A Hon, 1882. február (20. évfolyam, 32-59. szám)
1882-02-02 / 33. szám
33. szám, 20-dik évfolyam. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogadtatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK Szintúgy mint előfizetések a kiadóhivatalba (Barátoktere, Athenaeum-épület) küldendők. —EWBB—I Reggeli kiadás. r~r~irrn — i ———■ i i j iihi———i Budapest, 1882. Csütörtök, február 2. l.i.«›!›‹-i jí vutu 1: Barátok tere, Athtenaeum-épület földszint. dij s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................................ 2 írt 8 hónapra ........... 6* 6 hónapra . ... . . . . .. *12. Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés negyedévenként.............................Is Az előfizetés az év folytán minden hónapban megkezdhető, de ennek bármely napján történik, is, mindenkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkésy,térsi irotta s Barátok tere, Athenaeum-épület. Előfizetési felhivás 1882-dik XX-dik évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés ívnegyeden kint 1 forint. Az előfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadóhivatalába (barátok tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, február 1. Bécs, január 31. Gróf Kálnoky ma kezdi meg nyilvános parlamenti szereplését. Amennyiben ma először volt alkalma a magyar delegáczió egyesült bizottságai előtt a külügyi helyzetről, amennyiben az a herczegovinai felkeléssel összeköttetésbe hozatott,, nyilatkozni. Rövid, világos, keresetlen előadása, mely csakhamar levetközé az elfogultságot is, átalában jó hatást tett a dele rt az a csak Playmerre nyilatkozott volna. Epen oly nyíltan és őszintén beszélt, és úgy erősíté meg a sürgönyökből vett idézetekkel azt, mit állított, mint Haymerle. Határozottan azt lehet állítani, hogy ugyanazon politika képét tárta fel Kálnoky, melyet Haymerle mutatott volt be. A legkonzervatívabb békés politikávál,»mely két részkedni, hódítani vagy nemzetközi zavarokat okozni semmifelé sem akar, és egész befolyását arra használja fel, hogy Keleten a status quo maradjon, a mi viszonyunk pedig, nemzetközi érdekeink megóvása mellett minden irányban békés legyen. Ennek a politikának haszna főleg most észlelhető, midőn a megszállott tartományokban lázadással van bajunk, melyet szláv izgatásnak, mohamedán elégületlenségnek egyaránt tulajdoníthatni. E szerint a lázadás legyőzésének, a megszállott tartományokban a rend helyreállításának és megszilárdításának feltétele, biztosítéka épen az, hogy a szláv államokkal ép úgy, mint Törökországgal jó viszonyban legyünk. Épen azért kell óvakodnunk e tekintetben a könnyen hivéstől,a gyanakodástól és gyanúsítástól, mert ha szerb, török vagy montenegrói származású izgatókkal találkozunk is a felkelés táborában, nem kell, mint némely lapok teszik, mindjárt az illető államokat gyanúba venni. E gyanúsító eljárással — minden haszon nélkül — és úgy provokálhatják Montenegrót és Szerbiát, mint Törökországot, pedig ennek nem az lenne következménye, hogy a felkelés elnyomására irányzott törekvésünket megkönnyítsük, holott ez a feladat, hanem az hogy komoly, nagy háborút csinálnánk magunknak, melynek győzelmes kiküzdése a mellett, hogy sokkal több áldozatunkba kerülne, még magának a mostani bajnak kiirtására sem hatna. Hatást egyátalán csak két tekintetben várhatunk, ha szomszédainkkal jó viszonyban vagyunk, mert ez esetben ezek is legalább semlegességgel és többé kevésbé hatékony határszéli kordont vonnak, különösen pedig saját népük előtt való példaadással vannak közvetve segítségünkre, minek annál több haszna van, minél rosszabbul esik ez a cselekvésre vágyó elemeknek. A másik meg az, hogy teljesen szabad kézzel, tökéletesen leverjük a fölkelőket, elvéve ily módon kedvüket az újabb kísérletektől és megfosztjuk attól az illúziótól, mely úgy látszik, most is a fölkelés főtápláléka, mintha Oroszországtól kezdve Montenegróig minden szláv állam pártolná, előmozdítná a fölkelést. Ne gondolja senki, hogy mi e szavakkal bárkit illúziókba akarnánk ringatni. Nem ignoráljuk mi Skobelev dikézióját, melyben az orosz tábornok egyenesen