A Honvéd, 1868 (2. évfolyam, 1-51. szám)

1868-12-14 / 50. szám

399 A velünk rokon hunok­ vagy helyesebben kunokról tudjuk, hogy náluk a szolga is szabaddá lett, ha ura által csatatérre vitetve, ott ma­gát vitézségével kitüntette. Kétségtelenül így volt ez őseinknél is, kik nemcsak az önkényt meghódolt szláv lakosok előkelőit, mint szabado­kat, hanem még szolgáik közül is a vitézebbeket a hadjáratokra ma­gukkal vitték. Mily elismeréssel adóztak honfoglaló őseink a vitézségnek, annak bizonyítására elégnek tartok csak egy érdekes esetet fölemlítni. Midőn Bölcs Leó keleti császár a bolgárok ellen Árpád magyarjaival szövet­kezett s ezeket hajóhadával a Dunán fölfelé szállíttatta, Simeon bolgár fejedelem a folyót erős kötelekkel elzárván, a hajóhad előnyomulását s a magyarok partraszállását vitézeivel egy darabig akadályoztatta; azon­ban a görög fővezéri hajó kormányosa, Barkalász Mihály harmad ma­gával csolnakba szállva, a köteleket a parton az ellenség szeme láttára szétvagdalta, mit látva a magyarok, így kiáltottak föl: „Ezt illetné meg, hogy patríciussá nevezzék s a hajóhad fővezére legyen.“ A mennyire becsülték azonban még idegenben is a vitézséget s a hősies önfeláldozást, éppen annyira szigorúak voltak saját véreik iránt is, ha gyáván, a nemzet katonai becsületét meggyalázólag viselték magukat. Krónikáink a hagyomány után beszélik, hogy az augsburgi csata után Ottó császár a fogságba jutott számtalan magyarok közül hetet kiválasztott s a többieket leöletvén, ezeket a magyar nemzet ret­­tentésére levágott füllel bocsátotta vissza hazájokba, e szavakat intéz­vén hozzájok: „Menjetek el magyarjaitokhoz s mondjátok meg nekik, hogy soha többet a kínok e helyére ne jöjjenek.“ Minthogy pedig e hét magyar, krónikáink szavai szerint „nem akart inkább együtt meghalni bajtársaival, a község (azaz: a nemzeti közgyűlés) ily ítéletet mondott rájuk, hogy mindenüket, a mijök ingóban vagy ingatlanban volt, veszít­sék el a nejeiktől, gyermekeiktől elválasztva, gyalog, mezítláb járjanak sátorról sátorra koldulni mind halálokig. E hét magyart aztán e bot­­ránkoztatásért a köznép magyarkáknak, gyász magyaroknak nevezte.“H őseink ily gondolkozását ismerve s az egykorit Bölcs Leó császár értesítéséből tudva, hogy a magyar hadseregben igen szigorú fegyelem uralkodott, kezdjük érteni, hogyan lehetett képes nemzetünk a X-dik században azon csaknem meséseknek tetsző hadjáratokat végrehajtani, melyeknek bámulatra gerjesztő leírásával Európa távol tartományainak egykorú évkönyvei telve vannak. A magyar nemzet hadereje Európába telepedésünk idejében tisz­tán lovasságból állott. Valamint a hunok, kik úgy­szólván lóháton töl­tötték életöket, úgy a lóra termett magyar sem volt képes e korban gyalog harczolni. Milyen lehetett e lovasság, melynek párját Európa Attila korától fogva nem látta, könnyen elképzelhetjük, ha ezredéves utódaikra, a magyar huszárokra gondolunk. Történetirásunk atyja, a XI-ik századi névtelen jegyző, midőn a scythiai gyors lovasság kemény harczos voltáról beszél s azt mondja, hogy e nép nyilazása a világ minden nemzeténél különb volt, e szavakat veti utána: „hogy ilyenek voltak, maradékaikról megismerhetitek.“ Mi is az ősmagyar lovasságról fogalmat akarva adni, büszkén mutathatunk a világ legelső könnyű lovasságára, a magyar huszárra. E lovasságban, mely nem nagy de rendkívül gyors és győzős lovaival, hideget, meleget, éhséget, szomjúságot könnyen tűrő legény­ségével távolságot és akadályt nem ismert, mely szükség esetében Európa legnagyobb folyóit vakmerően átúsztatta, mely Svájcz óriási havasain, a Pyrenaes zord hegylánczon keresztül mert és bírt törni, mely a Duna s Tisza partjairól nehány hét alatt a Rajna és Szajna mel­lékén ütötte föl sátrait, d­e lovasságban rejlett azon