A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)

1896-01-05 / 1. szám

2 A JOG azért, mert ez a kir. ítélőtábla — döntvényének indokolásánál — ténybeli tévedésben van. A kassai kir ítélőtábla döntvénye gyanis abból indul ki, hogy miután a kihágások elb­rálása bűnvádi eljárást fel­tételez ebből önként és okszerűen az következik, hogy az elévülés kérdésére az általános büntető jogszabályokból merítendő a megoldás. Ebből folyólag pedig és a ltetrv. 108-ik §-hoz képest az elévülést csak a bíróságnak az elkövetett bűntett vagy vétség miatt a tettes vagy részes ellen irányzott határozata, vagy intézkedése szakítja félbe. (a la Csombor.) Ezt elvi szabály gyanánt elfogadom történeti visszate­kintés után a döntvény oda condludál, hogy miután a pénz­ügyi bíráskodás alapját képező vizsgálati eljárást nem bírósági személy, hanem a pénzügyi közigazgatás ama szervei teljesítik, akik alantas alkalmazottságuknál fogva sem jogi, sem bírói képzettséggel nem bírnak, kik előtt csak a financiális érdek szempontából egyezkedhetnek, a vádat el is ejthetik, a­kik «pro persona» anyagi jutalmak kilátásba helyezése mellett is buzgólkodnak, a­kiknek eljárását tehát legfeljebb arra a szín­vonalra lehet helyezni, a­melyen a rendes bűnvádi eljárást megelőző csendőri vagy rendőri nyomozó közegei állanak, — ezeknek a közegeknek eljárása, vizsgálati cselekményei, a bírói intézkedést feltételező elévülés — félbeszakítást maguk után nem vonhatják. Ámde nézetem szerint a kir. ítélőtábla ez okoskodása nem helyes. Nem helyes pedig azért, mert lehetetlen feltételezni a törvényhozótól azt a megbocsáthatatlan tájékozatlanságot, hogy a­midőn azt mondja: «a kincstár megkárosítására irányzott bűncselekmények bűnvádi eljárás útján fenyítendők meg­, akkor mindjárt a következő kikezdésben és a 102. §-ban mégis rettenetesen zavarólag azt jelenthetné ki , hogy a pénzügyi hatóságok hatásköréhez tartozik a tényálladék fel­derítése stb., és hogy a 100 ik § ban említett kihágások miatti vizsgálatok megejtésére a kir. adófelügyelők, illetve a kir. pénzügyigazgatóságok vannak hivatva. Lehetetlennek tartom azért is, mert ezek a rendelkezé­sek az 1868. évi XXI. 1876. évi XV. és a jelzett 1883. évi XLIV. t.­cikkben benne vannak. Nem is lehet, de e §-ok egybevetéséből nincs is más­képen, mint hogy a bűnvádi eljárásra a «bűncselekmé­nyek» vagyis a «büntettek» megtorlását hagyta fenn, míg ellenben a «kihágások» miatti eljárást a pénzügyi közegekre bízza. Ha pedig a kassai kir. tábla álláspontja állana, úgy a kihágások iránti vádeljárás is egész terjedelem­ben a bűnvádi eljárás módozatai szerint történnék. De hát ez nem történik s a törvény világos rendelkezése zerint nem is történhetik s ha nem, úgy valóban nem találom okát annak, hogy az ekként törvényes megbízásból eljáró pénzügyi közegek által a vádlott ellen foganatosított vizsgá­lati cselekménynyel, mondjuk a vádlott kihallgatásában nyi­latkozó, «kérdőre vonás»-sal a tett elkövetése óta folyó elévülés félbe ne szakítassék. Sőt tovább megyek, nem csak ily, a vádlott formális kihallgatása által teljesített vizsgálati cselekmény, de sőt magát a szabályszerűen­­ hatósági tanú közbenlötte mellett és vádlott kérdőre vonatását és válaszát magában foglaló tény­­leírást is olyan hatósági cselekménynek tartom, mely az elévülést félbeszakítja. Tartom pedig azért, mert ez a szabályszerűen felvett tényleírás a fennálló szabályok értelmében oly jogalkotó momentum, melynek alapján és vádlottnak szabályszerű (vagyis a terhére rótt cselekményt leiró, annak következ­ményeit feltüntető) idézése dacára elmaradt megjelenése is birói ítélkezés s vádlott elítéltetésének alapját képezheti. A kassai kir. ítélőtábla döntvénye anticipálta azt, hogy az a rendelet, a­melynek kibocsátására az igazság- és pénz­ügyminiszert a hivatkozott törvény 110. §-a felhatalmazta é­s felhatalmazta akképen, hogy ez a rendelet a jelenleg gya­korlatban levő szabályok figyelembe vételével a pénzügyi köz­­igazgatás és az igazságszolgáltatás jelen körülményeihez alkal­mazkodjék, — tényleg már megjelent — és anticipálta azt, hogy e rendelet a pénzügyi bíráskodásnál is a bűnvádi eljárást fogadta el alapul. (L. a döntv. 