A Honvéd, 1873 (7. évfolyam, 1-9. szám)

1873-01-03 / 1. szám

Egy kis jó szándék mellett minden tisztképző tanosztály állíthatna fel egy oly önképző kört, melynek tárgyát a katonai szakmába vágó tudo­mányoknak egymás közötti ismertetése, önálló, úgy eredeti valamint for­dított dolgozatok felolvasása, ezeknek barátságos egyéni nézetekkel oka­­datok­ megbírálása képezni. A szervezést illetőleg nem akarom jelenleg részletes nézeteimet kifejteni. Fődolog legelőször is, miszerint indítványom mellett legalább oly részvétet nyilvánítsanak, mely lehetővé tegye az egyletek életbe lép­tetését. Az alakuló közgyűlés leend majd hivatva tagokat küldeni ki, a­kik az alapszabályokat elkészítve megvitatás és megerősítés végett a kör elé terjesztik azt. A pozsonyi honvéd tiszti képeztében már alakulóban van az itt indítványozott ösztöndíj és önképző egylet, s azt hiszem, hogy a gyakor­lat meg fogja hozni azon gyümölcsöket, melyet a theoriában remény­lettünk. Sorakozzunk uraim! ha olykor banknotákat nem sajnálunk áldozni a vigalom istenének, ne sajnáljunk nehány fillérrel Mecaenasokká lenni, s egy kis időt a poharazástól elvonva áldozzunk a Másoknak vele! Endrődi Géza, czimz. honv. tizedes, a pozsonyi tisztképzőiskola növendéke. Aschermann Ferencz, m. kir. honvédezredes és honvédkerületi parancsnok, egy szemle alkalmával fiatal tisztekhez intézett beszédje. — Közli: K. G. h­onvédszázados. — Uraim! Önök fiatal tisztek is rövid idő alatt elértek egy pályát, mely önö­ket feljogosítja a legmiveltebb körökben megjelenhetni; másrészt pedig a TÁRCZA. A „Komáromi Lapok“ és „honvéd írói“ 1849-ben. XIII. írjuk le még egyszer, most 24 év után! azon levelet, melyet „Janka“ név alatt közlött a „Komáromi Lapok“ 45-dik száma Pestről; a levél augusztus 29-kén éjféli 12 órakor kelt. E levél, szorosan véve, nem honvédiró tollából eredt — ha igaz!— de minthogy írónője forrón rokonszenvezett akkor a magyar ügygyet s a fővárosi rettentő állapotokat s a magyar háború kétségbeejtő kimenetelén remegve aggódó közönség s több nagy nevű jelesünk helyzetét, hollétét — bár egy­részt hibásan, mi nem csuda az akkori viszonyok miatt!— írja, s a zavart, kuszájt, háborgó s a mégsem egészen reményvesztett magyar polgári életet futó vonásokban festi, bemutatandóknak véljük. Nem árt a haza helyzetének minden időbeli képét ismernünk .... tanulmányoznunk .... A levél következő: Pest, augusztus 29. éjféli 12 órakor. Kedves rebellis barátom! Utolsó ittléte óta nem hallottunk önfelől legkevesebb hírt is. Tudtuk, hogy mint szabadságharczunk történetírója, a kormány által Komáromba volt küldve, de annak nyomába, várjon ott van-e még most is? sehogy sem juthattunk. Mert hiszen ily időkben, nemzetek sorsa változik egy pillanat alatt, hogy ne változhatnának hát egyes ember körülményei, melyek azután ezekhez alkalmazott lépéseket igényelnek. Mondom, hogy augusztus ,20-káig még csak hírt sem hallottunk önfelől. E nap .... Rózáéknál voltam ebéden. Csinos társaság gyűlt össze. Ismertük egymást mind, a társalgatás azért őszinte volt. Hej! mert nem úgy van ám most, mint hajdan volt. A kémek száma roppant. Először is a hazának sebeiből leendő felüdüléséért, szabadsághar­­czosaink egézségéért, az elesettek emlékéért ürítettünk poharat; s végre ön sem maradt említetlenül, nem pedig, mert szilárd jellemű hazafinak tartjuk, ki megérdemli, hogy megemlékezzünk felelő, nem, mert­ augusz­tus 20-ika önnek névnapja volt. Ebéd után a társaság sétára készült, én —bizonyos előérzet uralko­dott bennem — haza mentem. Negyedóráig háborítlanul ültem iró­ asztalom előtt, tekintetem Kossuth arczképén függött. Végre lépteket hallottam. Föl­eszméltem. S egy idegent láttam szemeim e­lőtt, legszebb jövővel kecsegteti. Felhivom, tartsák tiszteletben szép állásuk és hivatásukat, milyet elérni megelőző időkben csak hosszas évek után lehe­tett. Keressék a jó társaságot, de ne