A Hét, 2003. október-december (1. új évfolyam, 1-10. szám)

2003-10-23 / 1. szám

■ Harminchárom éve jelent meg A Hét. Gálfalvi Zsolt azok köz­ött volt, akik útjára indították a lapot, 1989 után ő lett a főszerkesztő, így tehát most ő készítheti el a mérleget: hon­nan indult és hova jutott ez a kiadvány? A Hét pályája nem zárult le, folytatódik, új szerkesz­tőséggel, Marosvásárhelyen. Még nem tudom, milyen lesz az új lap arculata, olvasótábora, de úgy vélem, biztosított a foly­tonosság. A kultúrát amúgy is a szakítás és a folyamatosság egysége jellemzi. Amikor a lap 1970-ben elindult, viszonylag szerencsés helyzetben volt a romániai magyar szellemi élet. Az előző évekhez képest több lehetőség adódott arra, hogy nyitott, problémaérzékeny lapot szerkesszünk. Izgalmassá tet­te a vállalkozást, hogy nem elsősorban irodalmi lapot akar­tunk szerkeszteni, hanem a szellemi élet egészét kívántuk át­fogni. A művészeti és tudományos élet társadalmilag fontos történéseire figyeltünk. Akkor jó fogadtatása volt ennek a koncepciónak, mert segített kitágítani a beszűkült lehetősége­ket, az akkori kulturális közegben óhatatlanul kialakult egy­fajta egyoldalúság az irodalom javára. A hetvenes években járunk, Közép- és Kelet-Európában jelentkeznek az ellenzéki mozgalmak, a szamizdat kiadvá­nyok. A Hetilek volt-e valamilyen kapcsolata az ellenzékkel, figyelt-e ezekre a folyamatokra? Romániában csak szórványosan volt olyan ellenzéki meg­mozdulás, amely egyértelműen kifejezésre juttatta volna, hogy szemben áll a rendszerrel. Sokszor jelent meg olyan írásunk, amelyből aztán persze problémánk akadt, de mindig sikerült kiegyeznünk. El kell különíteni egymástól a hetvenes és a nyolcvanas éveket, a politikai nyomás ugyanis fokozatosan erősödött. Az írók döntő többsége nem úgy állt szembe a rendszerrel, hogy ilyen értelmű nyilatkozatokat tett, vagy köz­vetlenül politizált volna. Politikai állásfoglalását irodalmilag jelezte, műveibe kódolta mindazt, ami itt történik, és azt, ahogyan a történtekről vélekedett. ■ Úgy véli, hogy ezzel a kor írói „rendezték” viszonyukat a politikai hatalommal? Bizonyára sokkal több volt a lehetőség az ellenállásra, poli­tikai állásfoglalásra, mint amennyit kihasználtunk. A romániai magyar irodalom ellenállásának alapvető formája a nemzeti identitáshoz, nyelvhez, közösséghez való ragaszkodás volt. ■ Úgy érzi, hogy nincs tisztában a hazai újságírás a saját szerepével? Igen, a hazai sajtó szerepzavarban van, nagyon sok újság­író mandátum nélküli politikusként viselkedik. ■ A politikusok sajtóhoz való viszonyát hogyan határozná meg? Sok politikusra is jellemző a szereptévesztés - tisztelet a ritka kivételnek. A politikus gyakran irányítani akarja a saj­tót, ez mindig feszültségeket szül. De a politika, és a ma­gára valamit is adó sajtó közötti viszony soha nem lesz fe­szültségmentes. Egy múltszázadi angol író aforizmájára hi­vatkozva azt tudom mondani, hogy a politikus nem az az ember, akinek hatalomra van szüksége, hogy a programját valóra váltsa, hanem olyan, akinek programra van szüksége, hogy hatalomhoz jusson. Az író, a művész morális érzékeny­sége gyakran szembekerülhet a politika pragmatizmusával. Ez a viszony a kultúra és a hatalom között a nemzeti kisebb­ségek esetében sokkal bonyolultabb, összetettebb. Egy ilyen közösség mindig fenyegetett helyzetben van, itt még na­gyobbnak kell lennie a figyelemnek, a felelősségérzetnek minden érintett részéről. ■ Mi volt az oka ennek az irodalomközpontúságnak? A sokféle ok közül csak egyre utalok. A nemzetiségi köz­élet, szellemi élet más jellegű műhelyeinek a működését a diktatúra ellehetetlenítette, csak az irodalomnak és művészetnek voltak — bár korlá­tozott - önálló intézményei. ■ A Hét tehát széles látókörű szellemi műhely­ként kívánt