10. bekezdésben foglaltakat.) Ez a rendelet azonban sajnos­­ még meg nem jelent és ha meg fog jelenni, igen nagy kérdés, ha vájjon a «bűnvádi eljárás» kereteiben fog-e mozogni? Nagy kérdés! mert ha abban mozogna, úgy alig szenved kétséget, hogy az ez iránti s bizonyára a rendes bűnvádi eljárással egyaránt sürgős sza­bályokat a most törvényhozási tárgyalás alatt álló bűnvádi eljárás tervezete magába felölelte volna. Ha pedig ez a rendelet, pláne a döntvény szerinti elvek alapján meg nem jelent, úgy irányadó az a fentebb jelzett törvényes rendelkezés, mely a pénzügyi kihágásoknál a vizs­gálati eljárást a pénzügyi közegekre bízza és a bíróságnak semmiféle ingerenciát az ítélkezésen kívül nem biztosítja, tényleg a jogszolgáltatásnak speciális, megosztott formáját nyújtja. És ha ez így van, vagyis ha bírói hatáskör a pénzügyi kihágások iránti vizsgálatnál tör­vényileg ki van zárva — lehet, az elévülés félbeszakítását mégis bírói cselekménytől függővé tenni? Ez valóban kétséges, mert hiszen a vád­kereset beadása alapján a 103. §-ban meghatározott 3 év már rég elmúlhatott. De ténybelileg is téved a kassai kir. ítélőtábla, azt mondja ugyanis indokolásának folyamán «a régibb rendszerből folyó fentebb jelzett rendelkezéshez azonban az 1883. évi XLIV. t.-c., oly­ais módosító kijelentéseket illetően rendelkezéseket is csatol, a­melyek éppen a felvetett kérdések eldöntése tekintetében igen lényegesek.» Felsorolja pedig az uj rendelkezések gyanánt a már fentebb többször jelzett «bűnvádi eljárás»-ra vonatkozó törvé­nyes rendelkezést, továbbá azt, hogy az 1880. évi t.-c. 106. § ban «mellőztetett» az 1868. évi XXI. t.-c. 102. §-ban foglalt s a nézetem szerint a felvetett kérdésre nézve amúgy is közömbös rendelkezés, miszerint károsítási szándék hiányában felmentett fél, az egyszeres illetéket mind a mellett fizetni köteles stb., és új rendelkezés gyanánt tünteti fel a 116. §-ban a két m­inisternek adott és fentebb jelzett utasítást. É­rhető ez az indokolás, illetve az, hogy miért volt szük­séges e rendelkezéseket «újak» gyanánt feltüntetni,­­azért, mert ezzel okbeli ratiója találtatnék az anticipált rendelet által inaugurált bűnvádi eljárásnak, vagyis annak, hogy ezek fenn­forgása mellett «bírósági intézkedés», nem pedig pénzügyi közigazgatási hatósági intézkedés szüksége­senforogván, az elévülés-félbeszakítást ez utóbbi hatóság intézkedése maga után nem vonhatná. Ám a kir. ítélőtábla kifelejteni látszik, hogy az 1876. évi XV. t.-c. is létezik, a melyben és pedig annak 76. §-a végbe­kezdésében az a sokat emlegetett bűnvádi eljárás iránti rendel­kezés már benne van és a­mely törvénynek «adótörvények és szabályok e­leni kihágások büntetéséről» szóló III. fejeze­tében a fent hivatkozott «mellőzés» már hasonlóképen benn foglaltatik. De elfelejteni látszik a kir. ítélőtábla hogy az 1876. évi XV. t.-c. 83 § a által különben is hatályon kívül helyezett 1868. évi XXL t.-c. 108. §-a szintén felhatalmazza az igazság- és pénzügyminiszert arra, hogy a pénzügyi eljárás végleges szabályozása céljából pláne törvényjavaslatot terjeszszenek elő. Már­pedig, ha az­­újaknak­ jelzett eme rendelkezé­sek már az 1876. évi tkvben, tehát az 1878. évben meghozott büntető tkv előtti időben megvoltak, nagyon természetes, hogy a büntető törvénykönyv által előidézett, a pénzügyi eljárásra is ráerőszakolt változott helyzettel, vagy mint magát kifejezi: az igazságszolgáltatás nagyobb biztosítékait nyújtó bűnvádi eljárással többé argumentálni nem lehet. Egyébiránt a kérdésben, a fenforgó körülmények között a kir. Curia révén kénytelen határozni, érthető érdeklődéssel várjuk döntését. A mulasztás orvoslásának rendszere polgári perrendtartásunkban. Irta : SPENGEL SÁNDOR, aranyos-maróthi kir. tvszéki bíró. A fél cselekményeinek elmulasztása polgári törvénykezéseink szabályai szerint általánosságban a praeclusio joghátrányával, vagyis azzal jár, hogy a fél az elmulasztott cselekménytől elesik, de a bíróságoknak a mulasztás elbírálása körüli jogköre, valamint a határnapok elmulasztásával kapcsolatos egyéb következmények és a mulasztások elhárításának módjai a mai rendes és sommás eljárásban annyira különbözők, hogy a mulasztás kérdését csakis a jelenleg érvényben levő két eljárás irányelveinek szoros szem előtt tartásával lehet megvilágítani. Ezt a kétségkívül nagy fontosságú kérdést a sommás eljá­rásról szóló törvény a szóbeliség és közvetlenség követelményei­hez képest részletesen szabályozza és a részben máris megvalósult nagy reformalkotás az írásos per lefolyására főleg e tekintetben gyakorol erős befolyást. A felvetett kérdés­e szerint éppen a jelenlegi kétféle törvénykezési eljárás szempontjából bír különös jelentőséggel. Minthogy pedig a sommás eljárásról szóló törvény erre vonatkozó rendelkezései és a polgári perrendtartás terveze­tében e tárgyra nézve kifejtett eszmék párhuzamban csoportosítva és összefoglalva nincsenek,­­ de az egész rendszer megzavarása

Next