A Hon, 1882. február (20. évfolyam, 32-59. szám)

1882-02-02 / 33. szám

33. szám, 20-dik évfolyam. A lap szellemi részét illető minden közlemény a szerkesztőséghez intézendő. Bérmentetlen levelek csak ismert kezektől fogad­tatnak el. — Kéziratok nem adatnak vissza. HIRDETÉSEK Szintúgy mint előfizetések a kiadó­hivatalba (Barátok­­tere, Ath­enaeum-épület) küldendők. —EWBB—I Reggeli kiadás. r~r~irrn — i ———■ i i j iihi———i Budapest, 1882. Csütörtök, február 2. l­.i.«›!›‹-i jí vutu 1: Barátok­ tere, Athtenaeum-épület földszint. dij s Postán küldve, vagy Budapesten házhoz hordva reggeli és esti kiadás együtt: 1 hónapra................................................ 2 írt 8 hónapra ........... 6* 6 hónapra . ... . . . . .. *12. Az esti kiadás postai különkü­ldéséért felül­fizetés negyedévenként.............................Is Az előfizetés az év folytán minden hónapban meg­­kezdhető, de ennek bármely napján történik, is, min­denkor a hó első napjától számittatik. POLITIKAI ÉS KÖZGAZDASÁGI NAPILAP. Szerkésy,térsi irotta s Barátok­ tere, Athenaeum-épület. Előfizetési felhivás­­ 1882-dik XX-dik évi folyamára. Előfizetési Árak : Egy hónapra . . . . 2 frt Évnegyedre . . . . 6 » Fél évre . . . . 12 » Az esti kiadás postai különküldéséért felülfizetés ív­negyeden kint 1 forint. Az e­lőfizetés postai utalványnyal Budapestre A HON kiadó­hivatalába (barátok­ tere Athenaeum-épület) küldendő. A HON kiadóhivatala. Budapest, február 1. Bécs, január 31. Gróf Kálnoky ma kezdi meg nyilvános parlamenti szereplését. A­mennyiben ma elő­ször volt alkalma a magyar delegáczió egye­sült bizottságai előtt a külügyi helyzetről, a­mennyiben az a herczegovinai felkeléssel összeköttetésbe hozatott,, nyilatkozni. Rövid, világos, keresetlen előadása, mely csakhamar levetközé az elfogultságot is, átalában jó ha­tást tett a dele rt az a csak Playm­erre nyilatkozott volna. Epen oly nyíltan és őszintén beszélt, és úgy erősíté meg a sürgönyökből vett idézetekkel azt, mit állított, mint Haymerle. Határozottan azt le­het állítani, hogy ugyanazon politika képét tárta fel Kálnoky, melyet Haymerle muta­tott volt be. A legkonzervatívabb békés poli­tikávál,»­m­ely két r­észkedn­i, hódítani vagy nemzetközi zavarokat okozni semmifelé sem akar, és egész befolyását arra használja fel, hogy Keleten a status quo maradjon, a mi viszonyunk pedig, nemzetközi érdekeink meg­óvása mellett minden irányban békés legyen. Ennek a politikának haszna főleg most észlelhető, midőn a megszállott tartományok­ban lázadással van bajunk, melyet szláv iz­gatásnak, mohamedán elégületlenségnek egy­aránt tulajdoníthatni. E szerint a lázadás legyő­zésének, a megszállott tartományokban a rend helyreállításának és megszilárdításának feltéte­le, biztosítéka épen az, hogy a szláv államokkal ép úgy, mint Törökországgal jó viszonyban le­gyünk. Épen azért kell óvakodnunk e tekintet­ben a könnyen hivéstől,a gyanakodástól és gya­núsítástól, mert ha szerb, török vagy monte­negrói származású izgatókkal találkozunk is a felkelés táborában, nem kell, mint némely lapok teszik, mindjárt az illető államokat gyanúba venni. E gyanúsító eljárással — minden haszon nélkül — és