A Hét 1992/2 (37. évfolyam, 27-52. szám)
1992-10-16 / 42. szám
látják, hogy utazásunk túlságosan hosszúra nyúlik." Szeptember 13-án különös, még soha senki által nem tapasztalt jelenséggel találkoztak: az iránytű nyugat felé történő mágneses elhajlása vált ki riadalmat a tengerészek között, de az admirális "természettudományos" magyarázata megnyugtatta őket. 15-én este "mintegy 20 mérföldnyi távolságban lángoló csík futott végig az égbolton, majd eltűnt". A babonás hajósnépség baljóslatú előjelet látott ebben, amely nemsokára beigazolódni látszott: a három hajó "nagy tömeg üde zöld füvet" talált, melyről először azt hitték, közeli szárazföldet jelez, de rövidesen kiderült, hogy egy áthatolhatatlannak és végtelennek tűnő hínárszőnyeg kezdete, amely utóbb Sargassotenger néven került a térképekre. A roppant algamezők éppúgy csalódást okoztak az utazóknak, mint a távoli hegyeknek hitt felhők s a föld hírnökeinek képzelt tengeri madarak. Szeptember 23-án a szélcsend által megbénított hajókon már egyre hangosabban zúgolódtak az emberek, mindenki a visszatérésről beszélt, de egy megmagyarázhatatlan esemény kilendítette őket a holtpontról: "... magas hullámok jöttek — írja Kolumbusz —, anélkül, hogy szél fújt volna". Az "égi beavatkozás" azonnal bibliai párhuzamokat juttatott a vakbuzgó admirális eszébe: "Ilyen csoda utoljára csak a zsidók idejében történt, amikor ugyanis az egyiptombéliek felkerekedtek Mózes üldözésére, aki Izraelt megszabadította a rabszolgaságból." Voltak azonban más jelek is, amelyek újjáélesztették a reményt: nyugat felől érkező madarak szálldostak a hajók körül, nádszálat majd gyümölcsökkel teli faágat pillantottak meg a hullámokon. Október 7-én Kolumbusz megváltoztatta az útirányt: a három hajó a délnyugat felé repülő madarakat követte. Mindhiába, az áhított föld sehol nem volt. Az október 10-i naplóbejegyzés szerint a hajósok már "elviselhetetlennek érezték" a hosszú utat, Kolumbusz azonban értésükre adta, hogy meghátrálásról, visszatérésről szó sem lehet. Október 11-én, csütörtökön este tíz órakor a Santa Maria hátsó fedélzetén álló tengernagy különös fénypontot pillantott meg a sötétségbe vesző láthatáron: "... mikéntha kis viaszgyertyát emelgettek volna" — olvasható a naplóban. Hajnali kettőkor a Pinta őrszemének, Rodrigo da Trianának a kiáltozása vette fel az éjszaka csendjét: "Tierra! Tierra! Föld! Föld!" A matróz nem tévedett, a közelben ott húzódott a megálmodott part. "Péntek volt, amikor egy szigetre értünk, amelyet indián nyelven Guanahaninak neveznek" — jegyezte fel aznap este az admirális. Péntek, 1492. október 12-e. Meg sem próbálhatjuk elképzelni annak az embernek a boldogságát, akiről, íme, végérvényesen bebizonyosodott, hogy ő a sors választott embere, akit az Úr méltónak talált arra, hogy véghez vigye a lehetetlent, megnyissa az Indiába vezető nyugati utat. "Fölfedezésem révén Isten nagy csodát akart tenni" — jelentette ki nem sokkal halála előtt. Felkelt a nap, s a hajósok megbűvölten nézték a mesebeli ország, "India" földjét. "Zöld fákkal beültetett és vízben és mindenfajta gyümölcsben gazdag tájék tárult szemünk elé” — írta Kolumbusz, aki a Bahamákhoz tartozó, ma Watling néven ismert szigetet San Salvadornak, Szent Megváltónak nevezte el. Az admirális, fegyveresektől kísérve nemsokára partra szállt, hogy átélje élete legcsodálatosabb pillanatát, és a spanyol királyi felségek nevében birtokba vegye a szigetet. A zászlókat lengető különös jövevényeket mezítelen és fegyvertelen bennszülöttek, az indiánok fogadták, akiknek sejtelmük sem volt arról, hogy az "ég küldötteiként" megjelenő fehér férfiak a rövidesen rájuk törő pusztulás hírnökei. Kolumbusz már a találkozás első óráiban megmutatta nekik a kardokat, amelyeket