erő, mely a ma­gyart az elámult és megdöbbent Európa előtt jó darab ideig a győzhe­tetlenség varázsfényével övezte, mely a magyar nevet nyugaton és keleten közrettegés tárgyává tette. Mint maga e lovasság, egy egész harczmodora szokatlan és meg­döbbentő volt Európa népeire nézve, melyek aránylag csekély számú nehéz lovasságukkal a magyarok villámgyors rohamait visszaverni s hasonlóan nehéz fegyverzetű gyalogságukkal a lóhátról nyilazó magya­rok öldöklő nyílzáporának ellenállni nem bírtak. A nyíl volt őseink legrettentőbb fegyvere. Ennek ügyes kezelésére gyermekeiket kicsiny koruktól fogva a legnagyobb gonddal oktatták, sőt a nyilazásra szolgáikat is megtanították. Rendkívül erős és ruga­nyos szaru­ijaikról hihetetlen messzeségre, oly pontosan irányozva röpí­tették nehéz nyílveszszőiket, hogy azok halálos csapásait alig lehetett kikerülni. A brentai csatában a 900-dik évben, midőn Árpád magyarjai legelsőben száguldozták be Felső-Olaszországot, de Berengár király túlnyomó hadereje által űzőbe vétetve s kifáradt lovaikon menekülést nem remélhetve, minden foglyuk, zsákmányuk, sőt minden legényre egy-egy ló kivételével felesleg lovaik átadására s e mellett még azon fogadásra is ajánlkoztak, hogy soha többé Olaszország földére nem lép­nek, azonban ajánlataik gúnyos és dölyfös visszautasítása után a gyáva önmegadás helyett a kétségbeesés utolsó harczára szánták el magukat, a könnyű magyar lovasok oly véletlen lepték meg az erejében elbizakodva henyélő olasz tábort, s oly villámgyorsan röpítették a lakomázók közé záporként omló nyilaikat, hogy az egykorú Luitprand kremonai püspök szavai szerint „sokaknak utolsó falatjukat torkukba szegezték.“ Diada­luk tökéletes lett; néhány óra múlva 20,000 olasz holt­teste hevert a Brenta folyó mezején. A pozsonyi véres csatában, 907-ben, midőn Árpád halálával, fia a gyermek Zsolt lépvén kormányra, Németország elérkezettnek képzelte a pillanatot,melyben az alig megalakult magyar álladalmat megdönthesse, őseink a tökéletes diadalt leginkább nyilakkal vívták ki, melyeket mind szemben rohamaik alkamával, mind hátat fordítva, színlett visszavonu­lásaik közben egyenlő ügyességgel szórtak elleneikre. Lóhátról előre vagy hátra, helyt állva, vagy a legsebesebb rohamban a czélt nem té­vesztve, nyilaival maga körül halált szórni, a magyar egyiránt ügyes és gyakorlott volt. Nem ok nélkül írta azért bölcs Leó keleti császár, ki Árpád szövetségese s a bolgár-magyar háborúban 888-ban a magyar hadak fényes diadalainak szemtanúja volt, hogy a magyaroknál „a győ­zelem minden reménye nyilazásukban fekszik.“ A magyar vezérek ko­rában Olaszország és Dalmáczia egyházaiban nem ok nélkül szőtte azért a mindennapi imába a magyaroktól rettegő papság e szavakat: ,,A sagittis Ungarorum libera nos Domine!“ (A magyarok nyilaitól ments meg uram minket.) Mint távolról a nyillövésben, úgy közelről a kardo s lándzsafor­gatásban egyiránt gyakorlottak voltak csapáink. Ezek mellett döntő kézviadalok alkalmával használták a buzogányt és harczi bárdot is. A nemzeti monda századokon át élénken emlékezett Botond bárójáról, melylyel Konstantinápoly érczkapuján egyetlen egy csapásra olyan rést vágott, hogy a­mint a késő kor regélte, rajta egy öt esztendős gyermek könnyedén ki-­s bejárhatott volna. Védelmökre paizst használtak, paizson emelték föl Árpádot, sza­badakaratból választott vezéreket, a nemzet fejévé. Hogy lovaikat, melyeket különös becsben tartottak, az ellenség lövéseitől védték, ezek szügyeit is vas- vagy erős lemezvérttel borították. De nem annyira e fegyverekben, azok ügyes használatában mint sajátságos harczmodorukban rejlett az az előny, mely számukra az európai hadsergek ellenében a diadalt csaknem bizonyossá tette. E harczmodorról az egykorú krónikák itt-ott érdekes vonásokat