Abauj-Kassai Közlöny, 1908. május (37. évfolyam, 101-125. szám)
1908-05-01 / 101. szám
1908.—101-ik sz. #k XXXVII. évfolyam. Kassa, péntek május 1. ± Kasain Vidéken Egész évre 14.— 20.— Félévre . . 7.— 10.— '/.évre . . 3.50 5.— Egy hóra . . 2 kor. Egyes szám 4 fül. Hirdetési díj megállapodás szerint Hirdetési és előfizetési dijak a kiadóhivatalt bérmentve küldenek. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Kossuth-utca 16. sz. Telefon ISO. . Semmit sem költünk, ha sem tudjuk, kitől jön. Kéziratok visszaküldésére nem vállakozunk. A lap megjelenik MINDENNAP. ABAUJ-KASSAI POLITIKAI NAPILAP. Főszerkesztő : Stekker Károly. — Kiadótulajdonos : A párt. TÁRCA. A négyes fogat. — Novella. — (Az „Abauj-Kassai Közlöny“ eredeti tárcája.) (Folytatás.) — Te vagy az Gábor? Faludi leugrott és hosszan megölelték egymást. — Hát te hogy kerülsz az erdőbe ilyen ítéletidőben, Géza ? — Kirándultam a nővéreimmel, meg... no meg valakivel . . . Majd meglátod . . . r /ír ! Azzal elkiáltotta magát: — Jertek lányok, jertek, megjött Gábor, a Faludi Gábor ! . . . És a homályból három átázott leány bontakozott ki. A két Bonczhalmy leány, meg Gita, a művésznő ... Az előbbi kettő örömujjongva fogta körül Gábort, Gita még elfogódottan, hangtalanul állt előtte. Faludi közömbösen üdvözölte. A zápor lassan, csöndes átmenetben szitáló esővé változott, a fellegek oszladoztak s a felhők mögül itt-ott kicsillant a napsugár . . . Cigányok. Sun, április 30. Egy véres dráma epilógusának izgalmai tartják napok óta fogva egész Magyarország lakosságát. Keveset mondtunk, egész Európa újságolvasó közönségét. A dánosi vérfürdő végtárgyalása folyik napok óta a fővárosban s hihetetlen perspektívát nyújt a honi állapotokra vonatkozólag. A tárgyaláson felvetett kérdések, de különösen az azokra adott válaszok, egy teljesen idegen, lehetetlen világot tártak a közönség elé, mely kétkedve hallgatta, de amit a külföldi tudósítók, annál nagyobb örömmel tálalnak fel olvasóiknak. Micsoda örömmel küldhették szét e tárgyalásról szóló közleményeiket. Hogyne, hiszen ismét rúghatnak egyet hazánkon s ez alkalommal alaposat is. Mert ugyan melyik országban volna lehetséges, a Balkán államokat sem kivéve, hogy annak területén megtüressék egy nomád életet folytató néptörzs, melynek egyetlen, bíróság előtt bevallott foglalkozása a lopás, rablás és emberölés?! Nálunk a cigányok ebből élnek. Ők maguk vallják, akkor mikor vallomásaikkal enyhítő körülményeket keresnek súlyos bűnükre. Egy kulturállam, melynek belsejében egy néptörzs vándorol ide s oda, anélkül, hogy róluk hivatalos tudomást lehetne szerezni. Születésüket, halálukat nem veszik tudomásul, neveltetésükkel, foglalkoztatásukkal nem törődik senki. Mindenkor a társadalom élősködői s rejtegetett haramiái. Olaszországban a brigantik valamikor fényes korszakukat élték. Mindenki előtt rokonszenves volt ténykedésük, annál is inkább, mert gyökerüket a népben találták. Hiszen a nép fiai, sokszor arisztokratái is, állottak a brigántik sorába. De a kultúra nem tűrhette meg őket, lett légyen szereplésük még oly rokonszenves s írtak róluk bár száz meg száz hőskölteményt. S íme mi eltűrjük, hogy hazánkban keresztül-kasul vonul egy éhes, rongyos, vad, minden tettre kész keletről ideszakadt népfaj, mely minden törvényt, erkölcsöt mellőzve éli századok óta lehetetlen életét ? — Itt az ideje, hogy hazamenjenek , felajánlom a kocsimat ! — szólt Faludi s