A Hét 1967/2 (12. évfolyam, 27-52. szám)
1967-08-20 / 34. szám
A pempő különben meglehetősen rossz lénybe állította előttem a méhészekéit. Mindig azt hittem, a méhész együtt él, együtt örül, együtt szenved a méheivel, s a királyfai tanintézetben tudtam csak meg, mennyi méh esik áldozatul az ember mohóságának. Pár évvel ezelőtt, még a régi méhészmester idején, az egyik újság nagybetűs címmel riportot közölt róla, hogy a királyfai méhészetnek egy idény alatt két kiló pempőt sikerült kitermelnie. Akkor még 40 000 koronát fizettek kilójáért. Csakhogy az „édes arany" egy-két hónapon belül megbosszulta magét: az intézet méhállománya az idény végére vagy hetvenöt családdal csökkent. S az ember nemcsak a mézüktől, viaszuktól, pempőjüktől fosztja meg a méheket, hanem a mérgüktől is. Zseblámpaelemre kapcsolt drótok gyönge árama szúrásra ingerli a kis állatkákat, azok fullánkjukkal belehűlnek a drótok alatt kifeszített itatásszerű anyagba — s meghalnak. — Persze ezt olyankor csináljuk, amikor már úgyis esedékes a méhek elhullása — mondja Ján Mačina, az intézet jelenlegi méhészmestere, aki feleségével együtt gondozza a százharminc méhcsaládot. Szlovákiában 300 000 nyilvántartott méhcsalád és 30 000 nyilvántartott méhész van. A méhészek a legszelídebb emberek közül valóik, már ahogy én ismerem őket: valami meghittség, valami idillikus légkör árad belőlük. Gyerekkorom óta, valahányszor eszményi környezetbe képzelem magam, az elvesztett, de viszszaálmodott paradicsomba, ott hallom a méhek zümmögését. Talán Jókai az oka, amiért a Senkiszigetére méheket telepített, talán atavizmussal magyarázható (hisz a mézet már az ősember is ismerte), de az is lehet, hogy csupán a szorgos kis rovarok idegnyugtató duruzsolása teszi. S ez az álomszerű étlen-idézés megfordítva is hat: ha méhest látok magam előtt, úgy érzem, földi paradicsomba jutottam. A királyfai tanintézet kertje is így fogadott. A napsütésben döngicsélő méhek le-leszálltak az ügyesen megszerkesztett Itatóvályúra, s ha nincs az a gyárban készült tartály, ha a fák lombja közül nem villan elő a kaptárokkal tarka méhes, s ha a kert őszibarackfái nem állnak olyan nyílegyenes glédában, azt hinném, az őstermészet vesz körül. — Közép-Európának ez az egyetlen ilyen jellegű létesítménye — állapítja meg minden beképzeltség vagy álszemérem nélkül Keszőce Imre, a tanintézet kertésze. — Sehol másutt a köztársaságban, vagy a szomszéd országokban nincs méhész szövetségnek ilyen birtoka, miint ez. Az egész tíz hektárnyi területet tesz ki, ebből négy jut a parkra, az épületekre és az utakra. A többi gyümölcsös: cseresznye, meggy, kajszi- és őszibarack, alma, körte, fekete és piros ribizli terem itt hat hektáron. A parkban a hársfasoron kívül, amint láthatta, virágkertészetünk is van, s méhészek számára virágport és hektárt adó díszbokrokat is nevelünk. Épp elég vesződség egy embernek. Mert Keszőce Imre egymaga ápolja a kertet és a parkot, a felesége szakácsnő az intézet konyhájában. Ilyenkor, nyári vakáció idején még csak hagy Ján, egypár brigádos iskolásgyerek leszedi a gyümölcsöt, de ősztől tavaszig senki sem kívánkozik ilyen messzire a falutól. A kert évente mintegy 100 000 koronát hoz a méhész-szövetség pénztárába. Vida Endre intéző most is barackot árul Osztraván. (Itt hadd jegyezzem föl: a jó gyümölcsből finom szeszpárlat készül; nem emlékszem rá, hogy pálinka bárhol is olyan jóízűen csúszott volna le a torkomon, mint itt a méhészeknél. S állítólag csak cseresznyéből főztek vagy három hektót.) Az iskola a termést saját teherautóján szállítja piacra. Az Intéző, a méhészmesterek, a kertész, a konyhaszemélyzet és a sofőr állandó alkalmazottai a szövetségnek, csaknem mind itt laknak, családostul, az iskolaépület körül elszórt házakban. Amíg Keszőce Imrével a kertben sétálgatunk, Keszőcáné rendbe teszi vacsora után a konyhát.Ha a tanfolyam résztvevőinek a száma több mint harminc, két lány segít neki a közeli majorból. Most csak a pajkos mosolyú Mária Ondrušková van Itt mellett© — tizenhárom hallgatóra meg négy-öt előadóra ketten is győzik a munkát. A hallgatók közt van három magyar. Noha ez a tanfolyam Közép-Szlovékia számára képez ki oktatókat, a magyarok közül csak Ibos Jenő gömöri, Kebuszek Rudolf Csilizradványon tanít, Takács Vilmos pedig a nagymegyeri erdészetnél dolgozik. A tanfolyam vezetője szerint déli járásainkban hiányolják a magyar szakelőadókat. • • * Búcsúzva a méhektől s a fölöttük uralkodó emberektől mégegyszer végigjárom a hársfasort, s eltűnődöm a fatövek mellett olvasható neveken. Štefan Závodnik, dr. E. F. Phillips, Augusta Kholl, Sőtér Kálmán, Ján Csaplovics... Vagy tizenöt név sorakozik Itt egymás mellett, akárcsak valami katonai parádén: nevek, amelyekről eddig mit sem tudtam. Akiket idéznek, a történelem egy kis szakaszán mégis maradandót alkottak. MUCÖTS I. RÓBERT Méhek és emberek Idényvégi vizit Prandl Sándor felvételei Hogy a rajban a méhész könnyen fölismerje, az anya torát festékkel jelölik meg, s a festékcsomóra átlátszó kupakot illesztenek az anya kaptárának számával. A festék színe szökőévekben fehér, a közbeeső három évben piros, kék és sárga. A méhész így pontosan tudja, melyik kaptárban hány éves anyája van. Persze a képen látható, 32-as számmal ellátott méh nem anya — a tanfolyam hallgatói a próbaszámozást keréken végzik. Mélizata: a tartályból a lejtő vályúkon keresztül mindig friss víz folyik; a vályúkon a rés olyan keskeny, hogy a méhek a vízből inni tudnak, de szemetem bele nem.