A Hét 1967/1 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1967-06-18 / 25. szám

„Egyre nagyobb problémát jelent a pályaválasztás, egyre több az olyan fiatal, akinek el­helyezkedési igényeit nem le­het kielégíteni..Ezt írta H. S. igazga­tó-tanító, és mert rö­vid leveléből nem értettük, mi­re is céloz, felkerestük őt, mondja el az e téren szerzett tapasztalatait. A beszélgetésből aztán kiviláglott, hogy tulaj­donképpen az általános közép­iskolát végzett fiatalokra gon­dolt, mégpedig azokra, akik vagy nem akarnak továbbtanul­ni a főiskolán, vagy nem vet­ték őket fel. „Az érettségizettek elhelyezkedési igénye elsősor­ban az adminisztratív munkák iránt jelentkezik. Ezt pedig nem lehet kielégíteni... „A Csemadok konferenciáján az egyik nyitrai felszólaló így fo­galmazta meg ezt a problémát: „Ne csaljuk meg fiataljainkat, akik elvégzik az iskolát és az­tán nem tudják mihez kezdje­nek ...“ Lám, mennyire nem is­merik a való helyzetet egyesek, de azért nagy gyorsan általáno­sítanak. A kérések, a levelek, a viták, a panaszok igazolják, hogy a pályaválasztás terén nincs minden rendjén — ezért tehát a szülők, a „Hét“ népes olvasótábora tájékoztatása cél­ miért is fából közöljük, hogy hozzáve­tőlegesen a 15 éves ifjúság mintegy 50—55 százaléka szak­munkára, 35 százaléka érettsé­git nyújtó középiskolába (ná­lunk kb. 22—25 százaléka a ma­gyar tannyelvű általános kö­zépiskolába és csak a többi a szakközépiskolába)­, 10—15 százalékát pedig segéd- és be­tanított munkára igényli a nép­gazdaság. Tehát lényegében az alapis­kola kilencedik osztályát siker­rel befejező tanulónak két le­hetőség között kell választa­nia: a szakmunkásképző isko­la és a középiskola között. A szakmunkásképző ipari ta­nuló iskolákról nem kell bő­vebben szólnunk, ezt a szülők általában ismerik annak ellené­re, hogy 256 szakma között vá­­la­szthatnak. Persze ez a válasz­tási lehetőség csupán elvileg áll fenn Dél-Szlovákiában. A szakmák többségében ugyanis olyan kis létszámra van szük­ség, hogy a munkaerő-szükség­let zöme csak néhány szakmai csoportban (lakatos, esztergá­lyos, építőipar, vegyipar) je­lentkezik. Az egyes keresett szakmákban (rádió-, autó-, te­­levízió szerelő, fodrász, szabó­nő stb....) a legtöbb helyen már túlképzés jelentkezik, il­letve olyan nagy az érdeklődés, hogy ezekre a helyekre bejut­ni valóban nehéz. A középiskola esetében vá­lasztani kell az általános kö­zépiskola és a szakközépiskola között. Ez ideig valóban az volt a helyzet, hogy az általános kö­zépiskola elvégzése után — azok számára, akik nem kíván­tak a főiskolákon továbbtanul­ni vagy éppenséggel nem felel­tek meg a főiskolai követelmé­nyeknek — azok számára az el­helyezkedési lehetőségek mini­málisak voltak. Persze a hiba elsősorban ott van, hogy a száz magyar érettségiző fiú, lány közül aránylag kevesen jelent­keztek főiskolára .. . Jó hírt közölhetünk az általá­nos középiskolába 1967. szep­tember 1-én belépő tanulóknak, illetve szüleiknek, a Szlovák Nemzeti Tanács Iskolaügyi Megbízotti Hivatala hivatalos értesítése értelmében minden ál­talános középiskolát sikerrel végző tanuló részére biztosít­va lesz vagy a továbbtanulás (főiskolákon, felépítményi is­kolákon, vagy pedig a szak­munkásképzés, illetve a külön­féle tanfolyami képzés, példá­ul: gyors, és gépírótanfolyam, műszaki-rajzoló, gépi adat-fel­dolgozó tanfolyam stb.), te­hát biztosítva lesz az elhelyez­kedés! Persze egy-két jó iskola gondos tanári kara mindezt — minden hivatalos rendelkezés nélkül, mélyen átérzett hiva­tásérzettől fűtve —már ez ide­ig is megvalósította. A Szen­ei Általános Középiskola min­den tanítványát elhelyezte. Az eredmény nem is maradt el: Herdics János igazgató elvtár­sat a szülők messzi földről, még Közép-Szlovákiából is felkere­sik és kérik, hogy gyermekük az ő iskoláját látogathassa. Mindezt azért említjük, mert igen sok általános középisko­la nem tudja teljesíteni beis­kolázási tervét. Márpedig ez je­lentős nemzetgazdasági kárt je­lent. A szakközépiskolák középká­­dereket (technikusokat) nevel­nek. Az elmúlt évek helytelen bérpolitikája, meg az a tény, hogy a szakközépiskolákról is lehetett főiskolai továbbtanu­lásra jelentkezni, a magyaráza­ta annak, hogy ezek az iskolák „divatos“ intézményekké lettek. Általában négyszer-ötször több tanuló jelentkezett az ökonó­mia, a pedagógia, vagy az elek­trotechnikai szakközépiskolák­ra, mint