A Honvéd, 1868 (2. évfolyam, 1-51. szám)
1868-12-14 / 50. szám
399 A velünk rokon hunok vagy helyesebben kunokról tudjuk, hogy náluk a szolga is szabaddá lett, ha ura által csatatérre vitetve, ott magát vitézségével kitüntette. Kétségtelenül így volt ez őseinknél is, kik nemcsak az önkényt meghódolt szláv lakosok előkelőit, mint szabadokat, hanem még szolgáik közül is a vitézebbeket a hadjáratokra magukkal vitték. Mily elismeréssel adóztak honfoglaló őseink a vitézségnek, annak bizonyítására elégnek tartok csak egy érdekes esetet fölemlítni. Midőn Bölcs Leó keleti császár a bolgárok ellen Árpád magyarjaival szövetkezett s ezeket hajóhadával a Dunán fölfelé szállíttatta, Simeon bolgár fejedelem a folyót erős kötelekkel elzárván, a hajóhad előnyomulását s a magyarok partraszállását vitézeivel egy darabig akadályoztatta; azonban a görög fővezéri hajó kormányosa, Barkalász Mihály harmad magával csolnakba szállva, a köteleket a parton az ellenség szeme láttára szétvagdalta, mit látva a magyarok, így kiáltottak föl: „Ezt illetné meg, hogy patríciussá nevezzék s a hajóhad fővezére legyen.“ A mennyire becsülték azonban még idegenben is a vitézséget s a hősies önfeláldozást, éppen annyira szigorúak voltak saját véreik iránt is, ha gyáván, a nemzet katonai becsületét meggyalázólag viselték magukat. Krónikáink a hagyomány után beszélik, hogy az augsburgi csata után Ottó császár a fogságba jutott számtalan magyarok közül hetet kiválasztott s a többieket leöletvén, ezeket a magyar nemzet rettentésére levágott füllel bocsátotta vissza hazájokba, e szavakat intézvén hozzájok: „Menjetek el magyarjaitokhoz s mondjátok meg nekik, hogy soha többet a kínok e helyére ne jöjjenek.“ Minthogy pedig e hét magyar, krónikáink szavai szerint „nem akart inkább együtt meghalni bajtársaival, a község (azaz: a nemzeti közgyűlés) ily ítéletet mondott rájuk, hogy mindenüket, a mijök ingóban vagy ingatlanban volt, veszítsék el a nejeiktől, gyermekeiktől elválasztva, gyalog, mezítláb járjanak sátorról sátorra koldulni mind halálokig. E hét magyart aztán e botránkoztatásért a köznép magyarkáknak, gyász magyaroknak nevezte.“H őseink ily gondolkozását ismerve s az egykorit Bölcs Leó császár értesítéséből tudva, hogy a magyar hadseregben igen szigorú fegyelem uralkodott, kezdjük érteni, hogyan lehetett képes nemzetünk a X-dik században azon csaknem meséseknek tetsző hadjáratokat végrehajtani, melyeknek bámulatra gerjesztő leírásával Európa távol tartományainak egykorú évkönyvei telve vannak. A magyar nemzet hadereje Európába telepedésünk idejében tisztán lovasságból állott. Valamint a hunok, kik úgyszólván lóháton töltötték életöket, úgy a lóra termett magyar sem volt képes e korban gyalog harczolni. Milyen lehetett e lovasság, melynek párját Európa Attila korától fogva nem látta, könnyen elképzelhetjük, ha ezredéves utódaikra, a magyar huszárokra gondolunk. Történetirásunk atyja, a XI-ik századi névtelen jegyző, midőn a scythiai gyors lovasság kemény harczos voltáról beszél s azt mondja, hogy e nép nyilazása a világ minden nemzeténél különb volt, e szavakat veti utána: „hogy ilyenek voltak, maradékaikról megismerhetitek.“ Mi is az ősmagyar lovasságról fogalmat akarva adni, büszkén mutathatunk a világ legelső könnyű lovasságára, a magyar huszárra. E lovasságban, mely nem nagy de rendkívül gyors és győzős lovaival, hideget, meleget, éhséget, szomjúságot könnyen tűrő legénységével távolságot és akadályt nem ismert, mely szükség esetében Európa legnagyobb folyóit vakmerően átúsztatta, mely Svájcz óriási havasain, a Pyrenaes zord hegylánczon keresztül mert és bírt törni, mely a Duna s Tisza partjairól nehány hét alatt a Rajna és Szajna mellékén ütötte föl sátrait, de lovasságban rejlett azon