A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-02 / 40. szám

A borravaló ■ A legbonyolultabb dolog a világon. Terjedésének oka kifürkész­hetetlen és áttekinthetetlen. Nem­ tanítják tantárgyként az iskolában, sem semmilyen politechnikai órán, mégis virágzik, fénykorát éli, mégis megtanulja mindenki, hogyan kell embertársaitól pénzt kicsi­karni. ■ A legkritikusabb nemzetközi helyzet is megváltoztatható, ked­vezőbbre fordítható, csak a borravalóval nem tudnak mit kezdeni a politikusok, a filozófusok, a tudósok és a szakemberek. ■ A legjobb és legbecsületesebb pénzügyi szakértők is tanácstala­nok a borravalót illetően. Adják és kapják az emberek változatlanul Londonban, Párizsban, Rómában és Budapesten. S talán, sőt minden bizonnyal, Budapesten szeretik a legjobban. Ebben a csodálatosan szép fővárosban borravalót vár és kap min­denki: a virágárus, kiválasztott virágért, a borbély, hajnyírá­sért és borotválásáért, a hivatalnok, bizonyos folyó ügyek gyors intézéséért, a k­al­au­z nő, a villamosjegyért, a templomszolga a harangozásért és talán a határtalan bátorságért, amiért derék és vitéz Hunyadi Jánosunk nándorfehérvári győzelme emlékére déltáj­ban újra meg meri kondítani a harangot, a városnéző kisautóbusz vezetője, mert a közlekedés eme óriási dzsungelében nem megy neki senkinek, ügyesen kikerüli az összeütközésre kedvező helyeket, a tárlat felügyelője, mert türelmesen üldögél és szunyókál a kiállítási teremben, a polgári eskető, mert békét, szeretetet és szocialista együttélést kíván a házasfeleknek, a sírásó, mert rákaparja a han­tot a megholtra, az orvos, mert becsületesen végigkopogtatja a há­tad a fülhallgatóval és gyöngéden mondatja veled: á, á, ál, a f­o­g­o­r­­v­o­s, amiért nem a nyakad csavarja ki, hanem az agyaradat, a sz­ü­­lé­sz nő, mert nem felejti asszonytársában a gyereket, a portás, amiért jószívű, s tisztelettel viseltetik irántad, nem küld a nehézgép­ipari minisztériumba, ha történetesen Kolcsay Alfréd magánhang­­szerészt keresed, a közlekedési rendőr, aki éberen vigyáz az életedre és rád ripakodik sípjával, ha tilosba tépsz, kínai módra éppen akkor, amikor pirosat jelez a revizionista lámpa, a folyamőr, aki csónakba emeli és nem a vízbe nyomja a fuldoklót, a szakács, mert világszerte ismert híres és magyaros ételeket főz, a felszolgáló, mert kihozza és átszellemült, étvágygerjesztő ábrázattal eléd rakja, amit kértél és előzékenyen jó étvágyat is kíván, a fizetőpincér, aki többszöri szólításra végül is odacammog hozzád, s az étlapon fel­tüntetett ár szerint felszámolja, amit fogyasztottál, s te boldogan fi­zetsz, sőt még borravalót is adsz, és nem is egy két forintot, mert itt több dukál annál, hanem négyet-ötöt, a színházi elárusító, amiért rá tud beszélni az unalmas műsorfüzetre, a pereces, amiért ujjaidra aggatja a sajátos budapesti és csak színházban kapható ké­szítményt, hogy tudniillik rágjuk a perecet, ha a legújabb "magyar darabot nem tudja megemészteni a gyomrunk, a magánkisipa­ros, amiért az állami vállalatoknál sokkal gyönyörűbben elkészíti a rendelést, az állami szolgálatban álló kisiparos, mert terméke szín­vonalban már majdnem eléri a magánkisiparos termelési színjét, és folytathatnám a sort foglalkozás és munkaterület szerint a végtelen­ségig! Még a kalauz nélküli kocsi ládája is rajtunk, utasokon áll bosszút, s borravaló címén megvágja azokat a jámbor utasokat, akik aprópénz nélkül szállnak fel a villamosra... Egyszóval: Budapesten az emberek nem élhetnek borravaló nélkül. Ebben a szép fővárosban mindennek önkéntes felára van: a mosoly­nak, a szívességnek, a hajlongásnak, a nyájasságnak, az emberségnek, a jóakaratnak, a szánalomnak, az örömnek, a szomorúságnak, a jó és rossz hangulatnak, az Esti Hírlapnak, a Halászbástyának és a Mátyás