ellenünk izgatja a szlávokat, s nem kívánunk föltétlenül és minden körülmény közt jótállani akár Szerbiáról, akár Montenegróról, de az igazságnak tartozunk azzal, hogy ha alapos ok az illető kormányok iránti gyanúja nincs, annak kifejezést és tárgyat ne adjunk, még ha fölvethetnők is azt a kérdést, hogyha amaz államok kormányai nem eléggé dominálják az extravagáns elemeket, akkor eleget nekünk nem használnak, mert akkor is csak aztmondhatná bárki, hogy mi csak nem csinálhatunk az illető országokban más, kedvünkre való kormányt. Mondjuk, ha alapos ok nincs gyanúra az illető kormányok irányában, akkor ennek kifejezést adni nem szabad, másfelől pedig a feladat természete és a diplomáczia legegyszerűbb szabályai parancsolják azt, hogy ha lehet maradjunk jó viszonyban szomszédainkkal északon és délen épen a lázadás leverésének érdekében. Igaz, hogy főleg nálunk, vannak harczvágyó politikusok, kik minden levél zörrénésre a végleszámolást hangoztatják mindazon államokkal, melyekre gyanújuk van. És nem is mondjuk, hogy ürügyet reá ne találnának, ha Skobelev beszéde miatt hadat üzennek Oroszországnak, ha a boszniai mohamedán elégületlenség miatt megharagusznak Törökországra, ha a dalmácziai és herczegovinai szlávok hőstettei miatt hajba akarnak kapni Szerbiával és Montenegróval. Ezt bizony nem ugyan a nemzetközi jog szabályai szerint, de az izgatás szempontjából megtehetik, és mindenfelé megindíthatnak egy nagy megszálló sereget, ezáltal okozhatnak sok költséget, de aligha egyebet, mert, az úgynevezett végleszámolás államok közt, csak foglalással jár, ezt pedig csak nem akarják. Ismételjük,, ha a szomszédokkal jó bé-' kességben maradva, jóllévelMkTMkérést, jobban tíVé"gbtIfizetjük a pánszláv agitatoro*LP»i,i|iir Tr 1 |P| I f" ........ip nngikát és biztosabban megtörjük e hydrát, mintha nemzetközi háborút indítunk a miatt/ Az *Ttf vázolt "gSTffUca"■ é n i felfogást tükröztet, de e politika egyúttal annyira a helyzet követelménye, hogy most legalább addig, míg a helyzet nem változik, egyebet követni sem lehet. — Apénzügyminiszter képviseletében a február 13-án összeülő szeszadó-enquete tárgyalásait valószínűleg Korizmics László fogja vezetni. — Mancini egy állítólagos jegyzéke a pápai kérdésről, melyet a milánói »trecolo« közöl, Olaszországban jelenleg sok port ver fel. A jegyzék jan. 10-iki keletű és a berlini olasz nagykövethez van intézve. Ebben a jegyzékben Launay gróf utasításokat kapott, hogyan viselje magát Bismarck herczeggel szemben a római kérdésben. Az olasz külügyminiszter mindenekelőtt egy 1880. decz. 26-án Launayhoz intézett ugyane tárgyra vonatkozó sürgönyre hivatkozik és ismétli alapjában hamis állítását, hogy a római kérdés tisztán belkérdése Olaszországnak, mely ebben a tekintetben a legcsekélyebb beavatkozást se fogja tűrni. Ha Olaszország a római kérdésben csak egyszer is megengedné a külföld intervencióját, precedens eset állna fenn, melyhez a jogát érző Olaszország nem nyújthatná kezét. Olaszország, egy 30 millió lakosból álló állam, ma erősen érzi magát és el van határozva, hogy minden intervencziót, melyhez a pápa folyamodik, viszszautasít. Ez az intervenczió csakis a pápának fog ártani és a »nemzeti érzelem borzasztóan ellene fog fordulni.« Ezután szorul szóra ezt mondja az állítólagos jegyzék: »A miniszter örömmel konstatálja, hogy a szives viszonyból és a birodalmi kanczellár hangjából a legkisebb ok se származik arra a nézetre, mintha egy ily gondolat a német kormány intencióiban volna; a követ bizonyos nyilatkozataiból csak az az egyszerű benyomás származik, ahogy a birodalmi kanczellár kormányának és a német birodalmi gyűlésnek saját belső nehézségeire való tekintetekből fontolóra veszi a pápa helyzetét. A miniszter konstatálja, hogy minden újabb és régibb diplomácziai közleményben Olaszország és Németország közt találni ugyan a római kormány amaz óhajának nyomára, hogy a pápának megfelelőbb állást szerezzenek, de semmi nyomára oly tárgyalásoknak, melyek az olasz nemzet szuverén jogait megingatnák. Mancini sajnálná a pápa elutazását, de nem gördítene útjába akadályt. A pápa a