közöl­nek, de hogy arról alapos ismeretünk lehet, az egykorú s­­zemtanú Leó keleti császár tudósításának köszönhetjük. Leó előadása szerint nem annyira kézviadallal és így a nyers erő­vel mint inkább hadi cselekkel, meglépésekkel az ellenség segélyfor­rásainak elzárásával, és így észszel igyekeztek ellenségeiket legyőzni. Táborba nem zárkóztak sánczok közé, hanem törzsek s nemzet­ségek szerint eloszolva sátoroztak, lovaikat béklákban sátraik közelé­ben készen tartva. Előőrseiket nagy távolban, de sűrűn állították föl, hogy véletlen meg ne lepethessenek. Hadaikat a csatára rendesen éjjel szokták rendezni. Minthogy erejök a nyilazásban feküdt, lovasaik egymás mögött csak néhány sor­ral, de egymás mellett sűrűn állottak; ezredeik között is oly csekély volt a hézag, hogy az egész hadsereg egy tömegnek látszott. Az arcz­­vonal egyenességére nagy gondot fordítottak, úgy hogy hadaik, mint a kőfal, oly tömören s oly egyenesen állottak szemben az ellennel. Tartalékról, valamint podgyászuk őrzéséről, melyet mintegy 2000 lépésre tartottak a sereg mögött, rendesen gondoskodtak. Távol had­járataikban feles lovakat vittek magukkal, melyeknek teje és húsa szükség esetében élelmekre szolgált; hadaikat számos társzekér kö­vette, részint hogy zsákmányukat azokra halmozzák, részint hogy végső szorultságukban, mint Attilával a chalonsi mezőn s őseinkkel az augs­burgi csatában 955-ben történt, magukat e szekerekből rögtönzött vá­rukban utolsó csepp vérekig védelmezhessék. Csaták alkalmával az első rohamot, melynek sikerére a legnagyobb súlyt fektették, rendkívüli hévvel, gyorsasággal és erővel intézték. E közben, mint a hunoknál is szokás volt, irtóztató harczrivalgással igye­keztek magukat lelkesítői, ellenségeiket megdöbbenteni, így rohanták meg az olaszokat a brentai ütközetben 900 ban . Lajos király német hadait Ensburg közelében 907-ben. A merseburgi csata alkalmával 933-ban az egykorú Luitprand püspök szavai szerint „rút és pokoli huj! huj!­m­adásuk gyakorta hallatszott.“ Az augsburgi csatában is, melynek első napja a magyar fegyvereknek kedvezett, irtózatos lármá­val rohanták meg a németeket. Ha rohamaikat az ellenség föl birta tartani s a szerencse nem lát­szott részekre kedvezni, gyorsan visszavonulniok nehány pillanat műve volt. Olykor rövid támadás után futást színlelve, vad rendetlenségben vonultak vissza. Ha az ellenség ekkor erejében bízva s a diadalt kezé­ben híve utánok nyomult s üldözés közben hevétől magát el hagyta ragadtatni, vigyázatlanságáért keservesen lakott. A rendetlen száguldó magyar lovasság, mely futás közben is jól irányozva szórta üldözőire nyilait, nehány percz alatt magát összeszedve s arczot fordítva nyúlt erővel és hévvel intézett támadást a megbontakozott ellenséges csapa­tok ellen; olykor az üldözők csak azt vették észre, hogy a gyors lovas­ság által bekerítve s hátba vannak fogva; másszor képzelt diadaluk mámorából a leseikből előrontó pihent magyar hadosztályok vad harcz­­k­adására józanodtak ki. Ilyenkor az ellenség menthetetlenül veszve volt. Ily hadi cselfogásokkal sikerült őseinknek a pozsonyi csatában 907-ben a német haderőt kifárasztani, halálra zaklatni s végre teljesen tönkre tenni, s csakhamar ezután Lajos király pihent hadait Ensburgnál lesbe csalva megsemmisíteni. A meglépéseket különösen kedvelték. A pozsonyi csatában 907. aug. 9-én a Duna jobb partján tanyázott bajor hadat tönkre tévén, még azon éjjel a Dunát a legnagyobb csendben átúsztatták s másnap hajnal­­­ban, mielőtt Luitpold keleti határgróf a bajorok romlásáról értesülhe­tett volna, az ő táborát is meglepték és összetörték. 910-ben Augsburg­­nál hadaikat éjjel elrendezve, hajnal hasadta előtt oly véletlen rohanták meg a Lech mezején táborozó németeket, hogy sokakat közülök csak

Next