hajhásszanak túlzottan költséges mulatságok élvezete után, mert ezek felemésztik jövedelmöket, és kelle­metlen helyzetbe hozhatják, sőt azon káros befolyást szülik, hogy hiva­tásuknak eleget tenni képtelenekké válnak. Használják inkább az időt szellemi előhaladásukra, és soha ne szűn­jenek meg magukat pályájukon tanulmányozásuk által tökéletesíteni. Ez irányú legcsekélyebb megállapodás, a mai szellemileg folyton haladó idő­ben, hátramaradás. A magyar nemzetnek hősiessége és vitézsége, mely által elleneit legyőzte, a világ előtt ismeretes, de a hadi tudományok annyira előreha­ladtak, és a seregek felfegyverkezése oly öldöklővé vált, hogy már ma nem személyes vitézség és bátorság, hanem csak észszel lehet győzni; azért nem tudom eléggé nyomatékosan ismételni, miszerint soha meg ne szűnjenek, rendelkezésre álló idejüket szellemi fejlesztésekre és kiképzé­sekre szorgalommal felhasználni. Biztosítva van jövőjük, mert ha eljön is egykor az idő, melyben va­lamely balsors következtében vagy előrehaladott koruknál fogva szolgá­latképtelenné válnának, megnyugvással nézhetnek ezen eshetőségek elébe, mivel ily esetben is gondoskodva van arról, hogy helyzetük tűrhető legyen, és büszkén el lehet fogadni a segélyt, mert ezt a haza nyújtja, s ha végre beállható, komoly időkben kötelességek ha teljesítésében ne­talán véreket és életeket, mint földi legdrágább kincsüket kellene mind­ezekért áldozatul hozni, ekkor azon dicső és legszebb jutalomban részesü­­lendnek, hogy hazafiai kötelességük hű teljesítéséért, nevök király, haza és nemzet előtt mindig becsben fog maradni. Engem keresett. Tudatom, hogy megtalált. Óvatosan tekintett körül, arczkifejezése kérdezni látszott: bátran szólhat-e ? Biztosítom. Letette felöltönyét, ollót kért, s a bélést kezdé fölfejteni. Kiváncsi voltam, mi fog történni. Kíváncsiságom csakhamar ki lön elégítve. Az idegen önnek megbízottja volt, ki levelét, s a „Komáromi Lapok“ augusztus 19-kéig megjelent számát kézbesítő. A küldemény feletti meglepetés kedves, örömöm határtalan volt. Ön hazafiúi érzelmeinek eddig is elegendő jeleit adá, de midőn a „Komáromi Lapok“ szerkesztését elvállalta, megmutatta, hogy hazafiúi kötelességének teljesítésétől a legvészesebb perczekben sem borzad vissza. Ön számot vetve magával, akkor fogott tollat, midőn már letette , s erre büszke lehet. Ismer ön, hogy őszinte vagyok, jót, roszat megmondok, s azért ne sértse szerénységét fennebbi nyilatkozatom. De most térjünk más tárgyra. Legelőször is azokról néhány hitelességgel leírni látszó szót, kikkel ön lelki barátságban van. Petőfi, Vasváry nincs többé. A Temesvár alatti ütközetben estek el. Nyári Pál cholerában halt meg, az orosz táborban. Hajnik Pál, Stuller Ferencz fogva vannak. Vörösmarty, Bajza, Vahot Sándor egy erdőben fogattak el, hol az éhség s szomjúsággal három napon át küszködtek. Egressy Gábor s Jókai Mórról semmi bizonyosat nem tudunk. A pestmegyei császári biztos, Szentiványi, a volt consi­liarius, Babarczy, valami „districts ober Comisar“. Pestmegye megszökött első alispánja, Madarasi László conpareált s ismét elfoglalta székét, második alispán Jankovich György. Szerdán, azaz f. hó 29-kén egy igen mesés jelenetnek voltunk tanúi. Hónaiban ugyanis tömérdek sok munitiós, és podgyászos szekér indult Szeged felé, melyek azonban ugyan az­nap este ismét visszajöttek Pestre. Megtudtam, hogy csak Ócsáig (3 órányira Pesttől) mentek, itt parancsot kaptak visszafordulni. Egy őrmester mondá a eskorttól: „dort unten muss wieder nicht nichtig zugehen.“ Pest, mely oly szomorú, oly levert volt, mint anya vesztett gyermek, egy pillanat alatt élénkebb, vidámabb jön. Seregestől rohant a nép az utczákra, nézni a rendetlenül visszajövő s megszaporodott kocsisort, és sejtette, hogy ott sem­ kellett valamin­ek történni, mert a téli időkben is ilyen „Z­u­g“-ok szolgáltak barométerül. (Folyt, a 7. oldalon.)

Next