Magyar Tudomány – A MTA Értesítője, 1978 (85. kötet = Új folyam 23. kötet)

1978 / 3. sz. - TANULMÁNYOK - PATAKI FERENC: A tudományos teljesítmény értékelésének kérdései

zési és tudománypolitikai aktivitás, ill. a tudományos tevékenységre utaló s csak annak kézzelfogható eredményei alapján eldönthető produktivitás. Ennek során természetesen világos különbséget kell tenni a különböző tapasztaltságú önálló kutatók, ill. a kutatói teamben működő speciális funkciókat teljesítő munkatársak (műszerész, matematikus, laboráns, technikus stb.) profilja között, de ez alighanem magától értetődő. Sajátos dimenzionáltságot mutat a kép, ha az értékelő források között is különbségeket teszünk. Bizonyos, hogy az intézeti tudományos közvélemény (akár informális, akár formális működését vesszük vagy vennénk figyelembe) olykor többé, máskor kevésbé egyöntetű személyes tudományos presztízs­hierarchiát dolgozott ki és működtet szakadatlanul, amely az egyes produk­ciókra is kiterjed. Ez a közvélemény természetes közege minden kutatóhely­nek, jóllehet hatásos működése számos — egyebek között személyes — ténye­zőn is múlik. Különösen akkor, ha ez a közvélemény szemléleti vagy személyi okokból, olykor sajnos mindkettő miatt erősen megosztott. Ilyenkor több együttlétező s elütő mércéket alkalmazó közvélemény-vonulat működik és szankcionálja a maga módján a teljesítményeket. Ez nem is volna baj,­­ha nyíl­tan és tárgyszerűen játszanánk végig a konfliktusokat, mert így azok termé­keny feszültségforrásként a mind objektívebb értékelési minták kidolgozására és érvényesítésére ösztönözhetnének. Ellenkező esetben azonban tisztán sze­mélyes színezetet öltenek, amelyeket azután rendkívül nehéz meghaladni, mert csoportkonfliktusokként (olykor klikkharcokként) rögzülnek. Ezek pedig már a maguk logikája szerint működnek — a tudományban meg egyebütt is. Ilyen­kor felettébb nehéz belátni, hogy amit a „másik" csinál — esetleg merőben más „műfajban" —, az is értékes lehet. Az intézet és egyes tagjai munkáját azonban a tágabb szakmai közvélemény is nyomon követi (beleértve a recenzálást, hivatkozásokat, felkéréseket stb.), részben ugyancsak informális módon, részben pedig arra rendelt szerveinek érté­kelő műveletei révén (akadémiai testületek, a tudományos minősítés szervei, bizottságok stb.). Nyilvánvaló, hogy egy-egy tudományos osztálynak vagy részlegnek szükségképpen fogékonynak kell lennie az érintett kutatási terület egészének vélekedései iránt. Miközben ugyanis az intézet része, egyúttal a szóban forgó kutatási terület fontos és integrált tagja, s törekednie kell arra, hogy minél inkább befolyásos tagja legyen. Még tágabb lesz a kép, ha az idegen nyelvű megjelenéseket s a nemzetközi tudományos életben kapott visszhangot is tekintetbe vesszük. Bizonyos, hogy az intézeti belső értékelésnek is, amely tehát korántsem az egyetlen i­s meglehet, önmagára vonatkozóan nem is mindig a legfontosabb — értékelő forrás, az eddigieknél jóval nagyobb mértékben kellene támaszkodnia az említett külső forrásokból eredő ,,kemény tényekre". Tovább bonyolítja az értékelés dimenzióinak kérdését, ha bevonjuk a köz­vetlen gyakorlati hasznosság és a perspektivikus tudományos érdek szempontját is, ami csak részben azonos az alkalmazott és az alapkutatás közötti ismert különbségtétellel. Itt egyaránt fenyegethet mind az ún. közvetlen hasznosság túlbecsülése, mind pedig a társadalmi hasznosság nézőpontjának teljes elutasí­tása, jóllehet maga a hasznosság is többértelmű és sokszorosan közvetett lehet (pl. elméleti-ideológiai, ill. praktikus hasznosság). Minden esetre alighanem igaz, hogy a valóban jelentős kutatás és kutató együtt és egyszerre képviseli a fentebb elkülönített dimenziókat. Együttes szem előtt tartásuk mindenképpen kívánatos.

Next