Varjú Elemér (szerk.): ARCHAEOLOGIAI ÉRTESÍTŐ ÚJ FOLYAM 39. KÖTET (1920-1922)
DOLGOZATOK ÉS KÖZLEMÉNYEK - OROSZLÁN ZOLTÁN: A Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának ásatása Dunapentelén 1922. július havában
A Magyar Nemzeti Múzeum Régiségtárának ásatása Dunapentelén 1922. július havában. (Előzetes jelentés.) A Régiségtár kilenc év után az idén újra programmjába iktatta a hazánk területén ismeretes római lelőhelyeknek rendszeres ásatásokkal leendő feltárását. A választás ez évben Dunapentelére esett, hol, mint e folyóirat régi olvasói jól tudják, éppen kilenc éve maradtak abban azok az ásatások, melyek előbb Mahler Ede, majd Hekler Antal vezetése alatt a római Intercisának számtalan művészettörténetileg és históriailag igen becses emlékét hozták napvilágra. Az idei ásatás egyszersmind igen érdekes kísérletül is szolgált. Azt az ötletet akartuk kipróbálni, hogy tekintettel a napszámbérek folyton fokozódó drágulására, vájjon nem lehetne-e a magyar föld mélyében rejtőző kincsek kiaknázására a magyar ifjúságnak a Cserkész Szövetség keretein belül összegyűjtött lelkesedését és munkakedvét felhasználni, azaz nem lehetne-e a magyar ifjúságot ilyen célú ásatások végzésére megnyerni s munkába állítani? Az ötletet kísérletünk eredménye teljesen igazolta. A Budapesti Református Keresztyén Ifjúsági Egyesületé az érdem, hogy ásatásunk lehetővé vált. Az egyesület lelkes vezetősége, élén Zsinka Ferenc dr. nemzeti múzeumi segédőrrel, mindent elkövetett, hogy e szép gondolat: a magyar ifjúságnak a magyar kultúra érdekében való ilyen munkássága az első próbálkozásra döntő sikert arathasson. Az ásatásban Budapest, Püspökladány, Kecskemét, Dunavecse, Mezőtúr, stb. ifjai egyforma kedvvel és szeretettel vettek részt, sőt a cserkészek látogatására érkező német (berlini és charlottenburgi) diákok is két napot dolgoztak magyar társaikkal. Az eredmény még a szakembereket is meglephette: cserkészeink napi teljesítménye semmiben sem maradt alul az ugyanannyi napszámos által végzett napi munkának, úgy hogy a jövőre nézve a cserkészásatások rendszeres megszervezése a legjobb reménységekkel biztathat hazánk területének tervszerű felkutatása és feltárása érdekében. Az ásatás 1922. július hó 10—30-ig Szórád János öreghegyi földjén folyt s területileg pontosan csatlakozott a Hekler Antaltól vezetett 1913. évi ásatásokhoz. Munkánk eredményekép egy későkori római temető tárult elénk. A sírok a föld felszíne alatt 80—160 cm. mélységben voltak . A Magyar Nemzeti Múzeum régiségtárának vezetősége ezt a vérmes reménységet — sajnos — nem oszthatja. A dunapentelei cserkészásatás költségei sem a végzett munkával, sem az eredménnyel nem álltak arányban, amennyiben a felmerült napi 3000 koronás kiadással (amiben a dr. Oroszlán Zoltán által hatóságoktól és intézményektől a Magyar Nemzeti Múzeum nevében összegyűjtött nagy értéket képviselő élelmiszerek csak minimális összeggel szerepelnek) jóval nagyobb teljesítményt lehetett volna elérni rendes földmunkások alkalmazása mellett. A cserkész-ásatások eszméjét ennek dacára sem tartjuk elejtendőnek. Azonban múzeumok, amelyek fölös pénzekkel nem rendelkeznek, az első tapasztalatok tanulságait számbavéve cserkész-munkát csak az esetben vegyenek igénybe, ha az ásatásra vállalkozó csapat 1. az ásatás szinterén táborozik, kizárólag az ásatással kíván foglalkozni és más, a fiuk idejét s erejét lekötő gyakorlatokat nem végez; 2. nem kivánja a táborozás költségeit az ásatást rendező múzeumra hárítani, hanem önzetlenül, a kultúrának hozott áldozatként ajánlja fel munkaerejét. Ha meg kell fizetni, úgy a cserkészmunka drága , hiszen egy fiú eltartása nem kerül kevesebbe, mint amennyit az átlagos napszám kitesz s egy 14—17 éves serdülő legényke öt órai munkája a legjobb igyekezet és erőfeszítés mellett is messze alatta marad a felnőtt és gyakorlott munkásember nyolc órai teljesítményének. A táborozást lehetővé tevő támogatást az államtól kell várni és kivárni, de nem a rosszul javadalmazott múzeumtól, így az erkölcsi nyereség is nagyobb lenne s az önzetlenül szolgáltatott munka a cserkész eszményeknek is jobban megfelelne.