Állami Polgári Fiú és Leányiskola, Abony, 1913
I. Tátrai kirándulásunk. 1913. június 25- július 1-ig. „Isten veled nagy víz, zöld habok, jövőre északra megyünk a nagy hegyek közé.“ Így búcsúztunk el az Aldunától, mikor szemünk már betelt a Duna szépségeivel, lelkünkben újabb reménnyel, hogy a következő évre tervezett tátrai kiránduláson még szebb és nagyobb meglepetések várnak reánk. Most, hogy már végigjártuk az Aldunát is, a Tátrát is, nem tudnám hamarjában megmondani, melyik utunk volt szebb s melyik gazdagította jobban ismereteinket. Az aldunai út főleg történelmi és földrajzi tudását gazdagította növendékeinknek, a tátrai út pedig természetrajzi és földrajzi szempontból volt tanulságos — történelemre itt bizony nem került sor, mert a történelmi helyek kiestek utunkból. Különben, a mi növendékeink nagyon szeretik a földrajzot, a természetrajz iránt pedig különösen érdeklődnek. Talán azért, mert az alföldi gyermek meg van fosztva attól a gyönyörűségtől, hogy minden növényt, amiről az iskolában hallott, maga szerezzen meg magának a mezőn vagy réten. Nálunk inkább csak gazdasági növények vannak s botanizálásról alig lehet szó. És az a német turista, aki nagy érdeklődéssel leste minden mozdulatunkat s megmosolyogta mikor növendékeink a dédelgető szeretet minden jelével adtak kézről-kézre egy előttük ismeretlen virágot, nem csodálkozott volna rajtunk annyira, ha tudja, hogy ezek a kis leányok most látnak életükben először — a természetben ilyen virágokat. * * * Kirándulásunk első napján egy fenyőerdő közepén, a vihartól kidöntött fatörzsön pihentünk meg. A nagy magányban és csendben senki sem beszél, fáradtak vagyunk . . . Szemünk azonban itt sem pihen, kutat valami új után. Valami vonz a százados