A Szív, 1918-1919 (4. évfolyam, 1-29. szám)

1918-09-07 / 1. szám

2. oldal. mmwt A budapesti Jézus Szive Szövetsége havi közgyűlése. F. é. augusztus 25-én tartotta meg a budapesti Jézus Szive Szövetsége rendes havi közgyűlését. Országos üggyel kettővel foglalkozott. Felvetették a kérdést, nem lehetne-e újra buzdítani az egész ország kér. kath. hivőseregét arra, hogy újra kezdjen egy nagy kilencedbe, immár negyedszer és milyen szándékra, célra végezzék azt. ? ■ Egyhangú lelkesedéssel fogadta el a közgyűlés, hogy: kezdjünk bele a IV., a havi első pénteki nagy szilencedbe és pedig azon célra, hogy az egész országban Jézus Szive tisztelete mind jobban és jobban elterjedjen az egyes családok Jézus Szivének történt felajánlása, odaszentelése által. Fel is kérték A Szív újság és testvérlapjai szerkesztőségét, hogy ezen irányban mozgalmat indítson. . A második fontos tárgy volt a sajtó és lapterjesztők ügye. Fájdalommal vette tudomásul a szövetség, hogy óhaja szerint nem tudott a május közepén megindított mozgalommal keresztültörni s magára hagyatva nem volt képes az eddig megteremtett pénzalappal győzni, azonban bármibe kerül is, úgy a templomok körüli, mint a nyilvános utcai terjesztést fenn fogja tartani és ezen célra fontos pénzügyi vállalathoz fog. Hiszi, hogy amint eddigi vállalata az Úr Jézus Szive áldása mellett kemény harc dacára győzedelmeskedett, úgy lesz a sajtó- és lapterjesztéssel is. Meglesz az, ha eljő a Gondviselés órája. A pénzügyi alap megteremtését kettős úton eszközli a szövetség. Egyfelől A Szív-alapot állandó gyűjtéssel táplálja, amely a Szövetség összes vállalatait segíteni akarja; másfelől korszerű más mozgalmat fog indítani, amely a Jézus Szíve Országos Szövetségének egész tervezetét gazdaságilag megalapozza. Egyben kéri a Szövetség az egész ország Jézus Szive tisztelőit, hogy ezen határozatokat elfogadni szíveskedjenek, a sikerért sokat imádkozni s ha majd a mozgalom zászlaját kibontjuk, a tettek mezején megmutatni, hogy a Jézus Szive országa nálunk nemcsak óhaj, sóhaj és imádság, hanem élet és cselekvés. Lehetséges, hogy ön még nem ismeri A Szív újságot? 1918. szeptember 7. Amit Isten adott, azt mi el ne rontsuk. Izaiás prófétában olvasok és nyiladozik szemem és megremeg szivem. Félni kezdek, de nem sejtelemmel, hanem okkal-móddal, ésszel és eszes szívvel, férfiak módjára. Isten keze oltalma nyilvánvaló ; hazánk almáját létezése óta kegyesen hordozza. Volt szenvedés és megpróbáltatás bőven. Hányszor számlálgattuk a magyart, hogy hányan vagyunk, alig vagyunk. Költőnk az apagyilkosnak is kegyelmet kért, mert kevesen voltunk. Most e világháborúban újra fogyunk, erősen fogyunk. Még négy évvel ezelőtt is, amikor először mentünk a véres förgetegbe, habár elegen voltunk, de annyi ellenséggel— az egész világgal — szemben igen kevesen voltunk. «Megrogyva bár, de törve nem» vagyunk ebben a háborús ötödik évben is. Emlékezetünk fájó érzéssel látogatja a csataterek bús mezőit, de öntudatunk nemes büszkeséggel vallja : babérral koszorúzottak azok a harcterek, dicső győzelmek örömtüze lángol Észak, Kelet, Dél és Nyugat frontjain. A mese- és mondabeli idők csatái mintha újra megjelentek volna, azok a csodálatos csaták, amelyekben a maroknyi sereg milliós hadakat szétszélesztett. Isten keze volt velünk. Hihetetlen sikerek és győzelmek dicsőségét nyújtotta nemzetünknek. Sokan hittek Isten áldott kezében, megcsókolták azt, köszönetet mondtak neki. A nép és hadsereg vezérét, az apostoli királyt és az ország főembereit nem ragadta el a sikerek delelő pontján sem a gőg és büszkeség, nem a gyűlölet és bosszúvágy, mert kényszerből defenzív háborút folytatunk, hát bármikor a békére is készen állunk, mellőzve bármely nép és nemzet lenyűgözését, hadisarcát — a status quot, azaz a régi békés állapotok helyreállítását és a tartós, tisztességes béke föltételeit követelve, több ízben nemes szívvel fölajánlottuk az ellenfeleknek a békességet. Ámde visszautasíttattunk. Ugyan miért ? Ki tudná ezt megmondani ? Az ellenség gyűlölete, a bosszú lángja, amely hazánkat feldúlni és szétdarabolni akarja, volt-e az ok ? Bizonyára az is. De, épen Izaiás prófétát olvasva,szemem elé tolul más felfogás is, más ok is. «És meglátogatom a világ gonoszságait és az istentelenek ellen azok hamisságait, és megszüntetem kevélységét és az erősök felfuvalkodását megalázom. Drágább lesz a férfiú az aranynál és az ember a tiszta finom aranynál».... Babilon vét. Orosz herceg. «Több ezer rubelt adok szivességéért, elfogadja ?» — kérdi újra a herceg. Átveszi a pénzt, jó summa lehetett. Egy pillantás rá és a tudáspénzt méltó helyére, a tűzbe dobja e szavakkal: «Szent eskümet, ha kell, utolsó csepp véremmel is megpecsételem». Féktelen dühbe törve kiált rá a herceg: «Kutya, lelövetlek tüstént !» «Hahaha — nevet hősünk — ha nincs egy szál golyó sem embereinek. Szinte gondoltam, krokodil-könnyekkel akart engem léprevinni!» «Őrség!» — kiáltott a herceg. Hat kozák ott terem. «Ötszáz lépésre innen végezzétek ki ezen tisztet!» A hősnek még csak szempillája sem mozdult meg. Utolsó szava ez volt: «Édes jó anyám, drága nőm, a haza minden előtt !» E kötelességteljesítésemért add, jó Istenem, hogy ott fenn viszontláthassuk egymást!» Egy visszatérő foglyunk naplója örökíté meg e hőstettet, ki szemtanúja volt az egésznek, bűne Isten büntető haragját hívta ki, a médusok hatalma és serege megtörte és megalázta és elpusztította az országok ama dicsőségét és a kaldeusok nagy kevélységét. Babilon évezredes romjai elő tanuk, hogy az Ur ellen csökönyösen vétkezni büntetés nélkül csakúgy és még kevésbé lehet, mint a király, a szülő, a felebarát ellen. Rágondolok a háború ötödik évében, hogy a négyévi szenvedés sorunkból mily sokakat nem terelt az istenfélelem és becsületes élet útjára vissza, de sőt rosszabbak, gonoszabbak lettek; mily sokakat közülünk nem ejtett gondolkodóba Isten csodálatosan megadott győzelmi ajándéka, hanem a veszély távolodásának arányában nőtt rakoncátlan, bűnös természetük förtelmessége. Hányan vannak, akik kinevetik a jobb útra tértek őszinte bűnbánatát, sőt ország-világ előtt gyalázzák, káromolják a győzelmek és a béke osztogatójának, az Úristennek és egyszülött Fiának nevét, imádandó személyét. Megremegek a gondolatnál, hogy nem lehetetlenség Istennél az sem, hátha visszavonja azt, amit nekünk adni szándékozott, mert bűneinkkel eljátszottuk. Van-e még háború, vagy sem ? Fenyeget-e veszély, vagy sem ? A hivő nép tartson ki Isten megkérlelésében. A hivő nép hadakozzék a gonoszság ellen, akadályozza meg a szörnyű botrányokat és bűnöket; a hivő nép siesen a sz. Szív zászlaja alá, karolja fel még jobban és országszerte a leghatalmasabb és legirgalmasabb Szív tiszteletét, nehogy amikor dönteni fog a Gondviselés hazánk jövője felett, a mi mérlegünkben több legyen a bűn, mint az erény, több az istentelenség, mint az istenesség ! Megállj! — Te háború. — Véged Háborús mozgóképek. 1. «A haza minden előtt!» A Kárpátokban viselt ádáz harcok idejéből való e páratlan eset. Két tiszt önként vállalkozott egy fontos, de fölötte veszélyes kémszolgálatra. Az egyiket szíve közepén találta a golyó, mindjárt hősi halált halt, a másiknak fejét horzsolta és eszméletlenül rogy össze. Mikor magához lő, tábortűz mellett szalmaágyon, fején erős kötéssel veszi észre magát. (Adj Isten — szól egy muszka tiszt — bajtárs, hogy érzed magad ?»