A Hét 1966/2 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1966-10-02 / 40. szám

sem azt nem mondják többé, hogy ne színleljek fáradtságot. Most vi­szont kész vagyok teljesen, a tüdőm már nem bírja szusszal. Hidd el, megint félek, ha jön a köd, az min­dig összeszorítja a torkomat. Nem sok haszna van az embernek a nyug­díjából. Kifacsartak, elhasználtak vagyunk, mire megöregszünk. De hát nem tehetünk semmit, így van ez. - Hát igen, munkások vagyunk — mondta Brinkhoff, és magában azt gondolta, hogy nem mindig a haj­csárok a vétkesek, hanem azok is, akik hagyják, hogy hajtsák őket. Remélem, nem mulasztom el a nem­zetközi mérkőzést. - Niggemeier eladja az egész dúcát, beköltözik a belvárosba. Tu­dod, a felesége örökölte a nagybáty­ja házát, abba költöznek. De ga­lambot nem tarthat ott, így aztán olcsón hozzájuthatsz. - És mennyit kér a galambjaiért? A.scraviiv onnitnóni " Ha tovább locsogok, még elmu­lasztom a közvetítést. - Ha akarod, beszélek vele. Vagy akár mindjárt oda is mehetünk, hisz csak pár házzal odébb lakik. Persze, ha akarod, és ráérsz ... - Nem, Wilhelm - mondta Brink­hoff gyorsan -, tudniillik megint van egy olyan utam, hisz tudod ... - Az istenért, Fritz, történt valami a bányában? Az öreg Haugk alulról felfelé vé­gigmérte Brinkhoffot. Istenem, gondolta Brinkhoff, mi­lyen gyanútlan, amikor pedig százan is tudják itt a környéken, hogy a fia a halottak közt van. Milyen gyáva is tud lenni az ilyen szomszédság, micsoda banda. Egy se mondta meg neki. Vajon Uwe játszik-e? - Igen, Wilhelm, a Napfény-te­lep, az ötödik keleti szakaszon. Hisz ismerős vagy ott még régről... - Micsoda? A Napfény-telep? Az ötödik keleti szakaszon? Hát persze, ott mindig is rossz volt a kőzet. Az én időmben ... minden beomlott, mintha megbabonázták volna, sejt­hettél, ahogy akartál, mindig lejött valami. És mégse zárták le az átko­zott telepet, mert ott volt a legjobb és a legolcsóbb a szén. Mit számít az a néhány halott vagy sebesült! Fődolog, hogy sok legyen a szén, és olcsó; fő, hogy a szénnel minden rendben legyen, így volt ez mindig, és így is marad. Nem tudunk ezen semmit se változtatni. Jó, hogy már 'sémffli dolgom gzzur G bandavö!.—­­Haugk egy ölyvpárt szemlélt. - Szép - mondta. - Már néhány napja figyelem őket. Rém érdekes lehet a leánykérés odafent... Az újságban az állt, kérdéses, ját­szik-e Uwe, érzi megint a régi sé­rülést, gondolta Brinkhoff. — De hiszen — kiáltott fel hirtelen az öreg - mit is mondtál?.Az ötödik keleti szakaszon? Az ötödik torná­ban? De hiszen ... hisz az én fiam is ott van. Te! Fritz! Most már mondd meg, mi történt valójában! A fia ragyogó balszélső volt. Ha megfelelő kezekbe kerül, talán szö­vetségi válogatott is válhatott volna belőle, ki tudja. Most ott ülhetnék a képernyő előtt, ha nem jelentke­zem önként. - Nyolcat temetett be, Wilhelm - mondta Brinkhoff nehezenforgó nyelvvel, és érdeklődve szemlélte az ölyvek körözését. Mint két szélső, mormolta maga elé, de Haugk nem hallhatta.­­ - Igen, nyolcat temetett be, ötöt nemsokára ki tudtunk szedni, hár­mat bekapott. Hisz tudod... Az öreg Haugk meggyújtotta a pi­páját. Nem volt benne dohány, de az öreg egyik gyufát gyújtotta meg a másik után, míg aztán annyi fa­pálcika hevert a lába előtt, mint a szétdobott marokkó-játékban. Haugk megint végignézett az úton, amelyen Brinkhoff jött. — Szóval hármat bekapott, azt mondod, Harmatt Fritz! Miért hár­mat? Igen, szóval ezért nincs még sír­e fiam, igen, így van 51. — És néhány percnyi nyomasztó csend után felnevetett, mintha az év leg­­­­jobb viccét hallotta volna. — Szóval így van ez, Fritz. Te kez­dettől fogva hozzám készültél. És én hülye még azt hittem, hogy galam­bot akarsz vásárolni.. Niggemeiertől, mert eladja az egész dúcát... Az ölyvpár még mindig körözött, de az öreg Haugk a lábánál heverő elégett gyufaszálakat bámulta. - Hát persze - ismételte -, a Nap­fény-telepen mindig is rossz volt a kőzet, porhanyó, mint az omlóstész­ta. Vajon felfogta-e már? Most már a meccs is kezdődik. Vajon Uwe ját­szik-e? - Szóval hármat bekapott, azt mondod... De miért hármat... miért nem kettőt... vagy egyet... vagy egyet se.