az öreg jószágigazgató mellett helyet foglalt a két nővér. Mire Faludi körülnézett, Giza már fennült a kocsi elején. — Én maga mellé ülök, ha megengedi, Gábor szólt eldőleg. Géza a lányok, Faludi Giza mellé ült s vágtattak vissza Ligetkút felé. A kocsiban vidáman nevetgéltek, elöl pedig mélységes hallgatás uralkodott. Végre is Gita törte meg a csendet. — Haragszik rám, Gábor ? — Nem haragszom, csak nem felejtettem el a maga szívtelenségét ! — Nagyon sajnálom, hogy úgy történt, amint történt. Higgje el, nagyon sajnálom. — Mért újítja föl a régi sebeket ? Amit eltemettem, ne támassza föl újra a szavaival. Úgy sem kelnének boldog életre ! Mért kínoz ? Maga most is olyan szívtelen, mint régen ! .. . Hallgattak. Szomorúan, mélységesen... Mire Ligetkutra értek, a nap ragyogva sütött, sugarai mohón szívták föl a csillogó esőcseppeket s mintha ezek lelket öntöttek volna a messziről jövő fáradt sugarakba, oly vidáman kergetőztek, játszadoztak a hűs szellővel... Visszafelé ismét csak ketten ültek a kocsiban : Faludi és a jószágigazgató. A Senki nem törődik velük s csak akkor szisszen fel a társadalom is, ha oly tetteik derülnek napfényre, mint a minő a dánosi vérfürdő volt. Oh a külföld, a velünk mindenkor annyira rokonszenvező is külföld, minő harsogó üdvrivalgással fogja fogadni a tárgyalásról szóló kiszínezett tudósításokat, minő kéjes örömmel fog vájkálni nemzeti becsületünkben, minő pokoli kárörömmel fogja barbárságunkat, visszamaradottságunkat beleüvölteni a világba S ez egyszer — ami a legfájdalmasabb — joggal. Mert hihetletlen az a nemtörődömség, amellyel a cigányügy rendezése nálunk már évtizedek óta vajúdik. Hihetetlen állapotok egy tényleg kulturállam életében. De erre is van mentség, mert hiszen a meddő közjogi viták sokkal fontosabbak egy nemzet háztartásában, semmint hogy avval törődne, hogy az országát keresztül kasul gázoló vandál néptörzset megfékezzen, azokat állandó letelepülésre kényszerítse s a többi néposztály rendes munkás életéhez kényszerítse. Ezer és ezer eszköz áll az államhatalom rendelkezésére, hogy ezt hattyúnyakú, hófehér paripák lassan haladtak . . . Faludit bántotta a fény, a természet ragyogó pompája. Sötétségre szomjazott, amely elfödné minden bánatát, beöntözné a feledés balzsamával sajgó sebeit. Mert hiába volt a két évi vándorlás, nem felejtett ; szerette Gitát, jobban, mint valaha, de beleszólt a büszkesége, mely azt mondta, hogy nem lehet, nem szabad szeretnie . . . nem szabad megaláznia magát... Sírni szeretett volna .. . hangosan . ... erősen ... de csak két könycsepp gördült ki a szeméből, végig futva az arcán. Hosszú elzárkózottság után, mely idő alatt könyvei közé temetkezett és elfelejtkezett a körülötte zengő-zsongó, mozgalmas nyári életről, egy gyönyörű délutánon vállára vette vadászfegyverét és elindult... Megragadta az ég kéksége, az utszélen nyíló virágok egyszerű szépsége, a levegőben csengő bongó madárdal. . . Gondolataiba mélyedt. . . Minden oly szép és fenséges ... A természet nem tűr disharmóniát ... A fáradt lepke gyönyörittasan megül a festő bimbó illatos keblén, madár madárral csicserg az ágon . . . mindenben mélység... az ő lelkében is nagy mélység, mélységes ür tátong, melyet ki fog betölteni ? . . . Vagy egyáltalában be fogja-e valaki tölteni ? . . Most már ábrándos gondolatok zümmögtek körül, melyeknek egész lelkével odaadta magát... hisz úgy sem tudta volna elhessegetni . . .