úgy provokál­hatják Montenegrót és Szerbiát, mint Törökor­szágot, pedig ennek nem az lenne következmé­nye, hogy a felkelés elnyomására irányzott tö­rekvésünket megkönnyítsük, holott ez a feladat, hanem az hogy komoly, nagy háborút csi­nálnánk magunknak, melynek győzelmes ki­küzdése a mellett, hogy sokkal több áldoza­tunkba kerülne, még magának a mostani baj­nak kiirtására sem hatna. Hatást egyátalán csak két tekintetben várhatunk, ha szomszé­dainkkal jó viszonyban vagyunk, mert ez esetben ezek is legalább semlegességgel és többé kevésbé hatékony határszéli kordont vonnak, különösen pedig saját népük előtt való példaadással vannak közvetve segítsé­günkre, minek annál több haszna van, minél rosszabbul esik ez a cselekvésre vágyó ele­meknek. A másik meg az, hogy teljesen sza­bad kézzel, tökéletesen leverjük a fölkelőket, elvéve ily módon kedvüket az újabb kísérle­tektől és megfosztjuk attól az illúziótól, mely úgy látszik, most is a fölkelés főtápláléka, mintha Oroszországtól kezdve Montenegróig minden szláv állam pártolná, előmozdítná a fölkelést. Ne gondolja senki, hogy mi e szavakkal bárkit illúziókba akarnánk ringatni. Nem ig­­noráljuk mi Skobelev dikézióját, melyben az orosz tábornok egyenesen ellenünk izgatja a szlávokat, s nem kívánunk föltétlenül és minden körülmény közt jótállani akár Szerbiáról, akár Montenegróról, de az igaz­ságnak tartozunk azzal, hogy ha alapos ok az illető kormányok iránti gyanúja nincs, an­nak kifejezést és tárgyat ne adjunk, még ha fölvethetnők is azt a kérdést, hogyha amaz államok kormányai nem eléggé dominálják az extravagáns elemeket, akkor eleget ne­künk nem használnak, mert akkor is csak azt­­mondhatná bárki, hogy mi csak nem csinál­hatunk az illető országokban más, kedvünkre való kormányt. Mondjuk, ha alapos ok nincs gyanúra az illető kormányok irányában, ak­kor ennek kifejezést adni nem szabad, más­felől pedig a feladat természete és a diplomá­­czia legegyszerűbb szabályai parancsolják azt, hogy ha lehet maradjunk jó vi­szonyban szomszédainkkal északon és délen épen a lázadás leverésének érdekében. Igaz, hogy főleg nálunk, vannak harcz­­vágyó politikusok, kik minden levél zörré­­nésre a végleszámolást hangoztatják mindazon államokkal, melyekre gyanújuk van. És nem is mondjuk, hogy ürügyet reá ne találnának, ha Skobelev beszéde miatt hadat üzennek Oroszországnak, ha a boszniai mohamedán elégületlenség miatt meghara­­gusznak Törökországra, ha a dalmácziai és herczegovinai szlávok hőstettei miatt hajba akarnak kapni Szerbiával és Montenegróval. Ezt bizony nem ugyan a nemzetközi jog sza­bályai szerint, de az izgatás szempontjából megtehetik, és mindenfelé megindíthatnak egy nagy megszálló sereget, ez­által okozhat­nak sok költséget, de aligha egyebet, mert, az úgynevezett végleszámolás államok közt, csak foglalással jár, ezt pedig csak nem aka­­r­ják. Ismételjük,, ha a szomszédokkal jó bé-' kességben maradva, jóllévelMkTMkérést, jobban tíVé"gbtIfizetjük a pánszláv agitatoro­*LP»i,i|iir Tr 1 |P| I f" ........ip nngi­kát és biztosabban megtörjük e hydrát, mint­ha nemzetközi háborút indítunk a miatt/ Az *Ttf vázolt "gSTffUca"■ é n i felfogást