtársam igen nagy tévedésből indult ki (Halljuk!) Elsőben is a t. miniszter ur .. . . (Hosszan tartó derültség.) A t. képviselő úr azt mondja, és itt több pontot kell összefoglalnom, hogy ő a kikerekítést pártolta akkor, mikor én ellene voltam. Másodszor azt mondja, hogy igaz, hogy Hajdu megye eszméje a másik miniszter által proponáltatott, de ha a pro­­positó olyan jó volt, miért nem fogadtam el akkor, és miért nem terjesztő elő elődöm ; továbbá átmegy a Debreczen városának — mint ő mondja — adott nagy praesentre. Ez az, mit újságkép mondott a tegnapi napon mondottakhoz képest. A­mi az elsőt illeti, hivatkozhatom mindazokra kik akár a házban, akár a 21-es, akár a 9-38 bizott­ságban voltak, hogy én akkor is soha azt, hogy te­rületi kiigazításra szükség nincs, nem mondtam, hanem mondtam azt, hogy nem szükséges az ország egész területét mint egy czilkalommal és lineával mint egy egyenlő részekre osztani. A kettő közt úgy hiszem, igen nagy a különbség. De egyébiránt azt gondolom, hogy az egyenjogúságot egymásnak mégis csak meg kell adnunk és így ha­t, képviselő­­társamnak, a­ki akkor akarta a területi kijavítást szabad most nem akarnia, akkor nekem, ha akkor nem akartam volna is, szabad most akarnom. (Élénk derültség a középen.) Egyébiránt én soha sem azon nézetből indul­tam ki, hogy ha valamely dolognak minden részét nem tartom jónak, azért ne ismerjem el, hogy egyes részei jók s épen azéH ha nem tartottam is az ak­kori kerekítési javaslatot egészen jónak, azért nem köteleztem magamat sem akkor­ sem soha, hogy minden egyes részletét is rosznak tartsam. Sem pe­dig azon félre­értett, vagy hogy is mondjam, hiúság nincs bennem, hogy ha valamely eszme mástól jön, ha egyébként jónak tartom, azt magamévá ne te­gyem és a magam felelőssége alá venni ne akarjam. S arra csakug­yan hivatakozhatnám — a képviselő úr utolsó tanácsára is megemlékezve — hogy kimu­tatják a képviselőház évkönyvei, hogy elég megtá­madásban igen sok kormányi propositiót védtem, támogattam sokszor egészben, igen sokszor pedig még azon fölül egyes részeiben is. De a mi, mondom Debreczen városát illeti, mert a. t. képv. urnák egy másik kedvenez themajára a Körösökre, és Beretyóra nem fogok kitérni, a­mi Debreczent illeti, az constatálva van, hogy a Hajdú megye eszméje miniszteri elődeimnél született és még azt is megjegyezhetem az ellenkező állításokkal szemben, hogy habár elődöm első tervezete, — úgy a mint nem tudom itt hallottam-e vagy olvastam-e — Bihar megyéből többet akart hozzácsatolni, utóbbi tervezete miként végleg elfogadtatott, egészen ugyan­az — a biharmegyei részen legalább,­­­ mint a­mit én a házban beterjeszteni szerencsés voltam. A­mi pedig a praesentet illeti, ebben nagy téve­désben van a t. képv.­ár.Ő azt mondja, hogy azon pusz­ták elszakittattak Szabolcs megyétől és a Hajdúság­tól azért, hogy Debreczenhez menjenek, elszakittattak a községektől, melyekhez eddig tartoztak, és melyek­nél eddig adót kellett fizetni, és így Debreczen ked­véért megkárositattak azon községek. Első megjegy­zésem erre az, hogy ezen puszták részint Szabolcs, részint,­­ nem a Hajdúság, hanem Bihar megyében feküsznek. Ez az egyik. A másik észrevételem az, hogy ezen puszták Debreczen város határával egy continui­­tásban lévén, és kizárólag Debreczen városa tulajdo­nát képezvén, semmiféle irányban, más községhez csatolva nem voltak, más községhez községi adót ed­­dig is egy krajczárt sem fizettek. Hajdan a megyei domestica Kassához fizettek mint nemesi birtok után, illetőleg fizetett érték Debreczen városa, de ismét­lem községekhez csatolva nem voltak soha, községi adót nem fizettek soha. Egyébiránt pedig még azt is hozzá­tehetem, hogy évekkel ezelőtt épen Bihar me­­gye részéről az ezen puszták iránti minden befolyás megszűnt s egyátalában a helyzet valóban tarthatat­lan volt mind Bihar megye, mind Szabolcs felől, mert ezen puszták Debreczen városához tartozván, a me­gyék nem akartak — és volt okuk reá — költeni ott az adminisztratió és a közbiztonság fentartására. Debreczen városa pedig törvényszerűen még saját hatósága alá tartozóknak e pusztákat nem tekint­­hette és itt, hol összeütközések támadtak, hol pedig a közigazgatás és a közbiztonság szempontjából zava­ros viszonyok