A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)
2003-10-23 / 1. szám
■ Harminchárom éve jelent meg A Hét. Gálfalvi Zsolt azok között volt, akik útjára indították a lapot, 1989 után ő lett a főszerkesztő, így tehát most ő készítheti el a mérleget: honnan indult és hova jutott ez a kiadvány? A Hét pályája nem zárult le, folytatódik, új szerkesztőséggel, Marosvásárhelyen. Még nem tudom, milyen lesz az új lap arculata, olvasótábora, de úgy vélem, biztosított a folytonosság. A kultúrát amúgy is a szakítás és a folyamatosság egysége jellemzi. Amikor a lap 1970-ben elindult, viszonylag szerencsés helyzetben volt a romániai magyar szellemi élet. Az előző évekhez képest több lehetőség adódott arra, hogy nyitott, problémaérzékeny lapot szerkesszünk. Izgalmassá tette a vállalkozást, hogy nem elsősorban irodalmi lapot akartunk szerkeszteni, hanem a szellemi élet egészét kívántuk átfogni. A művészeti és tudományos élet társadalmilag fontos történéseire figyeltünk. Akkor jó fogadtatása volt ennek a koncepciónak, mert segített kitágítani a beszűkült lehetőségeket, az akkori kulturális közegben óhatatlanul kialakult egyfajta egyoldalúság az irodalom javára. A hetvenes években járunk, Közép- és Kelet-Európában jelentkeznek az ellenzéki mozgalmak, a szamizdat kiadványok. A Hetilek volt-e valamilyen kapcsolata az ellenzékkel, figyelt-e ezekre a folyamatokra? Romániában csak szórványosan volt olyan ellenzéki megmozdulás, amely egyértelműen kifejezésre juttatta volna, hogy szemben áll a rendszerrel. Sokszor jelent meg olyan írásunk, amelyből aztán persze problémánk akadt, de mindig sikerült kiegyeznünk. El kell különíteni egymástól a hetvenes és a nyolcvanas éveket, a politikai nyomás ugyanis fokozatosan erősödött. Az írók döntő többsége nem úgy állt szembe a rendszerrel, hogy ilyen értelmű nyilatkozatokat tett, vagy közvetlenül politizált volna. Politikai állásfoglalását irodalmilag jelezte, műveibe kódolta mindazt, ami itt történik, és azt, ahogyan a történtekről vélekedett. ■ Úgy véli, hogy ezzel a kor írói „rendezték” viszonyukat a politikai hatalommal? Bizonyára sokkal több volt a lehetőség az ellenállásra, politikai állásfoglalásra, mint amennyit kihasználtunk. A romániai magyar irodalom ellenállásának alapvető formája a nemzeti identitáshoz, nyelvhez, közösséghez való ragaszkodás volt. ■ Úgy érzi, hogy nincs tisztában a hazai újságírás a saját szerepével? Igen, a hazai sajtó szerepzavarban van, nagyon sok újságíró mandátum nélküli politikusként viselkedik. ■ A politikusok sajtóhoz való viszonyát hogyan határozná meg? Sok politikusra is jellemző a szereptévesztés - tisztelet a ritka kivételnek. A politikus gyakran irányítani akarja a sajtót, ez mindig feszültségeket szül. De a politika, és a magára valamit is adó sajtó közötti viszony soha nem lesz feszültségmentes. Egy múltszázadi angol író aforizmájára hivatkozva azt tudom mondani, hogy a politikus nem az az ember, akinek hatalomra van szüksége, hogy a programját valóra váltsa, hanem olyan, akinek programra van szüksége, hogy hatalomhoz jusson. Az író, a művész morális érzékenysége gyakran szembekerülhet a politika pragmatizmusával. Ez a viszony a kultúra és a hatalom között a nemzeti kisebbségek esetében sokkal bonyolultabb, összetettebb. Egy ilyen közösség mindig fenyegetett helyzetben van, itt még nagyobbnak kell lennie a figyelemnek, a felelősségérzetnek minden érintett részéről. ■ Mi volt az oka ennek az irodalomközpontúságnak? A sokféle ok közül csak egyre utalok. A nemzetiségi közélet, szellemi élet más jellegű műhelyeinek a működését a diktatúra ellehetetlenítette, csak az irodalomnak és művészetnek voltak — bár korlátozott - önálló intézményei. ■ A Hét tehát széles látókörű szellemi műhelyként kívánt