Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1978 (85. kötet = Új folyam 23. kötet)
1978 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: A tudományos teljesítmény értékelésének kérdései
zési és tudománypolitikai aktivitás, ill. a tudományos tevékenységre utaló s csak annak kézzelfogható eredményei alapján eldönthető produktivitás. Ennek során természetesen világos különbséget kell tenni a különböző tapasztaltságú önálló kutatók, ill. a kutatói teamben működő speciális funkciókat teljesítő munkatársak (műszerész, matematikus, laboráns, technikus stb.) profilja között, de ez alighanem magától értetődő. Sajátos dimenzionáltságot mutat a kép, ha az értékelő források között is különbségeket teszünk. Bizonyos, hogy az intézeti tudományos közvélemény (akár informális, akár formális működését vesszük vagy vennénk figyelembe) olykor többé, máskor kevésbé egyöntetű személyes tudományos presztízshierarchiát dolgozott ki és működtet szakadatlanul, amely az egyes produkciókra is kiterjed. Ez a közvélemény természetes közege minden kutatóhelynek, jóllehet hatásos működése számos — egyebek között személyes — tényezőn is múlik. Különösen akkor, ha ez a közvélemény szemléleti vagy személyi okokból, olykor sajnos mindkettő miatt erősen megosztott. Ilyenkor több együttlétező s elütő mércéket alkalmazó közvélemény-vonulat működik és szankcionálja a maga módján a teljesítményeket. Ez nem is volna baj,ha nyíltan és tárgyszerűen játszanánk végig a konfliktusokat, mert így azok termékeny feszültségforrásként a mind objektívebb értékelési minták kidolgozására és érvényesítésére ösztönözhetnének. Ellenkező esetben azonban tisztán személyes színezetet öltenek, amelyeket azután rendkívül nehéz meghaladni, mert csoportkonfliktusokként (olykor klikkharcokként) rögzülnek. Ezek pedig már a maguk logikája szerint működnek — a tudományban meg egyebütt is. Ilyenkor felettébb nehéz belátni, hogy amit a „másik" csinál — esetleg merőben más „műfajban" —, az is értékes lehet. Az intézet és egyes tagjai munkáját azonban a tágabb szakmai közvélemény is nyomon követi (beleértve a recenzálást, hivatkozásokat, felkéréseket stb.), részben ugyancsak informális módon, részben pedig arra rendelt szerveinek értékelő műveletei révén (akadémiai testületek, a tudományos minősítés szervei, bizottságok stb.). Nyilvánvaló, hogy egy-egy tudományos osztálynak vagy részlegnek szükségképpen fogékonynak kell lennie az érintett kutatási terület egészének vélekedései iránt. Miközben ugyanis az intézet része, egyúttal a szóban forgó kutatási terület fontos és integrált tagja, s törekednie kell arra, hogy minél inkább befolyásos tagja legyen. Még tágabb lesz a kép, ha az idegen nyelvű megjelenéseket s a nemzetközi tudományos életben kapott visszhangot is tekintetbe vesszük. Bizonyos, hogy az intézeti belső értékelésnek is, amely tehát korántsem az egyetlen is meglehet, önmagára vonatkozóan nem is mindig a legfontosabb — értékelő forrás, az eddigieknél jóval nagyobb mértékben kellene támaszkodnia az említett külső forrásokból eredő ,,kemény tényekre". Tovább bonyolítja az értékelés dimenzióinak kérdését, ha bevonjuk a közvetlen gyakorlati hasznosság és a perspektivikus tudományos érdek szempontját is, ami csak részben azonos az alkalmazott és az alapkutatás közötti ismert különbségtétellel. Itt egyaránt fenyegethet mind az ún. közvetlen hasznosság túlbecsülése, mind pedig a társadalmi hasznosság nézőpontjának teljes elutasítása, jóllehet maga a hasznosság is többértelmű és sokszorosan közvetett lehet (pl. elméleti-ideológiai, ill. praktikus hasznosság). Minden esetre alighanem igaz, hogy a valóban jelentős kutatás és kutató együtt és egyszerre képviseli a fentebb elkülönített dimenziókat. Együttes szem előtt tartásuk mindenképpen kívánatos.