állottak fen, a­melyeken segíteni kell. De itt is csak azt mondhatom, ha a t. képviselő úr me­gint szememre veti is, hogy a törvényjavaslat e részét pedig szóról szóra, commáról commára t. miniszter­elődöm javaslatából vettem ki. T. hát ! Nem fogok azon térre menni, hogy nem sokkal ezelőtt megvitatott kérdéseket újból feleleve­nítsek, akkor felhozott s általam azt hiszem, megczá­­folt vádakat ismét megczáfoljak. Már pedig ezt kel­lene tennem, ha a kisebb városokat illetőleg, az előt­tem szólott Paczolay képviselő úr által felhozottakra reflectálni akarnék. Megvallom, azt hiszem, hogy a már megvita­tott és eldőlt dolgoknak újra felelevenítése, hasznot senkinek sem csinálhat, az országnak pedig az­által, hogy a képviselőház haszon nélkül vesztegeti idejét, okvetlenül több pénzébe kerül, mint azon 12,000 frt a­melyet, mint a t. képviselő úr mondá, a pénzügy­­miniszter magának hajt be. (Derültség.) Erre tehát nem reflectálok, de talán fölment a t. ház az alól is, hogy azon tegnapi incidensre re­­flectáljak, melyet én magam részéről sohasem tekin­tettem egyébnek, mint egy esetlegnek, egy szórako­zásnak, a­mel­lyel szemben épen a jó humort láttam helyén, és azért voltam bátor a t. képviselő úrnak, a­mit mondtam,mondani; bátor voltam pedig mondani annyival inkább mert igen jól tudom, és ebben nem oszthatom az ő szerénységét, hogy m­időn áll az, hogy »parva sapientia regi­ur mundus« és midőn a mi parva sapentiánk is elég arra, hogy egy ideig legyünk a kormányon, akkor az ő sokkal nagyobb sapien­­tiája még sokkal inkább képes erre. (Élénk de­rültség.) Mindezek után te hát, törvényjavaslatomat is­mételve elfogadásra ajánlom. (Élénk helyeslés a kö­zépen.) A tárgyalás folytatása holnapra marad. Simonyi Ernő ezután a következő interpellá­­cziót nyújtja be : Interpelláczió. A közmunka és közlekedési miniszter úrhoz. Van e a miniszter úrnak tudomása a kassa­­oderbergi vasút részvényeseinek 1. év ápril 19-ére kihirdetett közgyűlése alkalmával történtekről, ille­tőleg a közgyűlés eloszlatásáról ? Ha igen, helyeselte és helyben hagyta-e a mi­niszter az igazgatótanácsnak s a kormánybiztosnak ez alkalommal tanúsított magaviseletét ? Van-e továbbá a miniszter úrnak tudomása arról, hogy a jövő június 1-ső napjára hirdetett új közgyűlésre több részvényes az alapszabályok 42-ik §-a értelmében két indítványt jelentett be, melyek­nek napirendre tűzését és a szokott módoni kihirde­tését kérte ? Hogy ezen indítványok elseje szerint napirend­re tűzendők a következők : a) Bizalmatlansági szavazat az igazgatóta­nácsnak. b) Az igazgatótanács letétele. c) Aj igazgatótanács választása. 2-szer. Bizalmi férfiak választása kik a száma­dások, és az egész eljárás megvizsgálásával bízatná­nak meg, úgy mint az igazgató tanács ellen netán szükséges eljárás intézésével s vezetésével. Van-e tudomása, hogy ezen részletezett s az alapszabályok értelmében benyújtott indítvány a köz­gyűlés kihirdetésében csak sommás s homályos mó­­don van jelezve inkább mint világosan kifejezve ? Ha van tudomása, helyesli-e az ily eljárást és törvényesnek tekinti-e az ily módon kihirdetett köz­gyűlést ? Igaz-e, hogy a magyar kormány, úgy mint a vasút részvényeinek egyik nevezetes tulajdonosa ma­gát ezen közgyűlésen 20 szavazattal képviseltetni szándékozik, mely 20 szavazatot az igazgató tanács támogatására akarja utasítani ? Igaz-e, hogy az osztrák kormány hasonló eljá­rást követ s így a két kormány 40 szavazatot biztosit az igazgató tanácsnak ? Igaz-e, hogy a kormány két és fél millió frtot ajánlt fel a fővállalkozók által kért kárpótlások fejé­ben az állam részéről a vasút igazgató tanácsának ? Igaz-e, hogy az igazgató tanács ellenben a rész­­vénytársulat nevében négy és fél milliónyi kárpótlást kötelezett le a fővállalkozóknak ? És igaz-e, hogy a fővállalkozók zárszámadásai mind a mai napig sincsenek megvizsgálva ! Mi tekintetek vezérelték a kormányt az állam és a részvényesek megkárosítására vezető ezen eljá­rás követelésére s illetőleg felügyeleti jogának ily iránybani gyakorlására ? Kelt Budapesten május 29-én 1876. beadja Simonyi Ernő s. k. Elnök: Ezen interpelláló közöltetni fog a közmunka és közlekedési miniszter úrral. A holnap 10 órakor tartandó ülés napirendjén

Next