működni? Igen, ez volt a lap munkatársainak az olvasók igényeivel találkozó szándéka. A tudományos együttműködések, csoportosulások próbálkozásait meglehetős gyanakvással figyelte a hatalom. A homogenizáló állampolitika tendenciája az volt, hogy minél szűkebbre szabja a nemzetiségi művelődés lehetőségeit. Irodalom, színház, művészet: csak itt volt lehetőség a túlélésre. A társadalomtudományok elsorvadtak, a tájékozódás, az információáramlás hajszálerei beszűkültek. A hatvanas évek végén azonban nyitni lehetett, és ezt használta ki A Hét indulása. A lehetőségek kitágulása nem jelentette azt, hogy a pártállam, a diktatúra nyomása enyhült. Megváltoztak a határok, a szabályok, és ezzel a helyzettel kellett és lehetett élni. Lehetőség volt a társadalmi jelenségekhez valamennyire árnyaltabban közeledni. Tudósítani lehetett a hazai és nemzetközi szellemi élet legkülönbözőbb áramlatairól. Megkönnyítette a helyzetünket, hogy a lap Bukarestben jelent meg. A fővárosi jelenlétnek fontos előnye volt, hogy a politikai ellenőrzés Bukarestben elnagyoltabb volt, mint Erdélyben. ■ Tűrt vagy támogatott lap volt-e A Hét?Megkockáztatta-e azt a szerkesztőség, hogy tiltott kiadvánnyá váljon, vagy nem merészkedett túl a politikai szabályokon? Voltak-e nagy meccsek azért, hogy a lap megjelenhessen? Meg kell érteni azt, hogy az akkori lapszerkezetet a cenzúránál is kártékonyabban befolyásolta a tematikai követelmények erőszakolása. Az a kompromisszum tette nehézzé a lapkiadást, amelyhez a megjelenés engedélyezését kötötte a hatalom. Ezek a kompromisszumaink szűkítették le a lehetőségeinket. Egy idő után megtanultuk a taktikáját annak, hogyan írhatunk arról, ami az olvasót valóban érdekli. Munkamegosztás alakult ki a „támogatott” és a „tűrt” szerzők között. Voltak szerzők, akik megírták azokat a témákat, amelyeket számonkért a hatalom, és az árnyékukban ott lehettek azok, akiknek az írásait várták az olvasók. ■ Most hogyan lája ezt a szereposztást? Kiszolgálói voltak a hatalomnak a jelzett szerzők, vagy áldozatai? A képlet, bonyolultabb, csak szerzőnként és írásonként minősíthető. A lapnak - a politikai helyzet alakulásának függvényében - különböző periódusai voltak. Más volt a lap képe a hetvenes évek elején, és más a nyolcvanas években, amikor a közölt anyagok nagy része - enyhén szólva - olvashatatlanná vált. ■ Kockáztatták-e ezzel a kompromisszumkészséggel a lap hitelét? A válasz egyszerű: igen. Szerencsére az olvasók tudták, hogy kinek az írását érdemes elolvasni. ■ Ezzel azt akarja mondani, hogy azért nem vállalt határozott ellenzéki szerepet a hazai értelmiség, mert a nemzeti hagyományaihoz ragaszkodott? Inkább volt nemzeti, nemzetiségi, mint ellenzéki? Nem, én úgy gondolom, a nemzetiséghez való nyitr ragaszkodás szembenállás volt a diktatúrával. Egy olyan rendszerben, amelynek alapvető politikai célja az egyneműsítés, a mássághoz, a nemzeti hovatartozáshoz való ragaszkodás ellenzéki magatartásnak minősült. Ezt a pártállam ideológusai is tudták, és figyelemmel követték. Szakítás és folytonosság Gálfalvi Zsolttal, A HétMolt főszerkesztőjével beszélget Parászka Boróka ■ Azt hiszem, az akkori és a mindenkori politikai hatalomhoz való viszony mégsem egyszerűsíthető így le. Domokos Géza memoárkötetek sorát szentelte annak, hogy szembenézzen ezzel a kérdéssel. Mindazokra, akik az akkori évtizedek kultúrpolitikájában, irodalmában meghatározó szerepet töltöttek be, vár a számvetés feladata. Nagyon termékeny és nagyon érthető elvárásnak tartom ezt. A lélek és a szellem tisztességéhez hozzátartozik az is, hogy szembesüljünk a tévedéseinkkel. Gáli Ernő naplója, vagy Domokos Géza önéletrajzi írásai kitűnő példák a tisztánlátásra. Ami a kompromisszumokat illeti: ezek nélkül a magyar