templomnak, stb. S én csak tűnődöm, mi ennek a tébolyult felfelé átkerekítésnek az oka, amelyet nem a jövő és távozó kormányok, hanem az egyszerű pesti emberek csinálnak? De nem tudom megfejteni, esetleg csak találgatni tudom. ■ Talán, mert minden pesti polgár borravalót ad minden polgártár­sának, azért nem unják a ceremóniát: a pincér a másik pincérnek, a pereces a másik perecesnek, a borbély a másik borbélynak, a tűzoltó a másik tűzoltónak, az eskető a másik esketőnek, a sírásó a másik sírásónak, a harangozó a másik harangozónak, a kalauznő a másik kalauznőnek. ■ Minek következtében Pesten marad a pénz, a bentlakók egymás között osztozkodnak, amit egyik polgártárs a másiktól kap, odaadja a harmadiknak és fordítva. Csak a vidékiek károsulnak Pesten és Budán, akik költenek, borravalót fizetnek és távoznak. ■ Ha pedig ez így van, akkor a borravalót megszüntetni nagy kockázattal járna, mert ilyen vagy olyan formában minden pesti polgárt érintene, s ez nem szülne jót, ellenkezést váltana ki. A borra­való tehát valami olyan Budapesten, mint „most és mindörökké“ a Miatyánkban, talán még olyanabb! MÁCS JÓZSEF A balesetről már tudtak a városban, mielőtt még ha­zamentek volna reggel hét óra felé az első éjjeli műszakosok. Szinte pontban éjjel háromkor tör­tént, hogy a fedi az ötödik tár­nában, a „Napfény" elnevezés telep ötödik keleti szakaszán, húsz méter fronthosszon beomlott. Nyolc em­bert temetett be a kőzet, ötöt há­rom óra alatt sikerült megmenteni; megsebesültek ugyan, de egyébként rendben voltak. Órák hosszat tar­tottak még a mentési munkálatok, a többi három embert keresték. Vég­re, délelőtt tizenegy óra tájban, őket is megtalálták­­ holtan. Egyébként semmi különös nem tör­tént. Baleset - öten életben marad­tak, hárman meghaltak, tehát ez­úttal még jól is mentek a dolgok. Az esti órákban már csak azok be­széltek a városban a balesetről, aki­ket közvetlenül érintett vagy sújtott. A rádió és televízió helyi adásában hírt sem adott a balesetről. Minek az izgalom .három munkás miatt, aki­ket agyonütött a bánya?! A világban nap mint nap annyi minden válto­zik, országok rázkódnak meg, vá­rosok omlanak össze. Folyók lépnek ki a medrükből, hegyek okádnak tűz- és kéneset; minek hát felizgat­ni magunkat három emberen, akik csak hivatásuknak estek áldozatul? A Ruhr-vidéken megszokja az em­ber az effajta híreket, hozzátartoz­nak a hétköznapokhoz, akár a por. Tizenkét óra. A halottakat felszólí­tották a nap­világra, az irodában pedig egybe­gyűlt az üzemvezetőség és az üzemi tanács, hogy megtárgyalják a körbe­­cikázó kérdést: ki értesítse a csalá­dokat. Olyan feladat ez, amely alól a vezetők éppúgy igyekeznek kibúj­ni, mint a szánalomraméltó család­tagok barátai, végtére is senki sem szeret jelen lenni a fájdalom első kitörésénél, hogy aztán ott áll­jon a vigasztalanságban, mint egy gonosztevő, aki rémületet plántált az előbb még derűs otthonba. Két család meglátogatására ha­mar akadt küldött, de a harmadik útra sokáig nem jelentkezett sen­ki, a jelenlévők mindegyike vissza­riadt ettől a feladattól, mert a csa­ládnak három éven belül két fia maradt ott a bányában, az utolsó pedig, a huszonegy éves ifjú, most ott fekszik a halottas kamrában, a fürdőház mögött. A bénult csendben hirtelen meg­szólalt Brinkhoff, az üzemi tanács tagja: - Majd én elmegyek! Határozottan mondta ezt, de a hangja rekedtes volt, és figyelmesen szemlélte kollégáinak lárva-arcát, hogy lesz-e az utolsó pillanatban ta­lán egy, aki átvállalná tőle ezt az utat. De a két arc csupán megköny­­nyebbülést árult el, hogy akadt va­laki, és nem kellett, mint oly sokszor az elmúlt években, sorshúzással dön­teni. Gyáva banda, gondolta, nagy a pofájuk, amikor nincs kockázat, de behúzzák a nyakukat, amikor mon­dani is kellene