működni? Igen, ez volt a lap munkatársainak az olva­sók igényeivel találkozó szándéka. A tudomá­nyos együttműködések, csoportosulások próbál­kozásait meglehetős gyanakvással figyelte a ha­talom. A homogenizáló állampolitika tendenciá­ja az volt, hogy minél szűkebbre szabja a nemze­tiségi művelődés lehetőségeit. Irodalom, színház, művészet: csak itt volt lehetőség a túlélésre. A társadalomtudományok elsorvadtak, a tájékozó­dás, az információáramlás hajszálerei beszűkül­tek. A hatvanas évek végén azonban nyitni lehe­tett, és ezt használta ki A Hét indulása. A lehe­tőségek kitágulása nem jelentette azt, hogy a pártállam, a diktatúra nyomása enyhült. Meg­változtak a határok, a szabályok, és ezzel a hely­zettel kellett és lehetett élni. Lehetőség volt a társadalmi jelen­ségekhez valamennyire árnyaltabban közeledni. Tudósítani lehetett a hazai és nemzetközi szellemi élet legkülönbözőbb áramlatairól. Megkönnyítette a helyzetünket, hogy a lap Bu­karestben jelent meg. A fővárosi jelenlétnek fontos előnye volt, hogy a politikai ellenőrzés Bukarestben elnagyoltabb volt, mint Erdélyben. ■ Tűrt vagy támogatott lap volt-e A Hét?Megkockáztatta-e azt a szerkesztőség, hogy tiltott kiadvánnyá váljon, vagy nem merészkedett túl a politikai szabályokon? Voltak-e nagy meccsek azért, hogy a lap megjelenhessen? Meg kell érteni azt, hogy az akkori lapszerkezetet a cen­zúránál is kártékonyabban befolyásolta a tematikai kö­vetelmények erőszakolása. Az a kompromisszum tette nehéz­zé a lapkiadást, amelyhez a megjelenés engedélyezését kötötte a hatalom. Ezek a kompromisszumaink szűkítették le a lehe­tőségeinket. Egy idő után megtanultuk a taktikáját annak, hogyan írhatunk arról, ami az olvasót valóban érdekli. Mun­kamegosztás alakult ki a „támogatott” és a „tűrt” szerzők kö­zött. Voltak szerzők, akik megírták azokat a témákat, amelye­ket számonkért a hatalom, és az árnyékukban ott lehettek azok, akiknek az írásait várták az olvasók. ■ Most hogyan lája ezt a szereposztást? Kiszolgálói voltak a hatalomnak a jelzett szerzők, vagy áldozatai? A képlet, bonyolultabb, csak szerzőnként és írásonként minősíthető. A lapnak - a politikai helyzet alakulásának függ­vényében - különböző periódusai voltak. Más volt a lap képe a hetvenes évek elején, és más a nyolcvanas években, amikor a közölt anyagok nagy része - enyhén szólva - olvashatat­lanná vált. ■ Kockáztatták-e ezzel a kompromisszumkészséggel a lap hi­telét? A válasz egyszerű: igen. Szerencsére az olvasók tudták, hogy kinek az írását érdemes elolvasni. ■ Ezzel azt akarja mondani, hogy azért nem vállalt határo­zott ellenzéki szerepet a hazai értelmiség, mert a nemzeti hagyományaihoz ragaszkodott? Inkább volt nemzeti­, nemzetiségi, mint ellenzéki? Nem, én úgy gondolom, a nemzetiséghez való nyitr ragasz­kodás szembenállás volt a diktatúrával. Egy olyan rendszerben, amelynek alapvető politikai célja az egyneműsítés, a másság­hoz, a nemzeti hovatartozáshoz való ragaszkodás ellenzéki ma­gatartásnak minősült. Ezt a pártállam ideológusai is tudták, és figyelemmel követték. Szakítás és folytonosság Gálfalvi Zsolttal, A HétMolt főszerkesztőjével beszélget Parászka Boróka ■ Azt hiszem, az akkori és a mindenkori politikai hata­lomhoz való viszony mégsem egyszerűsíthető így le. Domo­kos Géza memoárkötetek sorát szentelte annak, hogy szem­benézzen ezzel a kérdéssel. Mindazokra, akik az akkori év­tizedek kultúrpolitikájában, irodalmában meghatározó szerepet töltöttek be, vár a számvetés feladata. Nagyon termékeny és nagyon érthető elvárásnak tartom ezt. A lélek és a szellem tisztességéhez hozzátartozik az is, hogy szembesüljünk a tévedéseinkkel. Gáli Ernő naplója, vagy Domokos Géza önéletrajzi írásai kitűnő példák a tisztánlátás­ra. Ami a kompromisszumokat illeti: ezek nélkül a magyar