«Él-e még» tiszttársam» — kérdi a sebesült halk, szakadozott hangon. (Meghalt szegényke, még oldalad mellett, már el is temettük» — viszonzá az orosz tiszt. «De vitéz bajtárs — folytató az orosz — nem kérhetnélek-e fel valami szeretetszolgálatra embereim nevében ? Parancsnokunk okvetlenül kívánja bevehetetlen állástoknak megtámadását még ma. Hogy hátra ne szökhessünk, kiadta parancsba, hogy a tüzérségünk lőjjön folyton hátunk mögé. Nincs egy szál golyónk sem. Én nem féltem bőrömet, csak a sok száz, sőt ezer katonám családját sajnálom. Jöjjön velem, tárja fel parancsnokunknak az önök fedezékeinek páncélerejét és a bennök lévő véderőnek nagy számát.» Csend egykét pillanatra. Megint az orosz tiszt kezdi: «Nincs édesanyja és jegyese, ki epedve várja haza ? Gondoljon azokra és én biztosan hazasegítem aztán, mint .rokkantat, legközelebb». Könny hull alá mindkét szép szeméből a sebesült tisztünknek. Előveszi az utolsó levelet zsebéből, mit édesanyja írt és hull a zápor szeméből e sorokra : «A háborús ínség koldusbotra juttat mindkettőnket». Az orosz tiszt is kihúzza nagy tárcáját, a földre hull véletlen névjegye, a beteg tisztünk olvassa a ne m. Hősies ellenségszerelet. Wüllner Lajos, bajor egyszerű katona részt vett a belga város ostromában. A franktireurök, belga komitácsik, egy házból rálőttek a német katonákra.. Wüllner Lajos több bajor katonával ráront a házra, betöri az erősen eltorlaszolt házajtót s elsőnek akar belépni, de nagy sikoltásssal utána törtető bajtársa karjaiba hanyatlik. Forró, tüzes vizet öntöttek arcába, mindkét szeme örökre kialudt, kiégett. Őrnagy parancsnokának könnybe lábadt szeme a hír hallatára, hűsz legelszántabb fiatal vitézét veszte el Wüllnerben. Természetesen felterjesztette vaskeresztes kitüntetésre. Két műszemet kapott Münchenben a hős, édesapja plébános urakkal ment érte, hogy hazahozza a világtalan hőst. «Édesapám — szólt Lajos — bár nem látom, de még jobban szeretem, mint valaha.» lesz! A szivek összeesküsznek ellened. $ a szivek vezére lesz A SZÍV, amely a szeretet nyilával megöli — a háborút. A háború ellen összeesküdt szivek hivatalos lapja A SZÍV. Szeressetek és háborúban sohse lesztek! Erre jó ideig átölelték egymást. «Vak koldus fiát, úgy-e, apám, jó súlyos keresztként befogadja házába ?» Bíz aranykereszt az, drága, édes kereszt, házam dísze, koronája» — viszonzá az apa. Telnek-múlnak a napok, a kitüntetés, a vaskereszt is megjő; az őrnagy parancsnoka katonásan e szép sorokat írta : «Derék Lajosom ! A vaskeresztet nagyon kiérdemelte. Csak most mutassa magát hősnek a szenvedésben. Csak az élő hit segíthet, ha már máskép nem boldogulna!» Ily boldog, édes álma nem is volt talán soha. Álmában látta a császárt, amint személyesen tűzte mellére a vaskeresztet, e szavakkal: (Jól van, vitéz katonám, ha a haza még egyszer kívánná szemeidet, odaadnád szívesen !» «Igen, felség !» — oly hangosan válaszolt, hogy maga is felébredt. Másnap tollba mondta deák öccsének e röpke sorokat: «Parancsnokom levele nyomán az élő hit késztet, hogy amint a keresztről az Ur Jézus is elleneiért imádkozott égi Atyjához és nekik szívből megbocsájtott, kérem, hogy Őfelségétől, a császártól kiesdje nevemben a két belga nőnek a kegyelmet, kik szemem fényét kioltották». A levél elment az őrnagyhoz, de eljutott a császárhoz is. S az eredmény ? «Genehmigt (jóváhagyom), Wilhelm I. R.» Pár hétre az arany vitézségi érmet is megkapta. A legszebb még hátra van, a harmadik : a gyémánt, a mennyei korona ; ily hőstettért bizton jár ez! 3. A világtalan baj. Elvesztette mindkét szeme fényét a Piavénál egyik hősünk. Ennek a vitéz testvérünknek bámulatos élőhite és magasztos lelkülete volt. Mosolygott, dalolt, csaknem egész nap. Derűs napja volt a kórháznak. Aki fel akart vidulni, csak hozzá ment. A kórház lelkésze kérdezte egyszer ezt a derék katonát: «Ha nagy Unokát érez, mi-