Abauj-Kassai Közlöny, 1912. április (41. évfolyam, 79. szám)
1912-04-06 / 79. szám
XLI. évfolyam. rí**iBke«tBs(Sg ia iilisdahl v atd lerangu. 9 Telefon ISO e?íí£)HTé3i ma j^ogáUapodű« = aae»luti. = Säl3S«JELKW«Sí íü a. 3 órakor POLITIKAI NAPILAP. Felelős szerkesztő, LEKLY GYULA Kiadótulajdonos: VITÉZ A. utóda 1912. — 79. B2ám. Hassa, Szombat, április 6. Előfizetési feltételek: ^asséa Egész évre K 14.— Félévre K 7.— Negyedévre K 3.50 Egy hóra K 1.50 Vidéken Egész évre K 20 — Félévre K 10 — Negyedévre K 5. — Egy hóra K Eíjusa számára 4 fillér Hiúság vására. A dán törvényjavaslat híre, a címek és rendjelek eltörlése tárgyában bejárta a világsajtót. A legközvetlenebb megnyilatkozás e hír hallatára csak az volt, hogy valami bűzlik Dániában. Aminthogy, igaz is, hogy az emberek legnagyobb része nem arra gondol elsősorban, váljon szükséges-e, kell-e egyes intézkedés, hanem arra, hogy miért alkalomszerű és mi az oka annak, hogy egy ország törvényhozása most terjeszt elő javaslatot a címek és rendjelek eltörlése iránt. Mert nagy tévedés egy pillanatig is abban a hitben lenni, hogy a demokratikus eszmeáradat, az egyenlőség eszményi fogalmának legyőzhetetlen ereje hajtotta volna hatalmába az embereket és hogy ezek közül egy parányi kis ország, Dánia jelenjék meg elsőnek a nagy világon, amely törvényben akarja eltörülni a címeket és rendjeleket. Bizonyára azt és úgy gondolja a tisztán látó ember, hogy ott bűzlik, rothad, valami, mintha pedig másutt éppen úgy, vagy még jobban nem rothadna, csakhogy másutt nem akarják érezni, avagy talán nem oly finnyás az orruk és erkölcsi felfogásuk. Nem is lehet más oka, magyarázata ennek a javaslatnak, mint hogy torkig beteltek már a jámbor dánok is azzal a szemérmetlenséggel, amely a címek és rendjelek üzérkedése körül napirenden van. Csak nevezzük nevén a gyermeket: üzérkedés lesz az. Hogy sokszor, de legtöbbször nem pénzbeli ellenérték az, amikkel a címeket és rendeket megszerzik, megengedem, noha közkézen forog a milánói ügynökség árjegyzéke az olasz lovagrendek árszabása tekintetében. Hacsak arról volna szó, hogy egyéni ízlés és felfogás dolga az, hogy ez vagy az különbnek akar látszani embertársai között, úgy bizonyára nem nagy köze lenne ehhez a világnak. Az egyéni hiúság kisded játéka ez, amellyel a józan embertárs nem törődik . A dolog lényege abban van, hogy a cím és rendjel eredetileg az érdem elismerése és megjutalmazása. És ebből a felfogásból kiindulva bizony nagyon kevés megérdemelt kitüntetést, címet, rendjelet osztogatnak. És itt van a bökkenő. A mi alkotmányunk szerint a címek és rendjelek adományozása felségjog. Természetes tehát, hogy az uralkodó tanácsosai terjesztik elő a cím és rendjel adományozásokat. Az uralkodó tanácsosai, tehát a miniszterek politikai felelősségének körébe tartozik azután annak szigoru megítélése, hogy minden egyes esetben csak az igazi ér jelem jutalmaztassák. De —... Hány »de« tolul ezzel szemben. Mindannyia fölött talán egy a legnyomatékosabb és mindenki által megérthető s ez a »de« az, hogy a miniszterek is emberek. Emberi gyarlóságokkal, megtévesztésekkel, hiúságokkal telítettek s ez az ut és mód, amely ily értelemben hozzájuk lehet férkőzni, mindezeken felül politikai érdek által is vezetve van. Nem úgy kellene tehát megszövegezni a dán törvényjavaslatot, hogy a címek és rendjelek eltörlendők, hanem megtiltani a minisztereknek, hogy kitüntetésre a felséghez előterjesztést tegyenek. Ez volna a célra vezető, legalább ezt is úgy gondolják általánosságban azok, kik a demokratikus eszmétől áthatva ellenségei elvileg a rendjeleknek és címeknek. Elvileg. Mert gyakorlatban talán ők is másként alkalmazzák a tételt, mint ahogy tényleg a gyakorlatban a felségjogok gyakorlásánál fogva másként is nyer alkalmazást ez, minden hirdetett nagy egyenlőség mellett is, mikor minden gyermek csak meztelenül jön a világra s egyikünknek sem jut több örökül, mint egy sirgödör. És ez, de csakis ez az egyenlőség. I A magyar szappanipar válsága Kassa, ápril. 