tükröztet, de e politika egyúttal annyira a helyzet követelménye, hogy most legalább addig, míg a helyzet nem válto­zik, egyebet követni sem lehet. — A­­pénzügyminiszter képvisele­tében a február 13-án összeülő szeszadó-en­­quete tárgyalásait valószínűleg Korizmics László fogja vezetni. — Mancini egy állítólagos jegyzé­ke a pápai kérdésről, melyet a milánói »tre­­colo« közöl, Olaszországban jelenleg sok port ver fel. A jegyzék jan. 10-iki keletű és a berlini olasz nagy­követhez van intézve. Ebben a jegyzékben Launay gróf utasításokat kapott, hogyan viselje magát B­i­s­­marck herczeggel szemben a római kérdésben. Az olasz külügyminiszter mindenekelőtt egy 1880. decz. 26-án Launayhoz intézett ugyane tárgyra vonat­kozó sürgönyre hivatkozik és ismétli alapjában hamis állítását, hogy a római kérdés tisztán belkérdése Olaszországnak, mely ebben a tekintetben a leg­csekélyebb beavatkozást se fogja tűrni. Ha Olaszor­szág a római kérdésben csak egyszer is megengedné a külföld intervenc­ióját, prec­edens eset állna fenn, melyhez a jogát érző Olaszország nem nyújthatná kezét. Olaszország, egy 30 millió lakosból álló állam, ma erősen érzi magát és el van határozva, hogy min­den intervencziót, melyhez a pápa folyamodik, visz­­szautasít. Ez az intervenczió csakis a pápának fog ártani és a »nemzeti érzelem borzasztóan ellene fog fordulni.« Ezután szorul szóra ezt mondja az állító­lagos jegyzék: »A miniszter örömmel konstatálja, hogy a szives viszonyból és a birodalmi kanczellár hangjából a legkisebb ok se származik arra a nézetre, mintha egy ily gondolat a német kormány intenc­iói­­ban volna; a követ bizonyos nyilatkozataiból csak az az egyszerű benyomás származik, ahogy a birodalmi kanczellár kormányának és a német birodalmi gyű­lésnek saját belső nehézségeire való tekintetekből fon­tolóra veszi a pápa helyzetét.­ A miniszter konstatálja, hogy minden újabb és régibb diplomácziai közleményben Olaszország és Né­metország közt találni ugyan a római kormány amaz óhajának nyomára, hogy a pápának megfelelőbb állást szerezzenek, de semmi nyomára oly tárgyalásoknak, melyek az olasz nemzet szuverén jogait megingat­nák. Mancini sajnálná a pápa elutazását, de nem gördítene útjába akadályt. A pápa a számkivetésben saját terület nélkül bizonyságot fog nyújtani, hogy a papi hatalom a világi nélkül szabadon gyakorolható. Mancini megemlíti a kihágásokat IX. Pius pápa holttestének átszállításakor és az antiklerikális mee­­tingeket, védelmezi Olaszország szabadelvű intézmé­nyeit , azt mondja, hogy Olaszország szövetsége Né­m­­tországgal a közös érdekek által kívánatosnak tű­nik fel, de hogy a belpolitika megegyezése egyátalán nem szükséges, annak megkötésére. Ehhez csatlakozik egy intés Launayhoz, hogy ezeket a szempontokat vegye szabályul Bismarck herczeggel való érte­kezleteinél. Rómában ezt az okiratot hamisítvány­nak tekintik, de a kormányt mégis nyilatkozatra akar­ják bírni. Mai számunkhoz egy fél iv melléklet van csatolva. A HON TÁRCZÁJA. SZERETVE MIND A VÉRPADIG. Történeti regény a Rákóczy-korból. Irta JÓKAI MÓR. 80 -dik NEGYEDIK KÖTET. Folytatás. Gáspár úr megint kezdett már goromba lenni, és ha már átvette