A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-21 / 25. szám
Egy egyházi intézmény és néhány egyházi tisztség magyarázata Vidéki ismerőseim megkértek, hogy mutassam meg nekik, de főként a gyermekeiknek fővárosunk történelmi utcáit, tereit, épületeit. Természetesen elmentünk együtt a Káptalan utcába is, s ott egyebek közt megnéztük a régi kanonoki házakat meg az egykori prépostlakat. A fiatalok egyike akkor megkérdezte, hogy tulajdonképpen kik a kanonokok, mi a káptalan, és ki a prépost. Mert mind mondta, hallottak ők ezekről valamit, de pontosabban szeretnék tudni. Mivel úgy gondolom, többen is így vannak ezzel, mint az én városnézőbe jött fiatal barátaim, hadd mondjam el most itt a magyarázatot. Kezdjük talán a káptalan szavunkkal, melyet sokan ismernek, ha már máshonnan nem, hát ebből a mondásból: nem káptalan a fejem, azaz nem tudhatok én mindent. Mi is tehát a káptalan? Röviden: a kanonokok testülete. A katolikus egyházban a püspöki vagy érseki székhelyen működő székes káptalan a főpap tanácsadó testülete, amely a főpap halála után az új főpap kinevezéséig vezeti az egyházi ügyeket az egyházmegye területén. No de a mi fővárosunk sohasem volt püspöki székhely, hogyan lehetett itt akkor mégis káptalan? Úgy, hogy a középkorban különleges kiváltságokkal bíró társas káptalanok is alakultak, melyek egyrészt az egyházmegye székhelyétől távol eső részek ügyeit irányították, s ezenkívül úgynevezett hiteles helyi minőségben működtek. A hiteles hely fontos szerepet töltött be a középkorban, de a történelmi Magyarországon még később is, míg fel nem váltotta a közjegyzői intézmény. A hiteles helyek állították ki a közhitelű okmányokat, okleveleket, végezték a jogügyletek írásba foglalását. Hiteles helyek nemcsak káptalanok lehettek, hanem más egyházi testületek, például kolostorok is. A pozsonyi káptalan egykor nevezetes hiteles hely volt. A székes káptalan élén a püspök vagy érsek, a társas káptalan élén a prépost áll. Annyit még hozzátehetünk, hogy káptalannak nevezték bizonyos szerzetesrendek gyűléseit is, amelyek a rendi elöljárókat választották. Nézzük most meg a kanonok szó jelentését! Amint már az eddig elmondottakból is kiderült, a kanonok katolikus papi méltóság, a káptalan tagja, s mint ilyen a püspök vagy érsek, illetőleg a prépost tanácsadója. Régebben a kanonokok szigorú szabályok szerint, szinte szerzetesi közösségben éltek, később ez a közösségi életforma fellazult. Egy rádióhallgató azzal a kérdéssel fordult hozzám, vajon helyes-e a néhai esztergomi érseket nagy egyházfinak nevezni, mert a Magyar Rádió egyik riportere az illető főpapot így emlegette. Magam is hallottam ezt a nyelvbotlást vagy talán inkább szótévesztést. A főpapot természetesen nem nevezhetjük egyházfinak, hiszen az egyházfi főnév jelentése a következő: az az egyházi alkalmazott, akinek az a feladata, hogy az istentisztelet külső feltételeiről gondoskodjon (harangozzon, tartsa rendben a templomot stb.). Az értelmező szótár ugyan nem mondja, de a gyakorlatból tudjuk, hogy a szóban forgó egyházi alkalmazottat elsősorban a protestánsok nevezik egyházfinak, a katolikusoknál sekrestyés a neve. Az egyházi irányító hatalommal felruházott főpapot egyházfőnek nevezzük, vagyis a néhai esztergomi érsek lehetett nagy egyházfő, és lehetett egyházának nagy vagy hűséges fia, de egyházfi semmiképpen nem volt. Azt is megkérdezte valaki, miért nevezik például Billy Graham baptista prédikátort evangélistának, amikor tudomása szerint ez a szó csak a négy evangélium szerzőit jelöli. (A négy evangélista: Máté, Márk, Lukács és János.) Utánanéztem a dolognak, és megállapítottam, hogy értelmező szótárunk közli az evangélista szónak a következő jelentését is: a szabad egyházakban az a rendszerint tanfolyamot végzett személy, aki másokat megtérésre hív fel. Ezek szerint nem minősíthető hibának, ha egy