A Honvéd, 1870 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1870-06-30 / 26. szám
A Skene-vel kötött ügyesség gyümölcsei. Emlékezhetik még az olvasó, hogy az év elején sokat beszéltünk a rendes hadsereg fölszereléséről és a Skene-féle consortiumról, melynek a fölszerelés bérbe adatott. Küzdöttünk ellene, hogy ne állíttassék monopólium, követeltük, hogy miután a hadsereg költségeihez Magyarország is járul, a felszereléshez a magyar ipar is odabocsáttassék. A vége e dolognak mégis az lett, hogy megköttetett Skene-vel az egyesség, azzal ámítván bennünket, hogy ez a legelőnyösebb egyesség, melyet az állam köthetett. Az egyességet, természetes, titokban tartották. A „P. Lloydsnak azonban sikerült egynémely pontot kiolvasni belőle, s ez a néhány pont is elegendő annak bebizonyítására, hogy a hatalom részéről mily kevésbe veszik az adózók jólétét. A Skene-consortium például egy darab katonai köpenyért tizennégy forintot kap az államtól, míg egy iglói consortium, mely az osztrák honvédség fölszerelésére most kötött szerződést a Lajthán túli kormánynyal, ugyanoly köpenyért csak hét forint ötven krajczárt kap. Tehát majdnem épen felét. Mily roppant veszteség ez 500.000 embernél, kiknek számára Skene literál, azt könnyű kiszámítani. Hasonlókép van a nadrágoknál. Skene kap egy darabért az államtól 4 frt 82 krt, míg az iglói társulat ugyanoly nadrágért 3 ft 40 krt. És erre az egyességre azt mondták, hogy kedvező az államra. Ilyen dolgok után csakugyan nehéz tisztességes hangon beszélni azokkal az emberekkel, kik egyesek zsebeinek megtömésére igy gazdálkodnak az ország pénzével. Be nem osztott honvédtisztek. A „Hon“ 139. sz. esti lapjában az általam javaslatba hozott szolgálaton kívüli „be nem osztott“ honvédtiszti állomány rendszeresítése bonczkés alá vétetik, és habár czikkező úr e rendszeresítést illetőleg kimondja is, hogy „mindazonáltal nem vagyunk ellenzői létesítésének, hacsak néhány haszonvehető egyén is nyeretnék meg ily után a honvédség számára, már ez is nagy nyeremény volna, mégis több oly ellenérvet is hoz fel, melyet válasz nélkül hagyni nem lehet. Czikkező úr szerint ugyan a tiszti állomány rendszeresítésének eredménye „elsősorban az lesz, hogy béke idején utczáink még inkább fognak hemzsegni a sok egyenruhától. S attól, ki mint szabadságolt állományú, a többi évi időközben teljesítendő néhány heti szolgálattól idegenkedik — melynek pedig nincs más czélja, minthogy a tiszt lépést tartson a haditudományok s a gyakorlati katonai kiképzés haladásával — egyáltalán nem várhatunk sokat.“ Őszintén bevallom, hogy legkevésbé sem bánnám, „ha utczáink néhány hétig a sok egyenruhától hemzsegnének.“ És ez lenne a legjobb mód a tiszti egyenruhát ama bizonyos kasztjellegtől megfosztani, mely népszerűsítésének egyik főakadálya. Különben hosszú szolgálati időm alatt — úgy itthon, mint külföldön — észrevettem, hogy régebben szolgált egyének örülnek, ha nem kell egyenruhában járnuok, és miután javaslatom leginkább hosszabb ideig szolgálatban volt tisztekre és illető vidékeiken nagy befolyással bíró, tehát meglett emberekre vonatkozik, az egyenruhásokra féltékeny urak csak igen ritkán láthatnák azt béke idején „be nem osztott“ honvédtiszten. Ami a második észrevételt illeti, én bizony magam sem szeretném, ha oly egyének neveztetnének ki ez állományba, kik az évenkinti „pár heti szolgálattól“ idegenkednek. Ámde igen sok derék tiszt, ki talán több mint egy hadjáratban vett részt, s ki tanulmányainál fogva nem csak csapattisztnek, de magasabb hivatás betöltésére is alkalmazható, kilépése után oly kenyérkeresetre adja magát, melyet őszszel félbeszakítania egyáltalában lehetetlen, így pl. sok alaposan kiképzett tiszt, mint mérnök keresi kenyerét a vasútépítési vállalatoknál. Ezek bizony semmi esetre sem nyerhetnek épen a munka főidénye alatt szabadságot, hogy az őszi gyakorlatokban részt vehessenek! Márpedig az ily tisztek mindenesetre többet érnének, mint a háború alatt a „káplárok“ sorából kinevezhető egyének s czikkezősre részben talán nem vette elegendőleg tekintetbe, részint pedig azon körülményt, miszerint, az egy évi önkéntesek rendszere következtében mindinkább kevesebb és kevesebb ily egyén fog az artisztikarba jutni, ki a tiszti hivatalra okvetlen megkivántató miveltséggel bir. 190 Néhány igen jó oktató tisztet, de többet ezentúl onnan nem igen várhatunk. Hiszen ez volt épen az osztrák sereg baja, hogy az ezred gyakorlati terének vakondtúrásáról tekintettek