volna Ocskaytól azokat a kincse­ket, bizonyára nyomban úgy beleveszett volna, hogy még a vacsora is megmaradt volna elköltetlenül. — Jól van öreg, jól. Tudom én azt, hogy min­den ember tele van erkölcsösen, a­ki te hozzád tarto­zik. Hanem hát megállj, majd mutatok neked még valamit ? — Ugyan mit mutatsz még nekem ? — Gyere ide ehhez a ládához. Hát ugy­e, hogy sok szép kincs van itten ? — Látom, hiszen nem vagyok vak, mint az apád volt. — Tehát ezekre, a­miket itt látsz, adsz nekem ezer aranyat zálogbérül ? — Megmondtam már. — No hát várj. Ennek a ládának van még egy rejteke, amit nem mutattam meg. Most idenézz. Azzal a láda felnyitott ajtaján egy szegfejet félretolt Ocskay s arra a belső lemez felemelkedett, a ládaajtó kettős fenékkel birt; a rejtek tele volt gyé­­mántos, rubintos gyűrűkkel, lánczokkal, diadémokkal; gyöngysorok egész pamutszámra: álomnak is képte­len kincshalmaz egy rakáson. — Hűh! szörnyedt fel, nagyot hördülve Gáspár úr; mikor ezt meglátta, a tíz körme egyszerre mar­kolásra görbült. — Ezt is mind raboltad ? — Meghódítottam, öreg. Tüzes sárkány ült rajta. Előbb levágtam mind a hét fejét, úgy vettem el tőle. Igaz, hogy biz azokat őrizte egynéhány tűzokádó ágyú Wsetin várában. — No hát ezekre mennyit adsz ? — Ohó! Ezek is a többihez tartoznak. Én az egész láda kincset értettem. — Nem úgy atyafi. Azt mondtad: ezer ara­nyat adsz arra, a­mit már látsz, a vason keresztül pedig nem láthattál. Ezeket itt, ha nem akarod elfo­gadni, nem is vagyok kénytelen itthagyni: elfér mind az iszákomban, magammal hordhatom lóháton. Kell ? Nem kell ? Gáspár úrnak valami jutott eszébe. Nagyon okos világ van most. A halált olyan olcsón adják­­ a bolondoknak. Egy ilyen bolondnak, mint Ocskay László, milyen könnyű valami olyan helyre lépni, ahol beszakad alatta a föld, s összecsukódik a feje­­ fölött, akkor potom zálogárban itt maradna ez a­­ temérdek sok kincs mind. — Megállj csak! Hátha nem igazi ez a drága­kőféle, meg ezek a gyöngyök ? — Az a te tudományod. Vizsgáld meg sorban. Azt mondod, úgy értesz hozzá, mint egy ötvös. — Értek is. De az soká fog tartani. Te addig mit csinálsz ? Édes tuba galambom! Könyvet adnék, hogy olvasgasd: — ha volna. Szereted-e a muzsikát ? — Magam nem értek hozzá. — No hát majd lesz más, a­ki ért hozzá gyö­nyörűséges szép öcsém. Egyben itt lesz. Azzal az öreg maga kezével helyezett az asz­talra még egy pár czintányért, evőeszközöket, poha­rat, sótartót hozzá. — Mindjárt jövünk! Azzal kiment. Tehát már többen jönnek! Rövid időn visszakerült, kezeit dörzsölve, s a nyakát még mélyebben húzva a válla közé. — Készen van már a vacsora. Mindjárt hozzák! Tehát többen hozzák. Ő azonban azonnal hozzákezdett a munkához. Letette a láda mellé a gyertyát. Az asztalon nem lesz arra szükség, hisz a száját félhomályban is megtalálja minden ember. A mellé tette a pamlag bőrvánkosát, a földre az ólomkalamárist, az összehajtott iv papi­rost , még egy okulárét tett fel a szemére: úgy kezdte el szemle alá venni legelőbb is a drágaköves éksze­reket. Azonban felhozták a lukullusi nagy vacsorát, A szépasszony főztét. Maga a szép asszony is megje­lent, ahogy illik, kimenteni magát