5. Magyarország vegyészeti iparának legfontosabb ága, a magyar szappanipar, válságba jutott. Az történt vele, ami más iparágaknál sem szokatlan dolog, hogy egy nagytőkés vállalat irtó hadjáratot indított ellene és minden eszközt felhasznált arra, hogy ezt az ősrégi iparágat teljesen tönkretegye és annak romjain azután szabadon garázdálkodhassék. Ilyen törekvést láttunk legutóbb a petroleumiparban, ahol egy amerikai vállalat addig fenyegette tönkretétellel a termelőket, míg az osztrák kormány a dolgot megsokallva, közbelépett és a konkurenciának a belföldi ipar érdekében véget vetett. A magyar szappanipar helyzete annyival nehezebb, mert az ő konkurrense osztrák cég s ellene a jelenlegi viszonyok mellett kormányintézkedéssel fellépni lehetetlen. Itt csak a magyar társadalom és a magyar kereskedelem segítsége lehetséges. Az, amit a magyar szappanipar a magyar kereskedelemtől kér, igen kevés, csak annyi, hogy ne szegődjék gondolkodás nélkül, csupa kényelemszeretetből az ő ellensége szolgálatába, ne üljön fel reklámjának, mely nagyrészt tartalmatlan, üres frázisnál nem egyéb, sőt a közönség megtévesztésére is alkalmas, azt a valóságnak meg nem felelő tényt hangoztatva, hogy csak az illető gyár áruja jó, ezzel ellentétben a többi »közönséges« áru nem jó. A magyar áru a sokat reklámozott szappannál jobb vagy legalább is vele egyenlő minőségű, úgy, hogy nem szükséges Ausztriába mennünk azért, hogy jó árut kapjunk. Hogy a dolgok odáig teledtek, ahol ma vannak, abban egyenlően hibásak a gyárosok, a kereskedők és a fogyasztó publikum. Mikor a gyanútlan magyar szappaniparra villámként lecsapott az osztrák nagybank által financirozott gyár konkurenciája, mikor ez a gyár gyártmányát úgyszólván ingyen dobta a piacra, akkor a magyar szappangyárosok egy része, különösen a kisebbek, oly módon próbáltak védekezni, hogy silányabb minőséget gyártottak. Rossz módszer volt. Hamar belátták ezt a gyárosok is és más útra tértek: üzemeiket modernizálták, a melléktermékeket hasznosították és már évek óta sikerrel tudják kiállani a versenyt, de nem az indolencia és ellenszenv ellen. Hiba terheli a kereskedőket is, hogy eleinte a nekik szinte odaajándékozott árut megvették, de azért őket gáncs nem érheti. Senkinek sincs joga azt követelni a kereskedőtől, hogy bármi címen lemondjon arról, hogy termékeit olcsón beszerezhesse. Ma azonban más a helyzet. A magyar szappanipar abban a helyzetben van, hogy olyan árut, mely az osztrák cégével egyenrangú, épp olyan, vagy olcsóbb áron tud adni, mint konkurrense. Ma azonban sok kereskedő arra az álláspontra helyezkedik, hogy az osztrák árut kell tartania, mert a közönség azt kéri a reklám következtében. Azt azonban nem gondolja meg, hogy ő maga is hozzájárul a közönségnek ilyen hazafiatlan irányban való befolyásolásához. Ha olyan lenne a helyzet, hogy a magyar ipar nem lenne képes ellátni a szükségletet ebben az irányban, ezen fontos cikkben, akkor is inkább szégyenkeznünk kellene miatta, nem pedig minden boltajtóban hirdetnünk tehetetlenségünket. Da nem érdeke a kereskedőnek az sem, hogy az egyenlőtlen harcban ő is azon részre szegődjék, amely a szappanipart monopolizálni akarja. Minden intelligens kereskedő tudja azt, hogy mit jelent az, ha egy iparágban a verseny megszűnik. Akkor megszűnik a kereskedő haszna is. A magyar fűszerkereskedő már nem keres a cukron, a són, a liszten, miért akarja elősegíteni azt az állapotot, hogy a szappanon se kereshessen ? A mai sivár helyzetben az első lépés az orvoslás felé a soproni kereskedelmi és iparkamara részéről történt. A kamara körlevelet intézett a körzetébe tartozó összes kereskedőkhöz, rámutatva arra, hogy Magyarország szappanbehozatala Ausztriából naprólnapra gyarapszik, dacára annak, hogy itt az országban jobb áru