számkivetésben saját terület nélkül bizonyságot fog nyújtani, hogy a papi hatalom a világi nélkül szabadon gyakorolható. Mancini megemlíti a kihágásokat IX. Pius pápa holttestének átszállításakor és az antiklerikális meetingeket, védelmezi Olaszország szabadelvű intézményeit , azt mondja, hogy Olaszország szövetsége Némtországgal a közös érdekek által kívánatosnak tűnik fel, de hogy a belpolitika megegyezése egyátalán nem szükséges, annak megkötésére. Ehhez csatlakozik egy intés Launayhoz, hogy ezeket a szempontokat vegye szabályul Bismarck herczeggel való értekezleteinél. Rómában ezt az okiratot hamisítványnak tekintik, de a kormányt mégis nyilatkozatra akarják bírni. Mai számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva. A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 80 -dik NEGYEDIK KÖTET. Folytatás. Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni, és ha már átvette volna Ocskaytól azokat a kincseket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna, hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül. — Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy minden ember tele van erkölcsösen, aki te hozzád tartozik. Hanem hát megállj, majd mutatok neked még valamit ? — Ugyan mit mutatsz még nekem ? — Gyere ide ehhez a ládához. Hát ugye, hogy sok szép kincs van itten ? — Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt. — Tehát ezekre, amiket itt látsz, adsz nekem ezer aranyat zálogbérül ? — Megmondtam már. — No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, amit nem mutattam meg. Most idenézz. Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek tele volt gyémántos, rubintos gyűrűkkel, lánczokkal, diadémokkal; gyöngysorok egész pamutszámra: álomnak is képtelen kincshalmaz egy rakáson. — Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a tíz körme egyszerre markolásra görbült. — Ezt is mind raboltad ? — Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a hét fejét, úgy vettem el tőle. Igaz, hogy biz azokat őrizte egynéhány tűzokádó ágyú Wsetin várában. — No hát ezekre mennyit adsz ? — Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem. — Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer aranyat adsz arra, amit már látsz, a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod elfogadni, nem is vagyok kénytelen itthagyni: elfér mind az iszákomban, magammal hordhatom lóháton. Kell ? Nem kell ? Gáspár úrnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált olyan olcsón adják a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, ahol beszakad alatta a föld, s összecsukódik a feje fölött, akkor potom zálogárban itt maradna ez a temérdek sok kincs mind. — Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drágakőféle, meg ezek a gyöngyök ? — Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá, mint egy ötvös. — Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz ? Édes tuba galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd: — ha volna. Szereted-e a muzsikát ? — Magam nem értek hozzá. — No hát majd lesz más, aki ért hozzá gyönyörűséges szép öcsém. Egyben itt lesz. Azzal az öreg maga kezével helyezett az asztalra még egy pár czintányért, evőeszközöket, poharat, sótartót hozzá. — Mindjárt jövünk! Azzal kiment. Tehát már többen jönnek! Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben húzva a válla közé. — Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák! Tehát többen hozzák. Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre az ólomkalamárist, az összehajtott iv papirost , még egy okulárét tett fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves ékszereket. Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát, A szépasszony főztét. Maga a szép asszony is megjelent, ahogy illik, kimenteni magát a vendég előtt, hogy olyan rósz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rósz volt. — De hát a szép asszonynak minden főztét jónak kell találni, mikor maga főzte. Ormonda valóságos falusi háziasszony volt, egyszerűn öltözve, a köténye szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől, mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske, a milyennek Szunyoghy Gáspár uram menyének szokás lenni. — Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam kegyelmedet. — Ezzel üdvözlé házuk vendégét Ormonda. — Talán rám sem ismer ? — Bizony csak alig-alig. — Mi hozza kegyelmedet mi hozzánk ? — Látja kelmed. Egy kis zálogügy az apósával. — Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt ? — A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok. — Eresztené őket szélnek. — Ők nem eresztenének ám. — Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránkhoz. Apám-uram méltóztassék. Gáspár úr épen egy harmadik nagyitóval is dolgozott, egy antik ékszeren a művész nevét betürgetve. — No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én utoljára magam elé veszem a tálat. Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy suttogva is beszélgethettek. — Volt kegyelmednél megint a fehér barát ? kérdé Ozmonda. — Micsoda fehér barát ? — Az, akinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza. — Nem volt. Különben is barátnak nem hiszek többet. — És igy apáczának sem ? Hát nem mondtak igazat ? —• Bezerédy rajta vesztett! — Mert előbb járt a nyelve mint a lovának a feje. Okos ember előbb tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket ? — Bezerédyt ? — Meg a sógorát és az ezredesét. — Hihetetlen! — Persze, hogy hihetetlen,mert apácza mondja. Itt van nálam az ítéletük párban. Egerből kaptam. Ocskay ajka reszketett, amig e halál-itéleteket végigolvasá. — Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, I súgá Ozmonda. Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok. — No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű recsegő hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik? Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az asztalnál. Mikor került oda? Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a tokány. Egy falat nem ment le a torkán. — Talán nem jó az a tokány ? Biz az kozmás is volt, de nem az volt a főhibája , hanem az a halálitélet hozzá. Ocskay egy eczetes zöld paprikát dugott a szájába, azt rágta össze, hogy enni lássék. Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Teletömte a pofáját hússal, felugrott az asztaltól, visszafutott a ládához s ott rágta tovább, egyet-egyet harapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az aczélváspolygyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben ? Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem ízlett. — Megkapta az én levelemet ? kérdezé Ozmonda suttogva. — Az hozott ide. — Csak az ? Ozmonda nagyot nevetett. — Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind belekonfundáltak a stúdiumomba. — Hát valamivel csak kell mulattatni a vendégeket. — Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a muzsikát, s az engem sem zavar. Ormonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette, aztán félrehajtotta rá a fejét, oly csábosan, negédesen, s rákezdte a nótát: »Ne szomorkodj, légy vig!« Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kastélyban látott víziók. Aztán a többi: Kinek van, kinek van karikagyűrűje.« — Ugyan menjetek a pokolba azzal a cainezogástokkal! Most a te »karikagyűrüd«-et írtam be ide az elendusba, solitaires gyűrű helyett. Ha muzsikálni akartok menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a harmadikba ahonnan nem hallik ide a cainezogás. Jó ember ez a Gáspár úr, addig, amíg a klenodiumokat végigszemlélgeti. Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira elmentek a házba, amennyiről a muzsika ide nem hallatszott. Az Ozmonda szobája lehetett. A szép hölgy ott is csak folytatja a nótákat, míg arra került a sor, hogy: »Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem piros leszek. Piros leszek, mint a rózsa, Hám illik a babám csókja.