erő, mely a magyart az elámult és megdöbbent Európa előtt jó darab ideig a győzhetetlenség varázsfényével övezte, mely a magyar nevet nyugaton és keleten közrettegés tárgyává tette. Mint maga e lovasság, egy egész harczmodora szokatlan és megdöbbentő volt Európa népeire nézve, melyek aránylag csekély számú nehéz lovasságukkal a magyarok villámgyors rohamait visszaverni s hasonlóan nehéz fegyverzetű gyalogságukkal a lóhátról nyilazó magyarok öldöklő nyílzáporának ellenállni nem bírtak. A nyíl volt őseink legrettentőbb fegyvere. Ennek ügyes kezelésére gyermekeiket kicsiny koruktól fogva a legnagyobb gonddal oktatták, sőt a nyilazásra szolgáikat is megtanították. Rendkívül erős és ruganyos szaruijaikról hihetetlen messzeségre, oly pontosan irányozva röpítették nehéz nyílveszszőiket, hogy azok halálos csapásait alig lehetett kikerülni. A brentai csatában a 900-dik évben, midőn Árpád magyarjai legelsőben száguldozták be Felső-Olaszországot, de Berengár király túlnyomó hadereje által űzőbe vétetve s kifáradt lovaikon menekülést nem remélhetve, minden foglyuk, zsákmányuk, sőt minden legényre egy-egy ló kivételével felesleg lovaik átadására s e mellett még azon fogadásra is ajánlkoztak, hogy soha többé Olaszország földére nem lépnek, azonban ajánlataik gúnyos és dölyfös visszautasítása után a gyáva önmegadás helyett a kétségbeesés utolsó harczára szánták el magukat, a könnyű magyar lovasok oly véletlen lepték meg az erejében elbizakodva henyélő olasz tábort, s oly villámgyorsan röpítették a lakomázók közé záporként omló nyilaikat, hogy az egykorú Luitprand kremonai püspök szavai szerint „sokaknak utolsó falatjukat torkukba szegezték.“ Diadaluk tökéletes lett; néhány óra múlva 20,000 olasz holtteste hevert a Brenta folyó mezején. A pozsonyi véres csatában, 907-ben, midőn Árpád halálával, fia a gyermek Zsolt lépvén kormányra, Németország elérkezettnek képzelte a pillanatot,melyben az alig megalakult magyar álladalmat megdönthesse, őseink a tökéletes diadalt leginkább nyilakkal vívták ki, melyeket mind szemben rohamaik alkamával, mind hátat fordítva, színlett visszavonulásaik közben egyenlő ügyességgel szórtak elleneikre. Lóhátról előre vagy hátra, helyt állva, vagy a legsebesebb rohamban a czélt nem tévesztve, nyilaival maga körül halált szórni, a magyar egyiránt ügyes és gyakorlott volt. Nem ok nélkül írta azért bölcs Leó keleti császár, ki Árpád szövetségese s a bolgár-magyar háborúban 888-ban a magyar hadak fényes diadalainak szemtanúja volt, hogy a magyaroknál „a győzelem minden reménye nyilazásukban fekszik.“ A magyar vezérek korában Olaszország és Dalmáczia egyházaiban nem ok nélkül szőtte azért a mindennapi imába a magyaroktól rettegő papság e szavakat: ,,A sagittis Ungarorum libera nos Domine!“ (A magyarok nyilaitól ments meg uram minket.) Mint távolról a nyillövésben, úgy közelről a kardo s lándzsaforgatásban egyiránt gyakorlottak voltak csapáink. Ezek mellett döntő kézviadalok alkalmával használták a buzogányt és harczi bárdot is. A nemzeti monda századokon át élénken emlékezett Botond bárójáról, melylyel Konstantinápoly érczkapuján egyetlen egy csapásra olyan rést vágott, hogy amint a késő kor regélte, rajta egy öt esztendős gyermek könnyedén ki-s bejárhatott volna. Védelmökre paizst használtak, paizson emelték föl Árpádot, szabadakaratból választott vezéreket, a nemzet fejévé. Hogy lovaikat, melyeket különös becsben tartottak, az ellenség lövéseitől védték, ezek szügyeit is vas- vagy erős lemezvérttel borították. De nem annyira e fegyverekben, azok ügyes használatában mint sajátságos harczmodorukban rejlett az az előny, mely számukra az európai hadsergek ellenében a diadalt csaknem bizonyossá tette. E harczmodorról az egykorú krónikák itt-ott