szellemi életet nem lehetett volna fenntartani. Nem igazolni akarom a megalkuvást, de jelzem, az ember adott történelmi feltételek között él. Ebben a közegben többféle választás le­hetséges, érvényességük, hatékonyságuk csak az összefüggése­ket figyelembe véve elemezhető. ■ A mai nyilvános és politikai térben milyen körülmények között működik a sajtó? Elkerülhetők-e ma a kompro­misszumok? Attól függ, mit értünk kompromisszumon. A lehetőségek, az összefüggések figyelembe vételét, a józan mérlegelést, azt, amit Kemény Zsigmond másfél százada „körülményismeretnek és rendező észnek” nevezett, és a politikai gondolkodás nélkü­­lözhetetlen tartozékának vélt, nem tartom megalkuvásnak. Meg kell értenünk azt, hogy a sajtó szabadsága és a politika fe­lelőssége nem ellentétes, hanem egymást kiegészítő fogalom. ■ írók, művészek és politika szükségszerű szem­benállásáról beszél, noha tudja: az erdélyi ma­gyar közösségben ezeket a szerepeket gyakran ugyanaz az ember vállalja magára. Markó Béla, Kelemen Hunor - nem folytatom a felso­rolást... Ön szerint feloldható-e, és ha igen, ho­gyan ez a feszültség? Nem szükségszerű, még a nemzeti kisebbség esetében sem, hogy a kultúra, a sajtó szereplői és a politikai élet tisztségvállalói­­ ugyanazok le­gyenek. Persze, embere válogatja, attól függ, hogy kinek milyenek a hajlamai, az érdeklődési köre. A romániai magyar közéletben óhatatlan az átfedés, és nem csak azért, mert kevés a fel­készült emberünk, hanem azért is, mert minden olyan társadalomban és közösségben, amely fe­nyegetett helyzetben van, szükségképpen kiala­kul az írástudó és a politikus közötti szimbiózis. Hogy ez kinél, milyen formában érvényesül, az az embertől és a körülményektől függ. Nem le­het azt mondani, hogy ez eleve egészségtelen, de azt sem állíthatom, hogy kívánatos. Az írás­tudóra Közép-Kelet-Európában történeti okok miatt akkor is nagyobb felelősség hárul, ha távol áll a politikától. Ez nem jó, ez nem rossz, ez van. ■ El tudná-e képzelni például Székely Jánost mint politikust? Székely János adottságai, alkata szerint szembekerült a politikával, a napi politika minden történése ellen tiltakozott, ösztönösen utálta, és­­ politikai drámákat írt. Azt vallotta, azért írt drámákat, mert ebben a formában fejthette ki filozó­fiai, etikai gondolatait. ■ A kilencvenes évek fordulatot hoztak, a társadalom­­tudományok újjászületése következett be. A társada­lomtudományos kérdéseket programszerűen felvállaló lap iránti érdeklődés azonban évről évre csökkent. Mi az oka ennek a sajnálatos folyamatnak? A probléma iránti érdektelenség okáról világszerte folynak az eszmecserék. Az Európai Unióhoz most csatlakozni kívánó országokban - és nálunk különösképpen­­ nagy szerepet ját­szik ebben a szorongató gazdasági helyzet, az állandósult át­menetiség, a lét- és az értékbizonytalanság, a mindezekből következő kiábrándultság, elfásultság, közömbösség. Az írás­tudókat is elbizonytalanította sokunk illúzióinak a szertefosz­­lása. Akármennyire is elkedvtelenítők ezek a szindrómák, bí­zom abban, hogy a párbeszéd, az okos szó, az értelem hiány­cikként méginkább kívánatos. Olyan fórumokat kell működtetni, amelyek segítenek megérteni mi történik velünk, bennünk, körülöttünk. Sziszüphosz mítoszának modern értel­mezését vallom a magaménak: görgetni kell a követ fel a hegyre, hátha egyszer ottmarad. Az új Hét nyitott, tartásos, felelős és sokszínű fórumként igazolhatja jogát az újjászületés­re, továbbélésre. Fiatal barátaimnak, kollégáimnak szeretném figyelmébe ajánlani, hogy 1989 után, közel másfél évtizeden át, keserves gondokkal viaskodva, minden új esztendőben Illyés Gyula egyik verssorát írtuk A Hét első oldalára: „A legnagyobb bá­torság a remény”.­­ I/­ 2003. október 23. az interjú a héti SH BBMMilllB L3

Next