mindent, és soha sem emelkedtek valamivel magasabb álláspontra, honnan a tudományok és a morális rugók működését is megláthatták volna. Őrizkedjünk, hogy mi is e hibába ne essünk! Nem akarok hosszadalmas lenni és a javaslatom ellen felhozható egyéb észrevételeket illetőleg a „Katonai Közlöny a 30-ik számára utalok, itt még csakis azt említve meg, hogy sok kitűnő törzstiszt és néhány tábornokunk is, ki a honvédség jelenlegi szűk keretében helyet nem talál, egyedül ez után juthat honunk harczzászlója alá. Kápolnay: A Mitrailleur. A hátultöltő fegyverek óriási diadala után, mely 1866-ban Csehország tévein vitatott, minden európai nagyhatalom lázas sietséggel fogott hadserge fegyverzeti felszerelésének átalakításához. E lázas mozgékonyság azonban nem szorítkozott pusztán a hadseregnek gyorsan tüzelő fegyverek által felszerelésére, hanem felölelte a fegyverjavítás és tökéletesítés egész terét. Ma—ha teljesen egyenlő tényezők állanak szemben egymással, egyenlő tömegek, egyenlő érzelmi erő, egyenlően jó vagy rész vezérlet mellett— az előnyt a másik fél fölött az a rész vívja ki, mely egy időben minél több tűzfegyvert képes működésbe hozni, és minél nagyobb hatást bír előidézni a működésbe hozott tűzfegyverekkel, — szóval minél több — golyót képes átröpíteni az ellenséghez. Ez szolgált vezérelvül újabban a nagyhatalmak hadseregeinél a tűzfegyverek átalakításában. De a gyors tüzelés mellett különös gondot fordítottak oly eszközök feltalálására, melyek megfelelnek azon elvnek, hogy minél rövidebb idő alatt, minél több — a katonát legalább harczképtelenítő — golyó röpíttessék ki. E fejtörés eredménye volt a „mitrailleur“ — magyarul golyószóró — franczia találmány , s egy időben , újsága idején nagy hatás tulajdoníttatott neki. Dicsérték nagy előnyeiről, hogy háttérbe szorítja a hátultöltő fegyverek által kifejthető gyorstüzelést, s hogy úgy támadó, mint különösen védő esetekben könnyedségénél fogva valóságos golyózáporral önthetni el általa az ellenséget. Az európai nagyhatalmak nem nézhették békén, hogy minő nagy súlyt tulajdonítanak a franczia hadseregben a mitrailleurnek. Legalább próba gyanánt megszerezték azt más hadseregek is. A tökéletesített lőfegyverek túlsúlya a 66-ki háborúban sokkal inkább kitűnt, mit sem valamelyik hatalmára féltékeny állam békén nézhette volna, hogy egy más hadsereg kir oly eszközzel, mely a gyorstüzelés alkalmazhatását a netovábbig fokozza. S legkevésbé tehette ezt Ausztria, mely a maga bőrén vásárolta meg a gyorstüzelés hathatóságának tapasztalását. — így történt, hogy Kuhn hadügyminiszter is kért a delegátióktól egy bizonyos összeget I mitrailleurök beszerzésére. S e kért összeg — úgy tudjuk, — meg is I szavaztatott e czélra. Azóta az osztrák magyar hadseregben létező „tüzérségi bizottság“ többnemű kísérletet tett a mitrailleurök czélszerűsége s használhatósága kipuhatolására. A legújabb kísérlet eredményéről, mely f. é. jun. 11-én a simmeringi téren létezett egy szaklapban érdekes jelentést olvasunk, melyet lényegében ime megismertetünk: A nevezett napon összehasonlítási kisérlet létetett egy 7 fntos hoszszú vetágyú s egy Montigny-féle mitrailleur között, 600 lépésre egy 9 öl széles és 6 öl magas czéltáblán. A mitrailleur 37 csővel birt, együttes kilökésre számítva, Wildburger-féle töltvényekkel. Gyorstüzelés létetett, perczenként 9 lövéssel 300 lépésre talált 152 golyó. 600 lépésnyi távolban, perczenként 11 ösztüzeléssel talált 159; 900 lépésre, ugyanoly viszonyok között 90 ; 1200 lépésre 11. Ezen eszköz czélszerűtlensége tehát a golyók csoportos irányában fekszik. Még 900 lépésnyi lőtávolban is az egyes találási csoportok között a czéltáblán oly kevés távolság volt, hogy rendesen több golyót, — melyek ugyanegy helyre ütöttek be — csak egy találásnak lehetett számítani. A golyók ezen csoportos kilökése a csövekből, — és csekély szétoszlása a távolban nagyban paralizálja azon vérmes reményeket, melyeket a mitrailleurhöz kötöttek. Mert a csatában teljesen mindegy, akár egy, akár száz golyó találja a harczost. Egy ugyanazt a szolgálatot teszi mint száz; egy is megöli, vagy legalább is harczképtelenné teszi. Általában újabbkori háborúink fölött kezd némileg a humanitás is lengeni. Emlékezhetünk a nagyhatalmak azon kölcsönös szerződésére, melyben megegyeztek, hogy a mérges szövetekkel ellátott golyókat nem fogják többé használni. A czél a mai háborúkban nem annyira a harczosnak megölése , mint annak harczképtelenné tétele. S tekintve a