érdekes vonásokat közölnek, de hogy arról alapos ismeretünk lehet, az egykorú szemtanú Leó keleti császár tudósításának köszönhetjük. Leó előadása szerint nem annyira kézviadallal és így a nyers erővel mint inkább hadi cselekkel, meglépésekkel az ellenség segélyforrásainak elzárásával, és így észszel igyekeztek ellenségeiket legyőzni. Táborba nem zárkóztak sánczok közé, hanem törzsek s nemzetségek szerint eloszolva sátoroztak, lovaikat béklákban sátraik közelében készen tartva. Előőrseiket nagy távolban, de sűrűn állították föl, hogy véletlen meg ne lepethessenek. Hadaikat a csatára rendesen éjjel szokták rendezni. Minthogy erejök a nyilazásban feküdt, lovasaik egymás mögött csak néhány sorral, de egymás mellett sűrűn állottak; ezredeik között is oly csekély volt a hézag, hogy az egész hadsereg egy tömegnek látszott. Az arczvonal egyenességére nagy gondot fordítottak, úgy hogy hadaik, mint a kőfal, oly tömören s oly egyenesen állottak szemben az ellennel. Tartalékról, valamint podgyászuk őrzéséről, melyet mintegy 2000 lépésre tartottak a sereg mögött, rendesen gondoskodtak. Távol hadjárataikban feles lovakat vittek magukkal, melyeknek teje és húsa szükség esetében élelmekre szolgált; hadaikat számos társzekér követte, részint hogy zsákmányukat azokra halmozzák, részint hogy végső szorultságukban, mint Attilával a chalonsi mezőn s őseinkkel az augsburgi csatában 955-ben történt, magukat e szekerekből rögtönzött várukban utolsó csepp vérekig védelmezhessék. Csaták alkalmával az első rohamot, melynek sikerére a legnagyobb súlyt fektették, rendkívüli hévvel, gyorsasággal és erővel intézték. E közben, mint a hunoknál is szokás volt, irtóztató harczrivalgással igyekeztek magukat lelkesítői, ellenségeiket megdöbbenteni, így rohanták meg az olaszokat a brentai ütközetben 900 ban . Lajos király német hadait Ensburg közelében 907-ben. A merseburgi csata alkalmával 933-ban az egykorú Luitprand püspök szavai szerint „rút és pokoli huj! huj!madásuk gyakorta hallatszott.“ Az augsburgi csatában is, melynek első napja a magyar fegyvereknek kedvezett, irtózatos lármával rohanták meg a németeket. Ha rohamaikat az ellenség föl birta tartani s a szerencse nem látszott részekre kedvezni, gyorsan visszavonulniok nehány pillanat műve volt. Olykor rövid támadás után futást színlelve, vad rendetlenségben vonultak vissza. Ha az ellenség ekkor erejében bízva s a diadalt kezében híve utánok nyomult s üldözés közben hevétől magát el hagyta ragadtatni, vigyázatlanságáért keservesen lakott. A rendetlen száguldó magyar lovasság, mely futás közben is jól irányozva szórta üldözőire nyilait, nehány percz alatt magát összeszedve s arczot fordítva nyúlt erővel és hévvel intézett támadást a megbontakozott ellenséges csapatok ellen; olykor az üldözők csak azt vették észre, hogy a gyors lovasság által bekerítve s hátba vannak fogva; másszor képzelt diadaluk mámorából a leseikből előrontó pihent magyar hadosztályok vad harczkadására józanodtak ki. Ilyenkor az ellenség menthetetlenül veszve volt. Ily hadi cselfogásokkal sikerült őseinknek a pozsonyi csatában 907-ben a német haderőt kifárasztani, halálra zaklatni s végre teljesen tönkre tenni, s csakhamar ezután Lajos király pihent hadait Ensburgnál lesbe csalva megsemmisíteni. A meglépéseket különösen kedvelték. A pozsonyi csatában 907. aug. 9-én a Duna jobb partján tanyázott bajor hadat tönkre tévén, még azon éjjel a Dunát a legnagyobb csendben átúsztatták s másnap hajnalban, mielőtt Luitpold keleti határgróf a bajorok romlásáról értesülhetett volna, az ő táborát is meglepték és összetörték. 910-ben Augsburgnál hadaikat éjjel elrendezve, hajnal hasadta előtt oly véletlen rohanták meg a Lech mezején táborozó németeket, hogy sokakat közülök csak