a vendég előtt, hogy olyan rósz a vacsora. Méltán tette, mert biz az rósz volt. — De hát a szép asszonynak minden főz­tét jónak kell találni, mikor maga főzte. Ormonda valóságos falusi háziasszony volt, egy­szerűn öltözve, a köténye szalagján a csomó kulcs, fején a csipkefőkötő, az arcza piros a tűztől, mert a tűzhelytől jött; igazi derék kis falusi menyecske, a milyennek Szunyoghy Gáspár uram menyének szo­kás lenni. — Ah! jó estét Ocskay uram! Ezer esztendeje, hogy nem láttam kegyelmedet. — Ezzel üdvözlé há­zuk vendégét Ormonda. — Talán rám sem ismer ? — Bizony csak alig-alig. — Mi hozza kegyel­medet mi hozzánk ? — Látja kelmed. Egy kis zálogügy az apó­sával. — Hát már kegyelmed is kölcsön vesz pénzt ? — A hadaim zsoldját kell fizetnem s másunnan nem kapok. — Eresztené őket szélnek. — Ők nem eresztenének ám. — Tehát tessék leülni a mi szerény vacsoránk­hoz. Apám-uram méltóztassék. Gáspár úr épen egy harmadik nagyitóval is dol­gozott, egy antik ékszeren a művész nevét betürgetve. — No csak ne háborgassatok itt most engem: üljetek le, faljatok. Majd én utoljára magam elé ve­szem a tálat. Ozmonda és Ocskay leültek egymással szemben. Olyan közel voltak, hogy suttogva is beszélgethettek. — Volt kegyelmednél megint a fehér barát ? kérdé Ozmonda. — Micsoda fehér barát ? — Az, a­kinek kegyelmed meggyónt. Ő meg kegyelmednek vissza. — Nem volt. Különben is barátnak nem hi­szek többet.­­ — És igy apáczának sem ? Hát nem mondtak igazat ? —• Bezerédy rajta vesztett! — Mert előbb járt a nyelve mint a lovának a feje. Okos ember előbb tesz, azután beszél. Tudja kegyelmed, hogy azóta le is fejezték őket ? — Bezerédyt ? — Meg a sógorát és az ezredesét. — Hihetetlen! — Persze, hogy hihetetlen,mert apácza mondja. Itt van nálam az ítéletük párban. Egerből kaptam. Ocskay ajka reszketett, amig e halál-itéleteket végigolvasá. — Kegyelmednek adom. Elteheti. Hasznát veszi, I súgá Ozmonda. Ocskay előtt kigyótánczot jártak a sorok. — No hát, drága öcsém uram! rivallt közbe egy szörnyű recsegő hang: kegyelmed se nem eszik, se nem iszik? Ocskay csak most vette észre, felrezzenve, hogy Gáspár úr ott ül már az asztalnál. Mikor került oda? Ő előtte bizony megfagyott a czintányéron a to­­kány. Egy falat nem ment le a torkán. — Talán nem jó az a tokány ? Biz az kozmás is volt, de nem az volt a főhi­bája , hanem az a halálitélet hozzá. Ocskay egy ecze­­tes zöld paprikát dugott a szájába, azt rágta össze, hogy enni lássék. Gáspár úr pedig falt, mint egy vadállat. Tele­tömte a pofáját hússal, felugrott az asztaltól, vissza­futott a ládához s ott rágta tovább, egyet-egyet ha­rapva hozzá a magával vitt kenyérből, s próbálgatta az aczélváspolygyal, hogy igazi-e az a gyémánt abban a gyűrűben ? Más ételt hoztak: Ocskaynak az sem ízlett. — Megkapta az én levelemet ? kérdezé Oz­monda suttogva. — Az hozott ide. — Csak az ? Ozmonda nagyot nevetett. — Ugyan ne vihogjatok annyit! mordult fel Gáspár úr, mind belekonfundáltak a stúdiumomba. — Hát valamivel csak kell mulattatni a ven­dégeket. — Hozd elő a hegedűdet s muzsikálj neki, nem bánom. Ő is szereti a muzsikát, s az engem sem zavar. Ormonda előhozta a hegedűjét. Felhangolta, megpengette, aztán félrehajtotta rá a fejét, oly csá­bosan, negédesen, s rákezdte a nótát: »Ne szomorkodj, légy vig!