A Hét 1991/1 (36. évfolyam, 1-26. szám)

1991-06-21 / 25. szám

Egy egyházi intézmény és néhány egyházi tisztség magyarázata Vidéki ismerőseim megkértek, hogy mu­tassam meg nekik, de főként a gyermeke­iknek fővárosunk történelmi utcáit, tereit, épületeit. Természetesen elmentünk együtt a Káptalan utcába is, s ott egyebek közt megnéztük a régi kanonoki házakat meg az egykori prépostlakat. A fiatalok egyike akkor megkérdezte, hogy tulajdon­képpen kik a kanonokok, mi a káptalan, és ki a prépost. Mert mind mondta, hallottak ők ezekről valamit, de pontosabban sze­retnék tudni. Mivel úgy gondolom, többen is így vannak ezzel, mint az én városnéző­be jött fiatal barátaim, hadd mondjam el most itt a magyarázatot. Kezdjük talán a káptalan szavunkkal, melyet sokan ismernek, ha már máshon­nan nem, hát ebből a mondásból: nem káptalan a fejem, azaz nem tudhatok én mindent. Mi is tehát a káptalan? Röviden: a kanonokok testülete. A katolikus egy­házban a püspöki vagy érseki székhelyen működő székes káptalan a főpap tanács­adó testülete, amely a főpap halála után az új főpap kinevezéséig vezeti az egyházi ügyeket az egyházmegye területén. No de a mi fővárosunk sohasem volt püspöki székhely, hogyan lehetett itt akkor mégis káptalan? Úgy, hogy a középkorban kü­lönleges kiváltságokkal bíró társas kápta­lanok is alakultak, melyek egyrészt az egyházmegye székhelyétől távol eső ré­szek ügyeit irányították, s ezenkívül úgy­nevezett hiteles helyi minőségben működ­tek. A hiteles hely fontos szerepet töltött be a középkorban, de a történelmi Magyaror­szágon még később is, míg fel nem váltot­ta a közjegyzői intézmény. A hiteles he­lyek állították ki a közhitelű okmányokat, okleveleket, végezték a jogügyletek írásba foglalását. Hiteles helyek nemcsak kápta­lanok lehettek, hanem más egyházi testü­letek, például kolostorok is. A pozsonyi káptalan egykor nevezetes hiteles hely volt. A székes káptalan élén a püspök vagy érsek, a társas káptalan élén a prépost áll. Annyit még hozzátehetünk, hogy káptalannak nevezték bizonyos szerzetesrendek gyűléseit is, amelyek a rendi elöljárókat választották. Nézzük most meg a kanonok szó jelen­tését! Amint már az eddig elmondottakból is kiderült, a kanonok katolikus papi méltó­ság, a káptalan tagja, s mint ilyen a püspök vagy érsek, illetőleg a prépost tanács­adója. Régebben a kanonokok szigorú szabályok szerint, szinte szerzetesi kö­zösségben éltek, később ez a közösségi életforma fellazult. Egy rádióhallgató azzal a kérdéssel for­dult hozzám, vajon helyes-e a néhai esz­tergomi érseket nagy egyházfinak nevez­ni, mert a Magyar Rádió egyik riportere az illető főpapot így emlegette. Magam is hallottam ezt a nyelvbotlást vagy talán inkább szótévesztést. A főpapot termé­szetesen nem nevezhetjük egyházfinak, hiszen az egyházfi főnév jelentése a kö­vetkező: az az egyházi alkalmazott, akinek az a feladata, hogy az istentisztelet külső feltételeiről gondoskodjon (harangozzon, tartsa rendben a templomot stb.). Az értel­mező szótár ugyan nem mondja, de a gyakorlatból tudjuk, hogy a szóban forgó egyházi alkalmazottat elsősorban a pro­testánsok nevezik egyházfinak, a katoliku­soknál sekrestyés a neve. Az egyházi irányító hatalommal felruházott főpapot egyházfőnek nevezzük, vagyis a néhai esztergomi érsek lehetett nagy egyházfő, és lehetett egyházának nagy vagy hűsé­ges fia, de egyházfi semmiképpen nem volt. Azt is megkérdezte valaki, miért nevezik például Billy Graham baptista prédikátort evangélistának, amikor tudomása szerint ez a szó csak a négy evangélium szerzőit jelöli. (A négy evangélista: Máté, Márk, Lukács és János.) Utánanéztem a dolog­nak, és megállapítottam, hogy értelmező szótárunk közli az evangélista szónak a következő jelentését is: a szabad egyhá­zakban az a rendszerint tanfolyamot vég­zett személy, aki másokat megtérésre hív fel. Ezek szerint nem minősíthető hibának, ha egy evangelizációt