szellemi életet nem lehetett volna fenntartani. Nem igazolni akarom a megalkuvást, de jelzem, az ember adott történelmi feltételek között él. Ebben a közegben többféle választás lehetséges, érvényességük, hatékonyságuk csak az összefüggéseket figyelembe véve elemezhető. ■ A mai nyilvános és politikai térben milyen körülmények között működik a sajtó? Elkerülhetők-e ma a kompromisszumok? Attól függ, mit értünk kompromisszumon. A lehetőségek, az összefüggések figyelembe vételét, a józan mérlegelést, azt, amit Kemény Zsigmond másfél százada „körülményismeretnek és rendező észnek” nevezett, és a politikai gondolkodás nélkülözhetetlen tartozékának vélt, nem tartom megalkuvásnak. Meg kell értenünk azt, hogy a sajtó szabadsága és a politika felelőssége nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő fogalom. ■ írók, művészek és politika szükségszerű szembenállásáról beszél, noha tudja: az erdélyi magyar közösségben ezeket a szerepeket gyakran ugyanaz az ember vállalja magára. Markó Béla, Kelemen Hunor - nem folytatom a felsorolást... Ön szerint feloldható-e, és ha igen, hogyan ez a feszültség? Nem szükségszerű, még a nemzeti kisebbség esetében sem, hogy a kultúra, a sajtó szereplői és a politikai élet tisztségvállalói ugyanazok legyenek. Persze, embere válogatja, attól függ, hogy kinek milyenek a hajlamai, az érdeklődési köre. A romániai magyar közéletben óhatatlan az átfedés, és nem csak azért, mert kevés a felkészült emberünk, hanem azért is, mert minden olyan társadalomban és közösségben, amely fenyegetett helyzetben van, szükségképpen kialakul az írástudó és a politikus közötti szimbiózis. Hogy ez kinél, milyen formában érvényesül, az az embertől és a körülményektől függ. Nem lehet azt mondani, hogy ez eleve egészségtelen, de azt sem állíthatom, hogy kívánatos. Az írástudóra Közép-Kelet-Európában történeti okok miatt akkor is nagyobb felelősség hárul, ha távol áll a politikától. Ez nem jó, ez nem rossz, ez van. ■ El tudná-e képzelni például Székely Jánost mint politikust? Székely János adottságai, alkata szerint szembekerült a politikával, a napi politika minden történése ellen tiltakozott, ösztönösen utálta, és politikai drámákat írt. Azt vallotta, azért írt drámákat, mert ebben a formában fejthette ki filozófiai, etikai gondolatait. ■ A kilencvenes évek fordulatot hoztak, a társadalomtudományok újjászületése következett be. A társadalomtudományos kérdéseket programszerűen felvállaló lap iránti érdeklődés azonban évről évre csökkent. Mi az oka ennek a sajnálatos folyamatnak? A probléma iránti érdektelenség okáról világszerte folynak az eszmecserék. Az Európai Unióhoz most csatlakozni kívánó országokban - és nálunk különösképpen nagy szerepet játszik ebben a szorongató gazdasági helyzet, az állandósult átmenetiség, a lét- és az értékbizonytalanság, a mindezekből következő kiábrándultság, elfásultság, közömbösség. Az írástudókat is elbizonytalanította sokunk illúzióinak a szertefoszlása. Akármennyire is elkedvtelenítők ezek a szindrómák, bízom abban, hogy a párbeszéd, az okos szó, az értelem hiánycikként méginkább kívánatos. Olyan fórumokat kell működtetni, amelyek segítenek megérteni mi történik velünk, bennünk, körülöttünk. Sziszüphosz mítoszának modern értelmezését vallom a magaménak: görgetni kell a követ fel a hegyre, hátha egyszer ottmarad. Az új Hét nyitott, tartásos, felelős és sokszínű fórumként igazolhatja jogát az újjászületésre, továbbélésre. Fiatal barátaimnak, kollégáimnak szeretném figyelmébe ajánlani, hogy 1989 után, közel másfél évtizeden át, keserves gondokkal viaskodva, minden új esztendőben Illyés Gyula egyik verssorát írtuk A Hét első oldalára: „A legnagyobb bátorság a remény”. I/ 2003. október 23. az interjú a héti SH BBMMilllB L3