« Ocskaynak eszébe jutottak róla az isztriczei kas­télyban látott víziók. Aztán a többi: Kinek van, kinek van karikagyűrűje.« — Ugyan menjetek a pokolba azzal a cainezo­­gástokkal! Most a te »karikagyűrüd«-et írtam be ide az elend­usba, solitaires gyűrű helyett. Ha muzsi­kálni akartok menjetek át a másik szobába, vagy nem bánom a harmadikba ahonnan nem hallik ide a cain­­ezogás. Jó ember ez a Gáspár úr, addig, amíg a kleno­­diumokat végigszemlélgeti. Ozmonda és Ocskay szót fogadtak: annyira el­mentek a házba, a­mennyiről a muzsika ide nem hal­latszott. Az Ozmonda szobája lehetett. A szép hölgy ott is csak folytatja a nótákat, míg arra került a sor, hogy: »Három piros kendőt veszek, Ha fölteszem piros leszek. Piros leszek, mint a rózsa, Hám illik a babám csókja.« (Folytatása következik.) Hugo Viktor „Margarita“ Cíimű vígjáték», — »Margarita«, vígjáték egy felvonásban, versekben. — Hugó Viktornak »Quatre Vents de l’Esprit« czímű művének első kötetében van két darab színmű is, egy vígjáték és egy dráma, összefoglalva e közös név alatt: »Les deux trouvailles de Gallas«. Habár e két darab cselekvényére nézve sokféle­képen különbözik egymástól, mégis ugyanazon alap­­gondolattal bírnak s ez az alapgondolat teljesen spi­rituális. A léleknek diadalma az érzékek, a szellem­nek az anyag felett. Gallus személye az, mely a komédia és a dráma közt összekötő kapocsul szolgál. Szerepel mind a ket­tőben, még­pedig túlnyomólag főszerepet visz mind a két darabban, hogy ez által is bizonyítsa a kettő ösz­­szefüggését. Ez a Gallus, egy sváb uralkodó herczeg, szel­lemes szkeptikus alapjában nem rossz, sőt inkább jó természetű. Nem hisz semmiben, se jóban, se rossz­ban, s nem tulajdonít az egyiknek nagyobb fontossá­got, mint a másiknak, mivelhogy­­ előtte az egész vi­lág egy nagy bolondság, melyet nevetséges dolog volna komolyan venni. Volt neki egy unokaöcscse, György, ez volt a sváb trón örököse. Gallus eltüntette a trónörököst, elküldte őt vidékre egy vén kovácsmesterhez, a­ki a fiatal herczeget úgy nevelte föl, mint saját fiát, mi­­velhogy az semmit sem tudott az ő herczegi eredete. Budapest, február 1. A Freycinet-kormány olyan program­mal köszöntött be tegnap a franczia parla­mentben, hogy ha annak csak felét is megva­lósítja, nagyon sokat tett. Kérdés, enged-e neki erre elegendő időt a törvényhozás s nem buktatja-e meg épen akkor, midőn komolyan munkához akarna látni ? Már volt rá eset. A programmon első tekintetre is meglát­szik, hogy nem egy után halad a Gambettáé­­­val. Először is szokatlanul nagyon hangsú­lyozza a békét, mely szót mindjárt a beve­zetésben négyszer egymásután ismétel,­­míg Gambetta nov. 15-diki program­mjában egyszerűen csak az volt mondva, hogy a kor­mány igyekezni fog fentartani a békét benn és kifelé és a jó viszonyokat a hatalmakkal. Másodszor, arra nézve, a­mi Gambettá­­nak legfőbb, legfontosabb programmpontja volt s a mi bukását is okozta, t. i. az alkot­mány revistór­a nézve, azt mondja a Frey­­cinet-kabinet, hogy azt »a mostani törvény­hozási időszak lefolyásáig elhalasztja.