az indiánok az élüknél ragadtak meg, s döbbenten fedezték fel, hogy a furcsa tárgyak a fegyverek. A jelenet nem igényel kommentárt. Ugyancsak kommentár nélkül idézhetjük a tengernagy október 13-i naplójegyzetei közül az alábbiakat: "Mindent a legnagyobb figyelemmel szemügyre vettem, és igyekeztem megtudakolni, vajon akad-e arany ezen a vidéken... eltökéltem magam, hogy délnyugat felé haladok, aranyat és drágakövet keresni.” Az igazság érdekében hangsúlyoznunk kell, hogy az arany utáni lázas, tragikus hajszának Kolumbusz számára mélyebb értelme volt. A sárga fém az ő esetében több a meggazdagodás eszközénél — az aranyhegyekre, a drágakövekre elsősorban bizonyítékként volt szüksége, hogy az egész világot meggyőzze igazáról: ő valóban a kincsekben dúskáló országokba, Indiába, Kínába, Japánba vezető utat fedezte fel. Egyelőre mindez délibábnak tűnt: Kolumbusz a bennszülöttek bizonytalan útmutatásai alapján a rá jellemző elszántsággal már október 15-én továbbindul, abban a szilárd meggyőződésben, hogy napokon belül a Nagy Kán birodalmára kell bukkannia. Hónapokon át megszállottként hajózik a karibi szigetvilágban, amelyet következetesen "Indiáknak" nevez, s ahol alig talál aranyat, de rögeszméjének foglyaként egy pillanatig sem kétli, hogy mesés gazdagságú aranylelőhelyek, a Marco Polo által már meglátogatott ázsiai országok közelében jár. Felfedezi Kubát, ahol — természetesen — a Nagy Kán fővárosát kívánja meglelni. Hispaniolán (a mai Haitin) megállapítja, hogy "Cipango" (Japán) ezen a szigeten található. S miközben groteszk és ma már szinte érthetetlen tévedésének áldozataként a szigetek közt bolyong, pontosan és lelkiismeretesen feljegyzi az egzotikus világban látottakat és tapasztaltakat, beszámol a bennnszülöttek életmódjáról, leírja és jellemzi az általa felfedezett tájakat, újra és újra bebizonyítja: valóban kitűnő megfigyelő, tehetséges geográfus és kivételes képességű tengerész. S mégis: fogalma sincs arról, hogy egy új világba érkezett. November 22-én valóságos csapásként érte a hír, hogy Martin Alonso Pintón kapitány a Pintával kelet felé távozott, remélve, előbb jut el az arany birodalmába, mint az admirális. Alig egy hónappal később, a december 24-ről 25-re virradó éjszakán Hispaniola északi partjainál a kormányos gondatlansága következtében hajótörést szenvedett a Santa Maria. Kolumbusz számára rögtön nyilvánvalóvá vált, hogy a kicsi Ninával sosem jutnának haza; úgy döntött, emberei egy részét hátrahagyja a szigeten — így került sor az európaiak első újvilági településének, La Navidad (Karácsony) erődjének a megalapítására. 1493. január 2-án a Nina visszaindult Spanyolországba. Négy nappal később utasai álmélkodva fedezték fel a szökevények hajóját, a Pintát. Biztosra vehetjük, mázsányi súly gördült le Kolumbusz szívéről: a nagy tengerjárót egyre jobban nyugtalanította a gondolat, hogy Pintón hamarabb tér vissza Spanyolországba, örökre szétfoszlatva a dicsőségről szőtt álmát. A tenger ezúttal nem volt kegyes hozzájuk: a tomboló viharok elszakították egymástól a két hajót, amelyek esélytelennek látszottak a szélvésszel és a hullámokkal vívott drámai harcban. A távolságot legyőző admirális azonban az elemekkel is dacolt. Február 18-án a Nina már az Azori-szigetek közelében vetett horgonyt, március 15-én délben pedig behajózott Palos kikötőjébe. A város lakossága egy emberként rohant a partra: a viharvert hajó jelenésként, testet öltött csodaként úszott a vízen. Kolumbusz megtudta, hogy Pintónnak s hajójának még hírét sem hallották. (A sors groteszk fintoraként a Pinta még aznap, az esti órákban megérkezett a pálosi kikötőbe.) Megkönnyebbültebb sóhaj, őszintébb hálaima talán még soha nem szállt az ég felé, győzött! G. Kovács László A HÉT 21 MINERVA