« (Folytatása következik.) Hugo Viktor „Margarita“ Cíimű vígjáték», — »Margarita«, vígjáték egy felvonásban, versekben. — Hugó Viktornak »Quatre Vents de l’Esprit« czímű művének első kötetében van két darab színmű is, egy vígjáték és egy dráma, összefoglalva e közös név alatt: »Les deux trouvailles de Gallas«. Habár e két darab cselekvényére nézve sokféleképen különbözik egymástól, mégis ugyanazon alapgondolattal bírnak s ez az alapgondolat teljesen spirituális. A léleknek diadalma az érzékek, a szellemnek az anyag felett. Gallus személye az, mely a komédia és a dráma közt összekötő kapocsul szolgál. Szerepel mind a kettőben, mégpedig túlnyomólag főszerepet visz mind a két darabban, hogy ez által is bizonyítsa a kettő öszszefüggését. Ez a Gallus, egy sváb uralkodó herczeg, szellemes szkeptikus alapjában nem rossz, sőt inkább jó természetű. Nem hisz semmiben, se jóban, se rosszban, s nem tulajdonít az egyiknek nagyobb fontosságot, mint a másiknak, mivelhogy előtte az egész világ egy nagy bolondság, melyet nevetséges dolog volna komolyan venni. Volt neki egy unokaöcscse, György, ez volt a sváb trón örököse. Gallus eltüntette a trónörököst, elküldte őt vidékre egy vén kovácsmesterhez, aki a fiatal herczeget úgy nevelte föl, mint saját fiát, mivelhogy az semmit sem tudott az ő herczegi eredete. Budapest, február 1. A Freycinet-kormány olyan programmal köszöntött be tegnap a franczia parlamentben, hogy ha annak csak felét is megvalósítja, nagyon sokat tett. Kérdés, enged-e neki erre elegendő időt a törvényhozás s nem buktatja-e meg épen akkor, midőn komolyan munkához akarna látni ? Már volt rá eset. A programmon első tekintetre is meglátszik, hogy nem egy után halad a Gambettáéval. Először is szokatlanul nagyon hangsúlyozza a békét, mely szót mindjárt a bevezetésben négyszer egymásután ismétel,míg Gambetta nov. 15-diki programmjában egyszerűen csak az volt mondva, hogy a kormány igyekezni fog fentartani a békét benn és kifelé és a jó viszonyokat a hatalmakkal. Másodszor, arra nézve, ami Gambettának legfőbb, legfontosabb programmpontja volt s a mi bukását is okozta, t. i. az alkotmány revistóra nézve, azt mondja a Freycinet-kabinet, hogy azt »a mostani törvényhozási időszak lefolyásáig elhalasztja.« Ebben feltétlenül találkozik az új kormány a szenátus helyeslésével; — a képviselőházban nem egészen így áll a dolog. Az a többség, mely Gambettát megbuktatta, legalább mint a 33-mas bizottság jelentéséből következtethető, nem elodázni, hanem inkább több pontra kiterjeszteni kívánta a revistét, mint ahogy azt Gambetta akarta volna. És épen, mert Gambetta ilyen értelmet tulajdonított a jan. 26-ai szavazásnak, mondott is le. Már most az a törvényhozási időszak még vagy 4-5 évig tart, s tekintve, hogy a szélsőbaloldalról épen már be is jelentették az e tárgyban a kormányhoz intézendő interpellácziót, nem lehetetlen, hogy a revízió kérdése a Freycinet-kabinetnek is kellemetlen órákat fog okozni, kivált ha Gambetta — kinek tagadhatlanul tekintélyes pártja van a kamarában — az ellenzék élére találna állni. Gambetta ugyan — állítólag — azt ígérte Freycinetnek, hogy ne tartson semminő bosszútól és Jancinetől, de az új kormány programmja sokkal lényegesebb pontokban tért el Gambettáétól, hogy sem ez egészen tétlenül, vagy semleges maradna és maradhatna. Így, harmadszor, az új kabinet pénzügyi és nemzetgazdasági programmjának egyik pontja ilyeténképen hangzik : »Szó sincs a járadékkonverzióról, vasutak vásárlásáról és járadékkibocsátásról.« Ez is ellentétes azzal, mire a Gambettakormány e tekintetben törekedett. Ezekből valószínű tehát, hogy Gambetta erkölcsileg nagy parlamenti akcióra lesz kényszerítve. Ami az új franczia kormánynak minket is érintő hatását illeti, teljesen magunkévá tesszük egy laptársunknak következő sorait: »Reánk nézve meg van azon örvendetes hatása, hogy Léon Say pénzügyminisztersége a járadékpiacra igen kedvezően hatott. Minthogy a szédelgő Union Générale összeomlása után előrelátható, hogy a legközelebbi liquidácziók ismét normális helyzetbe fogják hozni a franczia pénzpiacot és a disconto felemelése is csupán egészen ideiglenes természetű rendszabály, végre pedig a herczegovinai zavaroknak ma már senki sem tulajdonít mást, mint lokális jellemet, hitelt érdemelnek azon hírek, hogy a magyar aranyrente konverziójának folytatása legközelebb ismét fel fog vétetni.