A Jog, 1896 (15. évfolyam, 1-52. szám)
1896-01-05 / 1. szám
2 A JOG azért, mert ez a kir. ítélőtábla — döntvényének indokolásánál — ténybeli tévedésben van. A kassai kir ítélőtábla döntvénye gyanis abból indul ki, hogy miután a kihágások elbrálása bűnvádi eljárást feltételez ebből önként és okszerűen az következik, hogy az elévülés kérdésére az általános büntető jogszabályokból merítendő a megoldás. Ebből folyólag pedig és a ltetrv. 108-ik §-hoz képest az elévülést csak a bíróságnak az elkövetett bűntett vagy vétség miatt a tettes vagy részes ellen irányzott határozata, vagy intézkedése szakítja félbe. (a la Csombor.) Ezt elvi szabály gyanánt elfogadom történeti visszatekintés után a döntvény oda condludál, hogy miután a pénzügyi bíráskodás alapját képező vizsgálati eljárást nem bírósági személy, hanem a pénzügyi közigazgatás ama szervei teljesítik, akik alantas alkalmazottságuknál fogva sem jogi, sem bírói képzettséggel nem bírnak, kik előtt csak a financiális érdek szempontából egyezkedhetnek, a vádat el is ejthetik, akik «pro persona» anyagi jutalmak kilátásba helyezése mellett is buzgólkodnak, akiknek eljárását tehát legfeljebb arra a színvonalra lehet helyezni, amelyen a rendes bűnvádi eljárást megelőző csendőri vagy rendőri nyomozó közegei állanak, — ezeknek a közegeknek eljárása, vizsgálati cselekményei, a bírói intézkedést feltételező elévülés — félbeszakítást maguk után nem vonhatják. Ámde nézetem szerint a kir. ítélőtábla ez okoskodása nem helyes. Nem helyes pedig azért, mert lehetetlen feltételezni a törvényhozótól azt a megbocsáthatatlan tájékozatlanságot, hogy amidőn azt mondja: «a kincstár megkárosítására irányzott bűncselekmények bűnvádi eljárás útján fenyítendők meg, akkor mindjárt a következő kikezdésben és a 102. §-ban mégis rettenetesen zavarólag azt jelenthetné ki , hogy a pénzügyi hatóságok hatásköréhez tartozik a tényálladék felderítése stb., és hogy a 100 ik § ban említett kihágások miatti vizsgálatok megejtésére a kir. adófelügyelők, illetve a kir. pénzügyigazgatóságok vannak hivatva. Lehetetlennek tartom azért is, mert ezek a rendelkezések az 1868. évi XXI. 1876. évi XV. és a jelzett 1883. évi XLIV. t.cikkben benne vannak. Nem is lehet, de e §-ok egybevetéséből nincs is másképen, mint hogy a bűnvádi eljárásra a «bűncselekmények» vagyis a «büntettek» megtorlását hagyta fenn, míg ellenben a «kihágások» miatti eljárást a pénzügyi közegekre bízza. Ha pedig a kassai kir. tábla álláspontja állana, úgy a kihágások iránti vádeljárás is egész terjedelemben a bűnvádi eljárás módozatai szerint történnék. De hát ez nem történik s a törvény világos rendelkezése zerint nem is történhetik s ha nem, úgy valóban nem találom okát annak, hogy az ekként törvényes megbízásból eljáró pénzügyi közegek által a vádlott ellen foganatosított vizsgálati cselekménynyel, mondjuk a vádlott kihallgatásában nyilatkozó, «kérdőre vonás»-sal a tett elkövetése óta folyó elévülés félbe ne szakítassék. Sőt tovább megyek, nem csak ily, a vádlott formális kihallgatása által teljesített vizsgálati cselekmény, de sőt magát a szabályszerűen hatósági tanú közbenlötte mellett és vádlott kérdőre vonatását és válaszát magában foglaló tényleírást is olyan hatósági cselekménynek tartom, mely az elévülést félbeszakítja. Tartom pedig azért, mert ez a szabályszerűen felvett tényleírás a fennálló szabályok értelmében oly jogalkotó momentum, melynek alapján és vádlottnak szabályszerű (vagyis a terhére rótt cselekményt leiró, annak következményeit feltüntető) idézése dacára elmaradt megjelenése is birói ítélkezés s vádlott elítéltetésének alapját képezheti. A kassai kir. ítélőtábla döntvénye anticipálta azt, hogy az a rendelet, amelynek kibocsátására az igazság- és pénzügyminiszert a hivatkozott törvény 110. §-a felhatalmazta és felhatalmazta akképen, hogy ez a rendelet a jelenleg gyakorlatban levő szabályok figyelembe vételével a pénzügyi közigazgatás és az igazságszolgáltatás jelen körülményeihez alkalmazkodjék, — tényleg már megjelent — és anticipálta azt, hogy e rendelet a pénzügyi bíráskodásnál is a bűnvádi eljárást fogadta el alapul. (L. a döntv. 