amennyit az iskola fel­vehetett. A szülők az általunk már annyiszor kicsúfolt „gyors megtérülés elve“ alapján bol­dogtalanok voltak, hogy gyer­mekük nem került be a „tech­nikumba“. (Kivételt csak a me­zőgazdasági szakközépiskolák jelentettek, mert ott egy-egy 36—40 létszámú osztályban 20—22 tanuló lézengett!) Ismételten hangsúlyozzuk: igen sok konfliktust megoldhat­na, illetve előzhetne meg a népgazdaság konkrét munka­erőszükségletének ismerete. M. F. Sokáig nem jelentkezett senki. A fülke előtt el-elsétált egy-egy táncosnő, hazafelé szállin­góztak. Némelyikükre kiöltözött fiatalemberek vártak. Borovka hadnagy figyelemmel kísérte őket, és várt. Végre megszólalt egy álmos hang. — Zahálka elvtárs? — kérdezte a hadnagy, s amikor az álmos hang ezt megerősítette, így folytatta: — Emlékszik, Zahálka elvtárs, mikor ma a teherfelvonóhoz mentünk, mielőtt elaludt vol­na a villany, akart nekem valamit mondani. Úgy hiszem, arról a liftről. Mért van lezárva vagy ilyesmit. — Ja, tényleg, igaza van — recsegte a távoli hang. — És azután már nem volt rá időnk, igaz? Megesik az ilyesmi. Hogy valaki fejbe csapta az igazgató elvtársat, hát abban a fel­fordulásban egészen megfeledkeztem róla. — Akkor mondja meg most — szólt, s alig észrevehetően megremegett a hangja. — Hát tudja, az úgy van — mondta Zahálka, s elkezdett mesélni egy történetet. A hadnagy figyelmesen hallgatta, s közben le se vette a szemét a gyönyörű, karcsú lányokról, akik az alagsorba vezető lépcső felől szállingóztak el mellette; udvariasan köszöntötték a portást, és kíváncsian fürkészték a hadnagy arcát, majd édes mosolyra húzták a szájukat, így tipegtek oda várakozó lovagjukhoz. A hadnagy­­magára­­hagyatottan állt, mintha ottfeledték volna, s amint a csaknem mesebeli szépségek felvo­nulását nézte, egyre szomorúbb lett. És Zahálka mesélt. — Tudja, volt nálunk egy segédrendező, va­lamilyen Novácek, egy pörsenéses legényke, s észrevettem, hogy előadás után minden este a teherfelvonóval megy föl az emeletre. Fur­csa volt nekem, mert nem használja a kényel­mes személyfelvonót, s egyszer az is feltűnt, mivel nyitja ki, ha a kulcs itt van nálam. így hát utána néztem a dolognak, s nem is gon­dolná, felügyelő elvtárs — a férfiöltöző kulcsá­val nyitogatta a felvonót. Később én is kipró­báltam. A két kulcs teljesen egyforma volt! — A férfiöltöző kulcsa? — csodálkozott a hadnagy. — Igen — mondta titokzatosan a portás. — És engem nem hagyott békén, mit keres ott. Így hát egyszer, mikor Novácek beteg volt, az előadás után felmentem magam a teherfelvo­nón, s nem is gondolná, hadnagy elvtárs, egy helyről, a szellőztető nyíláson keresztül látni lehet... — a portás hirtelen elhallgatott, majd olyat kiáltott, hogy a kagyló membránja bele­­recsegett: — Jézusmáriám! — Tudom — mondta borúsan Borovka had­nagy. — A női zuhanyozóba. Ki tudott még erről? Gondolkozzon csak rajta. — Jézusmária — Ismételte meg a portás, majd kissé megnyugodott... — Hát senki. Vagyis aztán már mindenki. Én ezt senkivel sem közöltem, csak az igazgató elvtárssal, s ő utasítást adott, hogy cseréljük ki a zárat. Tudja, hogy van az, később ez mindenkinek feltűnt, és én egy újítást találtam ki, amivel megta­karítottam egy zárat. A férfiöltöző zárját ki­cseréltem a női öltözőjével és fordítva. Hadd járjanak a lányok egymásra leselkedni, nem igaz? — a portás szórakozottan elnevette ma­gát. — Az igazgató elvtárs jóváhagyta — tette hozzá. — Ja, és még azt a fiút, azt a Nováce­­ket később kidobták. Nemcsak ezért. A lányok mindig panaszkodtak rá, hogy molesztálja őket. Ezenkívül mindig elveszett valami... A hadnagy már nem figyelt rá. Arcán saj­nálkozó kifejezés jelent meg, és megint át­változott búskomor bernáthegyi kutyává. A por­tásfülke előtt újabb és újabb szépségek su­hantak el, akik a nagyváros éjszakájába siet­tek. Váratlanul egy különösen szép, gesztenyehajú lány jelent meg előtte fehér kabátkában, nagy türkiz­árossal kabátja hajtókájában. Senki sem várt rá. Borovka hadnagy letette a kagylót, s kihajolt a portásfülkéből. — Sikorská kisasszony — szólította meg hal­kan —, velem jönne egy pillanatra? A lány megtorpant, rámeresztette nagy fe­kete szemét, s kissé megtántorodott, és mikor a gyorsreflexű hadnagy átölelte, hogy ki ne essék, már nem volt eszméleténél. Vagy náthás volt a hadnagy, vagy az, ami a türkizkék brossra csöppent, könnycsepp volt...

Next