valamit. Egyremegy, jelentkeztem, és kész, de semmiképp se mulasszam el a meccset ma dél­után a tévében. A Haugk-család, amelyet Brink­­hoffnak fel kellett keresnie, a sok városszéli telep egyikén lakott. Hau papa, akit szilikózisa miatt tíz éve leszázalékoltak, kiskertjében dolgo­zott. Brinkhoff észrevette, hogy időn­ként leereszti a gereblyét, felegye­nesedik, szeme elé tartja a kezét, és végignéz az úton, ugyanazon az úton, melyen Brinkhoff jött. Az üzemi tanácstag megállt a kertajtóban: - Szervusz, Wilhelm! Ne dolgozz már annyit, máskorra is hagyj vala­mit. Szép ma az idő. De hát kellett is már. Brinkhoff lassan és közönyösen mondta ezt Úristen, milyen jó dolga van az öregnek, gondolta Brinkhoff, a maga ura, tehet, amit csak akar. Semmi­képp se mulasszam el a közvetítést. - Ja - mondta Haugk -, te vagy az, Fritz. Szervusz. Igen, a gyom, az csak nő és nő, egy kicsit minden nap kell törődni a kerttel, ha az em­ber látni akarja, mi a virág és mi a gyom. Semmiképp se mulasszam el a meccset, gondolta Brinkhoff. Vajon Uwe játszik-e? - Vársz valakire? - kérdezte Brinkhoff. - Hogy várok-e? Igen, a fiam még nem jött meg, éjjeles, és mind­járt két óra. Biztos megint dupla műszakot vállalt az ostoba kölyök. Most egy olyan rongyrázó lánynak udvarol, mindenáron motorkerékpárt akar venni magának. Tudod, hogy van ez a mai fiatalságnál, csak el hazulról, a kert nem érdekli őket. De hát mindig ez a túlórázás ... Pedig nem lenne szüksége rá, kipótolnám neki a nyugdíjamból. - Hát igen - mondta Brinkhoff, és a meccsre gondolt, egy óra múl­va kezdődik a tévében. - De hát persze ezek a fiatalok fejjel mennének a falnak - mond­ta az öreg Haugk, és kicsit bosszús volt. - Milyen gyártmányút akar ven­ni? — kérdezte Brinkhoff. Motorke­rékpár, gondolta, micsoda marha­ság. Ki vesz ma még motorkerék­párt. Négy kerék mégiscsak négy kerék, és a fedél fölötte, az se kutya. Vajon játszik-e ma Uwe? - Engem ne kérdezz, Fritz, én az­tán nem ismerem ki magam. Vala­­mi olasz gyártmány. Mondhatom, az elmúlt estéken a fiam meg a kislány folyton csak katalógusokat meg prospektusokat böngészett. Hátul, ahol régen az istálló volt, garázst épített magának, remek, mondha­tom. Még ki is tapétázta minden­féle maradék tapétával. Kicsit tar­ka lett, de egyébként igazán csinos. Hogy micsoda ötleteik vannak ezek­nek a mai fiataloknak. — Haugk elé­gedetten mosolygott. Ha így folytatjuk ezt a locsogást, még elmulasztom a nemzetközi mér­kőzést, gondolta Brinkhoff, de ezt mondta: - Hát igen. És tulajdonképpen mi­kor akarja megvenni azt a berre­­gőt? Sokba kerül? - Azt mondta, jövő héten. Én is örülök már, az a terve, hogy elvisz majd mindenféle galamb- meg ba­romfikiállításra. De nem szabad bér­­regének nevezned. Azt mondja ugyanis, az ő gépe a legcsendesebb, ami csak kapható. Fonnál mérik az ilyesmit, valahogy így hívják. Uramisten, gondolta Brinkhoff, hogy is lehet ilyen gyanútlan, körü­lötte mindenki tudja a dolgot, de senki sem mondta meg neki, épp nekem kell megmondanom, tetejébe még önként is jelentkeztem - mi­csoda badarság. Vajon játszik-e ma Uwe? - Tulajdonképpen mit keresel itt mifelénk? - kérdezte az öreg Haugk egyszeribe. - Galambokat akarsz venni? Brinkhoff az órájára nézett. Ha ez így megy tovább, gondolta, még el­­mulasztom a futballmeccset. - Szabadságon vagy? - kérde­­zősködött tovább az öreg Haugk. - Nem, Wilhelm, az már márc­­iusban megvolt, rendbe kellett hoz­nom a kis házamat, hát kivettem a szabadságomat. - Hát persze, Fritz, így legalább elvégezheti az ember a dolgát. Az­előtt én is mindig így csináltam. De most van időm ... Igen, gondolta Brinkhoff, rokkant­nak kellene lenni. - ... el se hinnéd, mi mindent lehet megcsinálni egy ilyen hosszú nap alatt. Nincs többé hajsza, se hajcsárok, se „mozgás! mozgás!“.

Next