evangelizációt tartó baptista prédikátort evangélistának neveznek—nyilván külföldi, talán amerikai hatásra—, de azért nem szükséges rá vonatkozólag feltétlenül ezt a szót használni. Ezt is mondhatjuk róla: az evangélium hirdetője, illetve evangelizátor. MAYER JUDIT A Duna költői Szalatnai Rezső a szlovákiai magyar irodalom első nemzedékének írója, publicisztája, történésze volt. Egyik alapítója a Sarlónak, több újság és folyóirat szerkesztésében részt vállalt, neves tanárként továbbá a magyar-szlovák és a magyar-cseh irodalmi és kulturális kapcsolatok lelkes ápolójaként is ismertté vált. Több monográfia, összefoglaló mű és tanulmánygyűjtemény szerzője, számtalan válogatás összeállítója. Egész tevékenysége és elvitathatatlan áldozatvállalása a mai napig nincs kellőképpen értékelve és az azt megillető helyre besorolva; a sokoldalú alkotó a második világháború után Magyarországra települt át, de művei a továbbiakban is mindig hazaszóltak, a szlovákiai magyarság ügyét vállalták fel. 1944-ben megjelent költészeti válogatását vehetik kezükbe és olvashatják az érdeklődők napjainkban ismét A Duna költői címen, új kiadásban, pontosabban az eredeti Hungária-kiadás reprintjeként. A kötet alcíme — Öt évszázad versei a Dunáról — is pontosan jelzi a válogatás meghatározó momentumát. Harmincnégy költő közel hatvan versét gyűjtötte össze Szalatnai Rezső annak idején Európa legnagyobb folyójáról Janus Pannoniustól a Csati Demetertől kezdve Csokonai Vitéz Mihályon, Petőfi Sándoron, Tompa Mihályon, Ady Endrén és a Nyugatosokon át egészen Illyés Gyuláig és Győry Dezsőig. A téma szinte a kezdetektől jelen van irodalmunkban, fel-felbukkan a magyar költők gondolatvilágában, megtermékenyíti fantáziájukat, mint az emberi élet egyik fontos valósága és látomása is egyben. Mit olvashatunk ki a versekből? Azt, hogy Gyöngyösi István elsőnek látja szőkének a Dunát, Amadé László szerelmes verseiben rokokó díszként jelenik meg, a felvilágosodás forradalmi költője Batsányi János már tudatosan gondol a folyóval, a klasszicista Kazinczy le akar borulni előtte, a himnuszköltő Kölcsey a nemzeti aggódás kifejezésével hozta kapcsolatba, Ady Endre "történeti mélyről" nézte a Dunát, s a magyarság teremtő erejét a folyóval szimbolizálja a szomszédos, évszázadokon át együttélő népek, nemzetek sorsával együtt. Több költeményében a Duna az állandóság megtestesítője, "... múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai..." képben a lét alapkérdései összegeződnek József Attila egyik legszebb versében, s mindezeken túl a folyó emlékeztető és figyelmeztető, amikor az idő és az események feledni késztetnek, hogy szervezőjévé és éltetőjévé váljon a körötte levő tájaknak és emberi telkeknek. "A Duna a magyar lélek legnagyobb kifejezője... Szeszélye sújt és felemel... Nagy varázsló a Duna" — állapítja meg Szalatnai Rezső a válogatás előszavában. Fogadjuk ezt így el, mert a versek, költői vallomások sugallják ezt elsősorban. A magyar és középeurópai sorsváltozások tanúja és részese a Duna, országok határa, melyből évszázadokon át költői, politikai és gazdasági gondolatok és gondok nőttek ki, s formálódnak napjainkban is. A felemelő, esztétikai élmény, melyben a kötet olvasójának van része, kiegészül az emberi lét legáltalánosabb kérdéseinek, egész viszonyrendszerének felvetésével és művészien elemző értelmezésével. A versekből határozottan kiéreződik a "dunai öntudat" megléte és hangsúlya, mely a tájból, a történelemből és emberi magatartásból formálódott életérzéssé és valósággá. Ennek az öntudatnak a mostani megszilárdításához járul hozzá Szalatnai Rezső versválogatásának újbóli megjelentetése, melyet első kiadásakor nem véletlenül tüntettek ki Pozsonyban gróf Esterházy Jánosnak, a szlovákiai Magyar Párt elnökének irodalmi díjával. (AQUA Kiadó) ALABÁN FERENC Fotó: Németh István KINCSÜNK AZ ANYANYELV