Közgyűlési előadások 1998, I-II. (Budapest, 1999)
I. kötet - Nyelv- és Irodalomtudományok Osztálya - Petőfi emlékülés - Zentai Mária: Az epikus Petőfi
Zentai Itlária: tíz epikus Petőfi tetett szubjektív képét adja", „Epikumában [...] az alakkal való azonosulás (illetve személyes ellenszenv), lírai együttérzés, a tárgyi környezet és a jellem (genre) lírai esztétikumának átélése és kifejezése lesz a fő művészi mondanivaló."7 Szegedy- Maszák Mihály az epikum fokozatos szubjektivizálódásáról és ironikussá válásáról beszél, ami Az apostolban már „afféle második szólamként társul, s a szöveg egészét átszövi a megírás története".8 Felhívja a figyelmet a János vitéz, a Szécsi Mária, A táblabíró és a Lehel vezér hasonló sajátosságaira is. A kiragadott értékelések, noha megírásukat sok év választja el egymástól, és a szerzők eltérő irodalomtudományos nézeteket vallottak, abban közösek, ahogyan a szubjektivitás, a szerző és az elbeszélő fogalmát használják. Egészen a posztstrukturalizmus szubjektumellenes, pontosabban a szubjektum történetileg kialakult fontosságát és központi, kezdeményező, integráló, irányító szerepét megkérdőjelező elméleteinek elterjedéséig az irodalomtudomány akkor beszélt szubjektivitásról elbeszélő művek esetén, ha „a szerző közbeszól, kommentálja és megítéli a szereplőket és a tetteket, amelyekről ír",9 személyes, a mű világán kívül is vallott véleményét, álláspontját fejti ki; objektivitásról pedig akkor, ha „a szerző elrejtőzik, látszólag hagyja, hogy a történet mondja magát",10 nem nyilvánít személyes véleményt. Az új szubjektumelméletek a szerző hagyományos mindent integráló fogalmát is megrendítették, a narratológia pedig már régebben, a nézőpont-technika vizsgálata során elkülönítette egymástól a mű szerzőjét és az elbeszélő műben magában nyelvileg megformált elbeszélőt, az elbeszélő hangot. Az idézett Petőfi-szakirodalom viszont a klasszikus irodalomtörténeti gyakorlatnak megfelelően a szerzőt (Petőfi Sándort) azonosítja a művek elbeszélőjével, és erősen szubjektív, a műbe a saját véleményét, érzelmeit is belefogalmazó elbeszélőnek tartja. (Az időben legkésőbbi Szegedy-Maszák tanulmány már elmozdul abba az irányba, hogy a szubjektivitást és az iróniát egyaránt inkább a mű nyelvében, mint a szerző személyében keresi, de az említett művek részletes elemzését nem írta meg.) Irodalomtörténeti nézőpontból tehát Petőfi epikus műveinek közös jellemzője a szerző minduntalan előtörő szubjektivitása. Mi történik akkor, ha valamelyest elmozdítjuk az előfeltevéseket? Nem lépünk ki a hagyományos irodalomtörténeti felfogás keretei közül, csak annyit teszünk, hogy az epikus művekben megszólaló elbeszélőt elválasztjuk a szerző, Petőfi Sándor személyétől, és az elbeszélő szubjektivitásáról nem akkor beszélünk, ha a műben valószínűsíthetően Petőfi Sándor nézeteit ismerjük föl, hanem akkor, ha olyan nyelvi elemeket találunk, amelyek személyes jelenlétre utalnak . Martinkó András: A prózaíró Petőfi. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1965. 235. 8 Szegedy-Maszák Mihály: Világkép és stílus Petőfi költészetében. In: Szegedy-Maszák: Világkép és stílus. Történetipoétikai tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1980. 240. 9 M. H. Abrams: A Glossary of Literan Terms. Third edition. Holt, Rinehart and Winston, New York, Chicago, San Francisco, 1971.115. 10 M. H. Abrams: i. m. 115. (az én fordításom Z. M.) Azért választottam a Cornell nagy hírű professzorának több kiadásban, nagyon nagy példányszámban, évtizedeken át használatban lévő lexikonszerű egyetemi segédkönyvét a probléma illusztrálására, mivel - a könyv céljának megfelelően - a szerteágazó elméleti diskurzusnak a lényegét tömören és egyszerűen a „legnagyobb közös osztóra" redukálja.