« Ebben feltétlenül találkozik az új kor­mány a szenátus helyeslésével; — a képvi­selőházban nem egészen így áll a dolog. Az a többség, mely Gambettát megbuktatta, leg­alább mint a 33-mas bizottság jelentéséből következtethető, nem elodázni, hanem inkább több pontra kiterjeszteni kívánta a revistét, mint a­hogy azt Gambetta akarta volna. És épen, mert Gambetta ilyen értelmet tulaj­donított a jan. 26-ai szavazásnak, mondott is le. Már most az a törvényhozási időszak még vagy 4-5 évig tart, s tekintve, hogy a szélső­baloldalról épen már be is jelentették az e tárgyban a kormányhoz intézendő interpel­­lácziót, nem lehetetlen, hogy a revízió kér­dése a Freycinet-kabinetnek is kellemetlen órákat fog okozni, kivált ha Gambetta — ki­nek tagadhatlanul tekintélyes pártja van a kamarában — az ellenzék élére találna állni. Gambetta ugyan — állítólag — azt ígérte Freycinetnek, hogy ne tartson semmi­nő bosszútól és Jancinetől, de az új kormány programmja sokkal lényegesebb pontokban tér­t el Gambettáétól, hogy sem ez egészen tét­lenül, vagy semleges maradna és maradhat­na. Így, harmadszor, az új kabinet pénzügyi és nemzetgazdasági programmjának egyik pontja ilyeténképen hangzik : »Szó sincs a járadékkonverzióról, vas­utak vásárlásáról és járadékkibocsátásról.« Ez is ellentétes azzal, mire a Gambetta­­kormány e tekintetben törekedett. Ezekből valószínű tehát, hogy Gambetta erkölcsileg nagy parlamenti akc­ióra lesz kényszerítve. A­mi az új franczia kormánynak min­ket is érintő hatását illeti, teljesen magunké­vá tesszük egy laptársunknak következő sorait: »Reánk nézve meg van azon örvendetes hatása, hogy Léon S­ay pénzügyminisztersége a járadékpiac­ra igen kedvezően hatott. Mint­hogy a szédelgő Union Générale összeomlása után előrelátható, hogy a legközelebbi liqui­­dácziók ismét normális helyzetbe fogják hozni a franczia pénzpiac­ot és a disconto felemelése is csupán egészen ideiglenes természetű rend­szabály, végre pedig a herczegovinai zavarok­nak ma már senki sem tulajdonít mást, mint lokális jellemet, hitelt érdemelnek azon hírek, hogy a magyar aranyrente konverziójának folytatása legközelebb ismét fel fog vétetni.« Apróságok. A tőzsde válsága igen érdekes jelenségeket produkál. Azoknak, a­kik átélték az 1873-as meg­próbáltatás napjait, azoknak a mostani deroute, a­mely Párisból indult ki, valósággal kicsiségnek tet­szik ugyan, meg kell azonban fontolni, hogy vannak a két kázusnak azonos tünetei, a­melyekből lehetet­len el nem vonni egynémely következtetést. Az 1873-as válság bekövetkezése nagy vállal­kozások útján állította meg a magyar közgazdasági életet. Az országgyűlés akkor épen az escomptebank tervével foglalkozott, a­melynek feladata lett volna, hogy az ország pénzügyei önállóbb fejlesztését lehe­tővé tegye, s egész piaczunk a legnagyobbra látó ter­vekkel volt viselős. S akkor közbevágott a krach, s az ország pénzügyeinek önálló alapon való rendezése helyett — szerencsésen eljutottunk a rövid lejáratú kincstári utalványok kibocsátásának uzsorásrendsze­réhez. Hogy most hazánkat nem rázkódtatta meg a párisi krach, az szerencsés jele annak, hogy viszo­nyaink