10. bekezdésben foglaltakat.) Ez a rendelet azonban sajnos még meg nem jelent és ha meg fog jelenni, igen nagy kérdés, ha vájjon a «bűnvádi eljárás» kereteiben fog-e mozogni? Nagy kérdés! mert ha abban mozogna, úgy alig szenved kétséget, hogy az ez iránti s bizonyára a rendes bűnvádi eljárással egyaránt sürgős szabályokat a most törvényhozási tárgyalás alatt álló bűnvádi eljárás tervezete magába felölelte volna. Ha pedig ez a rendelet, pláne a döntvény szerinti elvek alapján meg nem jelent, úgy irányadó az a fentebb jelzett törvényes rendelkezés, mely a pénzügyi kihágásoknál a vizsgálati eljárást a pénzügyi közegekre bízza és a bíróságnak semmiféle ingerenciát az ítélkezésen kívül nem biztosítja, tényleg a jogszolgáltatásnak speciális, megosztott formáját nyújtja. És ha ez így van, vagyis ha bírói hatáskör a pénzügyi kihágások iránti vizsgálatnál törvényileg ki van zárva — lehet, az elévülés félbeszakítását mégis bírói cselekménytől függővé tenni? Ez valóban kétséges, mert hiszen a vádkereset beadása alapján a 103. §-ban meghatározott 3 év már rég elmúlhatott. De ténybelileg is téved a kassai kir. ítélőtábla, azt mondja ugyanis indokolásának folyamán «a régibb rendszerből folyó fentebb jelzett rendelkezéshez azonban az 1883. évi XLIV. t.-c., olyais módosító kijelentéseket illetően rendelkezéseket is csatol, amelyek éppen a felvetett kérdések eldöntése tekintetében igen lényegesek.» Felsorolja pedig az uj rendelkezések gyanánt a már fentebb többször jelzett «bűnvádi eljárás»-ra vonatkozó törvényes rendelkezést, továbbá azt, hogy az 1880. évi t.-c. 106. § ban «mellőztetett» az 1868. évi XXI. t.-c. 102. §-ban foglalt s a nézetem szerint a felvetett kérdésre nézve amúgy is közömbös rendelkezés, miszerint károsítási szándék hiányában felmentett fél, az egyszeres illetéket mind a mellett fizetni köteles stb., és új rendelkezés gyanánt tünteti fel a 116. §-ban a két ministernek adott és fentebb jelzett utasítást. Érhető ez az indokolás, illetve az, hogy miért volt szükséges e rendelkezéseket «újak» gyanánt feltüntetni,azért, mert ezzel okbeli ratiója találtatnék az anticipált rendelet által inaugurált bűnvádi eljárásnak, vagyis annak, hogy ezek fennforgása mellett «bírósági intézkedés», nem pedig pénzügyi közigazgatási hatósági intézkedés szükségesenforogván, az elévülés-félbeszakítást ez utóbbi hatóság intézkedése maga után nem vonhatná. Ám a kir. ítélőtábla kifelejteni látszik, hogy az 1876. évi XV. t.-c. is létezik, a melyben és pedig annak 76. §-a végbekezdésében az a sokat emlegetett bűnvádi eljárás iránti rendelkezés már benne van és amely törvénynek «adótörvények és szabályok eleni kihágások büntetéséről» szóló III. fejezetében a fent hivatkozott «mellőzés» már hasonlóképen benn foglaltatik. De elfelejteni látszik a kir. ítélőtábla hogy az 1876. évi XV. t.-c. 83 § a által különben is hatályon kívül helyezett 1868. évi XXL t.-c. 108. §-a szintén felhatalmazza az igazság- és pénzügyminiszert arra, hogy a pénzügyi eljárás végleges szabályozása céljából pláne törvényjavaslatot terjeszszenek elő. Márpedig, ha azújaknak jelzett eme rendelkezések már az 1876. évi tkvben, tehát az 1878. évben meghozott büntető tkv előtti időben megvoltak, nagyon természetes, hogy a büntető törvénykönyv által előidézett, a pénzügyi eljárásra is ráerőszakolt változott helyzettel, vagy mint magát kifejezi: az igazságszolgáltatás nagyobb biztosítékait nyújtó bűnvádi eljárással többé argumentálni nem lehet. Egyébiránt a kérdésben, a fenforgó körülmények között a kir. Curia révén kénytelen határozni, érthető érdeklődéssel várjuk döntését. A mulasztás orvoslásának rendszere polgári perrendtartásunkban. Irta : SPENGEL SÁNDOR, aranyos-maróthi kir. tvszéki bíró. A fél cselekményeinek elmulasztása polgári törvénykezéseink szabályai szerint általánosságban a praeclusio joghátrányával, vagyis azzal jár, hogy a fél az elmulasztott cselekménytől elesik, de a bíróságoknak a mulasztás elbírálása körüli jogköre, valamint a határnapok elmulasztásával kapcsolatos egyéb következmények és a mulasztások elhárításának módjai a mai rendes és sommás eljárásban annyira különbözők, hogy a mulasztás kérdését csakis a jelenleg érvényben levő két eljárás irányelveinek szoros szem előtt tartásával lehet megvilágítani. Ezt a kétségkívül nagy fontosságú kérdést a sommás eljárásról szóló törvény a szóbeliség és közvetlenség követelményeihez képest részletesen szabályozza és a részben máris megvalósult nagy reformalkotás az írásos per lefolyására főleg e tekintetben gyakorol erős befolyást. A felvetett kérdése szerint éppen a jelenlegi kétféle törvénykezési eljárás szempontjából bír különös jelentőséggel. Minthogy pedig a sommás eljárásról szóló törvény erre vonatkozó rendelkezései és a polgári perrendtartás tervezetében e tárgyra nézve kifejtett eszmék párhuzamban csoportosítva és összefoglalva nincsenek, de az egész rendszer megzavarása