« Apróságok. A tőzsde válsága igen érdekes jelenségeket produkál. Azoknak, akik átélték az 1873-as megpróbáltatás napjait, azoknak a mostani deroute, amely Párisból indult ki, valósággal kicsiségnek tetszik ugyan, meg kell azonban fontolni, hogy vannak a két kázusnak azonos tünetei, amelyekből lehetetlen el nem vonni egynémely következtetést. Az 1873-as válság bekövetkezése nagy vállalkozások útján állította meg a magyar közgazdasági életet. Az országgyűlés akkor épen az escomptebank tervével foglalkozott, amelynek feladata lett volna, hogy az ország pénzügyei önállóbb fejlesztését lehetővé tegye, s egész piaczunk a legnagyobbra látó tervekkel volt viselős. S akkor közbevágott a krach, s az ország pénzügyeinek önálló alapon való rendezése helyett — szerencsésen eljutottunk a rövid lejáratú kincstári utalványok kibocsátásának uzsorásrendszeréhez. Hogy most hazánkat nem rázkódtatta meg a párisi krach, az szerencsés jele annak, hogy viszonyaink egészségesebbek, gazdasági életünk rendezettebb, állami hitelünk fejlettebb. Kell-e jellemzőbb bizonyíték erre annál, hogy míg a bécsi krach után a magyar vasúti kölcsön (akkor legjelentékenyebb papírunk) árfolyamament 95,75-re, ugyanez a papír, ugyanazzal a kamatozással, a párisi krach után, még mindig 131—132-en jegyeztetik, tehát közel 40 százalékkal jobban, mint akkor. * * * Midőn a financziák s a hitelügy rendezésének emlegetése kellemetlenül hatott a tisztelt ellenzék hires nemzetgazdáira, minduntalan s nagy hamar készen voltak hazafias nagyot mondásukkal, hogy ami a papírok árfolyamemelkedésében nyilvánul, az nem az államhitel javulása, hanem részben a tőzsdeüzérkedő kedvének, részben az európai pénzügyi helyzet megjavult voltának következése. Keresve sem lehetne erre nézve csattanóbb választ találni, mint a most lefolyt válság történetét. A magyar állampapírok közül azok, melyek a börzén európaszerte játék tárgyát képezik, természetszerűleg erős ingadozásoknak voltak kitéve. Jelentékeny, hogy úgy mondjuk váratlan Kaisser állt be bennük. 4 százalékos, 5 százalékos rente 6, 7 százalékkal lejebb ment annál az árfolyamnál, amelyen jegyeztetett, mikor a párisi válság kiütött. De minő határok közt mozgott ez értékcsökkenés ? Tisztán és kizárólag a kibocsátási árfolyam s az azóta bekövetkezett értékjavulás határa közt. A magyar állampapírok, melyeknek főpiacra Páris, az erős párisi megrázkódtatások daczára egyetlen egy pillanatra sem jutottak el oda, hogy kamatjövedelmük 6 százaléknál nagyobb legyen, holott a kincstári utalványok korszakában nagy élcelődés folyt az uzsoratörvényjavaslatra, mely 8 százalékban szabta meg a kamatmaximumot, mikor magának az államnak papírjai többet kamatoztak annál.* * * Valljuk be azonban szokott őszinteséggel, hogy tartani lehetett a párisi bajok komoly utóhatásától állami financziáinkra is, s különösen papíraink börzei keretére. Tartani lehetett pedig komoly okok miatt, amely okok nem belpolitikaiak, hanem külpolitikaiak. A keleti bonyodalmak összekuszálódása együttesen s egyszerre a párisi válsággal: kiben nem kelthetett kétséget, hogy az állam ennek nagy kárát fogja vallani ? A 73-iki válság lefolyását akarván visszaidézni emlékezetembe, végig lapoztam a »Hon« illető számait , tekintetem egyebek közt Jókai egy akkor irt czikkén akadt meg, mely a bécsi tőzsdei földindulással foglalkozik s egyebek közt a következőket írja: »Ugyan mi történt? Kapu előtt áll talán a háború? Foly talán már a monarchia hadseregének vére?... Ellenkezőleg. A legszilárdabb béke napjait éljük. — Egész Európa csöndes.« S ilyen állapotban ütött a monarchiára az a válság s lön végzetes. Elmondhatnók-e ez utolsó frázisokat most ? Ismételhetnék-e, hogy »ellenkezőleg a legszilárdabb béke napjait éljük, egész Európa csöndes?« Bizony nem mondhatnék el. S ennek daczára, daczára, hogy határainkon, újonnan megszerzett védő vonalunkon oly jelenségek mutatkoznak, melyek komoly aggodalomra méltók, s senki által nem szépittetnek, s nem tagadtatnak, ennek daczára a vihart, amely hajdan »a legszilárdabb béke napjaiban« oly végzetes volt reánk, most.