egészségesebbek, gazdasági életünk rendezet­tebb, állami hitelünk fejlettebb. Kell-e jellemzőbb bizonyíték erre annál, hogy míg a bécsi krach után a magyar vasúti kölcsön (akkor legjelentékenyebb papírunk) árfolyama­­ment 95,75-re, ugyanez a pa­pír, ugyanazzal a kamatozással, a párisi krach után, még mindig 131—132-en jegyeztetik, tehát közel 40 százalékkal jobban, mint akkor. * * * Midőn a financziák s a hitelügy rendezésének emlegetése kellemetlenül hatott a tisztelt ellenzék hires nemzetgazdáira, minduntalan s nagy hamar készen voltak hazafias nagyot mondásukkal, hogy a­mi a papírok árfolyamemelkedésében nyilvánul, az nem az államhitel javulása, hanem részben a tőzsde­üzérkedő kedvének, részben az európai pénzügyi helyzet megjavult voltának következése. Keresve sem lehetne erre nézve csattanóbb vá­laszt találni, mint a most lefolyt válság történetét. A magyar állampapírok közül azok, melyek a börzén európaszerte játék tárgyát képezik, természetszerűleg erős ingadozásoknak voltak kitéve. Jelentékeny, hogy úgy mondjuk váratlan Kaisser állt be bennük. 4 száza­lékos, 5 százalékos rente 6, 7 százalékkal lejebb ment annál az árfolyamnál, a­melyen jegyeztetett, mikor a párisi válság kiütött. De minő határok közt mozgott ez értékcsökkenés ? Tisztán és kizárólag a kibocsá­tási árfolyam s az azóta bekövetkezett értékjavulás határa közt. A magyar állampapírok, melyeknek fő­­piacra Páris, az erős párisi megrázkódtatások daczára egyetlen egy pillanatra sem jutottak el oda, hogy kamatjövedelmük 6 százaléknál nagyobb legyen, ho­lott a kincstári utalványok korszakában nagy élc­e­­lődés folyt az uzsoratörvényjavaslatra, mely 8 száza­lékban szabta meg a kamatmaximumot, mikor­­ magának az államnak papírjai többet kamatoztak annál.* * * Valljuk be azonban szokott őszinteséggel, hogy tartani lehetett a párisi bajok komoly utóhatásától állami financziáinkra is, s különösen papíraink bör­zei keretére. Tartani lehetett pedig komoly okok miatt, a­mely okok nem belpolitikaiak, hanem kül­politikaiak. A keleti bonyodalmak összekuszálódása együttesen s egyszerre a párisi válsággal: kiben nem kelthetett kétséget, hogy az állam ennek nagy kárát fogja vallani ? A 73-iki válság lefolyását akarván visszaidézni emlékezetembe, végig lapoztam a »Hon« illető számait , tekintetem egyebek közt Jókai egy akkor irt czik­­kén akadt meg, mely a bécsi tőzsdei földindulással foglalkozik s egyebe­k közt a következőket írja: »Ugyan mi történt? Kapu előtt áll talán a háború? Foly talán már a monarchia hadseregének vére?... Ellenkezőleg. A legszilárdabb béke napjait éljük. — Egész Európa csöndes.« S ilyen állapotban ütött a monarchiára az a válság s lön végzetes. El­­mondhatnók-e ez utolsó frázisokat most ? Ismételhet­­nék-e, hogy »ellenkezőleg a legszilárdabb béke nap­jait éljük, egész Európa csöndes?« Bizony nem mond­hatnék el. S ennek daczára, daczára, hogy határain­kon, újonnan megszerzett védő vonalunkon oly jelensé­gek mutatkoznak, melyek komoly aggodalomra méltók, s senki által nem szépittetnek, s nem tagadtatnak, ennek daczára a vihart, a­mely hajdan »a legszilár­dabb béke napjaiban« oly végzetes volt reánk, most.

Next