­­ És hirtelen felordí­tott: - Miért nem egyet se? Miért? Miért? Fritz! Miért? Mert az urak nem akarják megérteni, hogy egy ember többet ér, mint egy tonna szén? Mi?! Így van? Vagy nem? Uramisten, mennyire igaza van az öregnek, gondolta Brinkhoff, de mennyire. De mit tegyen az ember ellene? Beszüntesse a munkát? Haugk a házat nézte, éppen ki­jött a felesége, végignézett az úton, de ügyet se vetett a kertajtónál álló két férfira. Az utcán már feltűntek az első reggeli műszakosok, siettek, némelyik még futott is. Ezek még mind idejében elérik a közvetítést, gondolta Brinkhoff. - De Fritz, hogy mondjam én ezt meg a feleségemnek? Hogyan? Ho­gyan? - kérdezte az öreg kétség­­beesetten. - Mit, Wilhelm, mit? - És köszönöm, Fritz, hogy eljöttél. De hogy mondjam én ezt meg a feleségemnek? Hogyan? - Bemegyek hozzá - mondta Brinkhoff. Megbolondultam én? Úristen, hát hogy jövök én ehhez ... Talán majd még azt is kéri, hogy az egész ro­konságát én értesítsem. Most kezdő­dött a közvetítés. Az öreg Haugk­ollót fogott, és el­indult az embermagasságúra nőtt szarkalábak felé. Brinkhoff bevárta, amíg az asz­­szony visszament a házba, aztán lassan utána indult. Az előszobát sült hal szaga töltötte meg. Hallotta, amint az asszony fazekakat, serpe­nyőket tologat. Sokáig álldogált Brinkhoff az előszobában, lélegzete el-elakadt, végül, mint a gyerek, ka­bátja gombjain számolta: menjek, ne menjek. Aztán gyorsan belökte a betámasztott ajtót, az asszony kissé meglepődött, hogy a férje vagy a fia helyett egy idegen áll előtte. - Tessék? A férjemet keresi? A­zérjben van !.Da hiszen.. . nem beszélt vele az imént? Most meg kell mondanom, gon­dolta Brinkhoff, gyorsan, mielőbb túllegyünk rajta Gyorsan, gyorsan. Nem szólt. El akart indulni az asszony felé, de mégis állva maradt a küszöbön, és forgatta a kezében a kalapját, egyre csak a kalapját a kezében, a kalapját a kezében .. . Brinkhoff üzemi tnácstag észrevet­te, hogy az asszony két szeme egy­re nagyobbra tágul, majd azt is lát­ta, hogy leroskad egy székre. Aztán kiáltozni kezdett az asszony: - Nem! Nemnemnemmm! Nem igaz! Brinkhoff gyorsan megfordult, és kiszaladt. Az öreg hosszú, kék szá­rakat vagdosott a szarkaláb-tövek­­ről, és odaszólt Brinkhoffnak: - Mindjárt jön a sógornőm, tulajdon­képpen már itt kellene lennie. Vi­rágért jön, meg az ásómért! Prém­bundája az van, de ásója nincs. - Bemehetsz! - kiáltotta Brink­hoff, miközben elfutott mellette. - Bizony, Fritz, tudod ... olyan rongyrázó lánynak udvarol, olyan ... Az ölypár eltűnt Amikor az üzemi tanácstag ismét kint állt az utcán, csurgott róla a veríték, inge a testéhez tapadt, a szemöldöke is gyöngyözött. Végig­csoszogott az utcán. Egy lelket se lehetett látni, a telep néptelen volt, a végén pedig, ahol az utca is vé­get ért, az útszéli poros fűbe ült Brinkhoff, és megtörölte az arcát. Istenem, micsoda emberek, ülnek a képernyő előtt és meresztik a sze­müket a labdára. Micsoda emberek, csak bámulnak, és rekedtre ordítják magukat. És én ... ? Vajon Uwe játszik-e? MAX VON DER GRÜN NEHÉZ ÚTON MAX VON DER GRÜN, neves némete munkásíró. 1926-ban született Bay­­reuthban. Kereskedelmi iskolát végzett, a második világháború végén Ameri­kában volt hadifogoly. A háború után bányász volt, majd az építőiparban dolgozott. 1964 óta szabadfoglalkozású író. Kiemelkedő alakja a nyugat-né­metországi munkásírók ismert körének, a dortmundi „Gruppe 61 "-nek.

Next