tartó baptista prédi­kátort evangélistának neveznek—nyilván külföldi, talán amerikai hatásra—, de azért nem szükséges rá vonatkozólag feltétle­nül ezt a szót használni. Ezt is mondhatjuk róla: az evangélium hirdetője, illetve evan­gelizátor. MAYER JUDIT A Duna költői Szalatnai Rezső a szlovákiai magyar iro­dalom első nemzedékének írója, publicisz­­tája, történésze volt. Egyik alapítója a Sar­lónak, több újság és folyóirat szerkeszté­sében részt vállalt, neves tanárként továb­bá a magyar-szlovák és a magyar-cseh irodalmi és kulturális kapcsolatok lelkes ápolójaként is ismertté vált. Több monog­ráfia, összefoglaló mű és tanul­mánygyűjtemény szerzője, számtalan vá­logatás összeállítója. Egész tevékenysé­ge és elvitathatatlan áldozatvállalása a mai napig nincs kellőképpen értékelve és az azt megillető helyre besorolva; a sokol­dalú alkotó a második világháború után Magyarországra települt át, de művei a to­vábbiakban is mindig haza­szóltak, a szlo­vákiai magyarság ügyét vállalták fel. 1944-ben megjelent költészeti válogatá­sát vehetik kezükbe és olvashatják az ér­deklődők napjainkban ismét A Duna költői címen, új kiadásban, pontosabban az ere­deti Hungária-kiadás reprintjeként. A kötet alcíme — Öt évszázad versei a Dunáról — is pontosan jelzi a válogatás meghatározó m­omentumát. Harmincnégy költő közel hatvan versét gyűjtötte össze Szalatnai Rezső annak idején Európa legnagyobb folyójáról Janus Pannoniustól a Csati De­metertől kezdve Csokonai Vitéz Mihályon, Petőfi Sándoron, Tompa Mihályon, Ady Endrén és a Nyugatosokon át egészen Illyés Gyuláig és Győry Dezsőig. A téma szinte a kezdetektől jelen van irodalmunk­ban, fel-felbukkan a magyar költők gondo­latvilágában, megtermékenyíti fantáziáju­kat, mint az emberi élet egyik fontos való­sága és látomása is egyben. Mit olvasha­tunk ki a versekből? Azt, hogy Gyöngyösi István elsőnek látja szőkének a Dunát, Amadé László szerelmes verseiben roko­kó díszként jelenik meg, a felvilágosodás forradalmi költője Batsányi János már tu­datosan gondol a folyóval, a klasszicista Kazinczy le akar borulni előtte, a himnusz­költő Kölcsey a nemzeti aggódás kifejezé­sével hozta kapcsolatba, Ady Endre "törté­neti mélyről" nézte a Dunát, s a magyarság teremtő erejét a folyóval szimbolizálja a szomszédos, évszázadokon át együttélő népek, nemzetek sorsával együtt. Több költeményében a Duna az állandóság megtestesítője, "... múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai..." képben a lét alapkérdései összegeződnek József Attila egyik legszebb versében, s mind­ezeken túl a folyó emlékeztető és figyel­meztető, amikor az idő és az események feledni késztetnek, hogy szervezőjévé és éltetőjévé váljon a körötte levő tájaknak és emberi telkeknek. "A Duna a magyar lélek legnagyobb kife­jezője... Szeszélye sújt és felemel... Nagy varázsló a Duna" — állapítja meg Szalat­nai Rezső a válogatás előszavában. Fo­gadjuk ezt így el, mert a versek, költői val­lomások sugallják ezt elsősorban. A ma­gyar és középeurópai sorsváltozások ta­núja és részese a Duna, országok határa, melyből évszázadokon át költői, politikai és gazdasági gondolatok és gondok nőt­tek ki, s formálódnak napjainkban is. A fel­emelő, esztétikai élmény, melyben a kötet olvasójának van része, kiegészül az em­beri lét legáltalánosabb kérdéseinek, egész viszonyrendszerének felvetésével és művészien elemző értelmezésével. A versekből határozottan kiéreződik a "dunai öntudat" megléte és hangsúlya, mely a táj­ból, a történelemből és emberi magatar­tásból formálódott életérzéssé és valóság­gá. Ennek az öntudatnak a mostani meg­szilárdításához járul hozzá Szalatnai Re­zső versválogatásának újbóli megjelente­tése, melyet első kiadásakor nem véletle­nül tüntettek ki Pozsonyban gróf Ester­házy Jánosnak, a szlovákiai Magyar Párt elnökének irodalmi díjával. (AQUA Kiadó) ALABÁN FERENC Fotó: Németh István KINCSÜNK AZ ANYANYELV

Next