Közgyűlési előadások 1998, I-II. (Budapest, 1999)
I. kötet - Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya - Petőfi emlékülés - Zentai Mária: Az epikus Petőfi
40 I. Osztály: Petőfi-Emlékülés másféle, vérségi, származási kötelékeiről is szó esik, amelyek közönségéhez kapcsolják („Alant születtem én, szalmafödél alatt"), a megszólítások, magyarázatok pedig következetesen kevéssé művelt („De tudjátok-e ti, jámbor atyafiak, / Ki volt a vitéz, kit Árpádnak hívanak?"), csak a paraszti életkörben otthonos („Hej, az von a kulacs, az van a tarisznya, / Melyből a bor s kenyér addig ki nem fogyna.") befogadót céloznak meg. Horváth János azt írja, hogy Petőfi így „sokszor ahhoz az okvetetlenkedő népiességhez kerül közel, amelyet Arany szerint a nép is lealacsonyítónak érez". Ez az okoskodó okvetetlenkedés Petőfinél 1847-48-ban jelenik meg néhány (elsősorban elbeszélő) műben, és összefügg a hevülő politikai légkör látványosan népbarát, felvilágosító-felemelő szándékaival és megnyilatkozásaival. A kérdés eszme- és politikatörténeti vonatkozásait, bármily érdekesek is, nem elemzi ez a dolgozat. A figyelem középpontjába az irodalmi műnek azt az összetevőjét szeretném állítani, amelyben megnyilvánult e sajátos magatartás: a szövegben megformált elbeszélőt. * Arisztotelész definícióját epika és dráma különbségéről, miszerint az eposz költője maga is beszél, és a szereplők is beszélnek, míg a tragédiában csak a szereplők beszélnek, Tzvetan Todorova úgy formálja át, hogy a dráma beszélői, a szereplők mind egyenrangú, azonos beszédpozíciót foglalnak el, míg az epikus műben egy beszédpozíció, az elbeszélőé elkülönül, más szinten helyezkedik el. Innen szól az elbeszélői hang, érvényesül az elbeszélői nézőpont. Petőfi epikus műveiben köztudottan hangsúlyos az elbeszélői helyzet és funkció. Már Horváth János leírta ezt a sajátosságot, amelyet ő a költő túláradó lírai jelenlétével magyaráz. Horváth az életrajzi időben kibontakozó fejlődésrajzot alkot, ezen belül Petőfi epikus műveit úgy tekinti, mint az egyes lírai pályaszakaszok összefoglaló kísérőit befejezőit, így már létrejöttüket is lírai ihletnek tulajdonítja: „Petőfi, mint elbeszélő is, lépten-nyomon azon a ponton áll, hogy azonosítsa magát hősével... [...] ő annyira lyrikus, hogy magától idegent elképzelni csak belső utánzással tud".5 Farkas Gyula ugyanebben a sajátosságban a klasszikus eposzköltészettel szemben felfedezett új minta, a byronias modern elbeszélő költészet hatását látja: „Byron [...] az eposz új faját teremti meg. [...] A magyar epikában ezt az új hangot Petőfi üti meg először. [...] Elsősorban lírikus, de mindenütt kiütköző szubjektivizmusa nem írható elbeszélő költeményeinek rovására." Mártinké András a prózai műveket, köztük az elbeszélőket is az új és más keresésének, a magyar prózastílus megújításának kísérleteiként olvassa. Petőfi novelláiban a költő szerinte „önmagát, a magyar népi világnak legszemélyesebb önmagán át tükröz- 2 Horváth János: Petőfi Sándor. Budapest, 1922. 434. 3 Tzvetan Todorov: Introduction to Poetics. Brighton, Harvester, 1984. 4 Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében. Európa Könyvkiadó, Budapest, 1995. Vö. különösen az Egy. Bevezetés az erdőbe c. fejezetet. 5 Horváth János: i. m. 203. 6 Farkas Gyula: Petőfi nagyobb elbeszélő költeményei és forrásaik. Eötvös-füzetek, Budapest, 1923. 2.