Építünk - Alföld. A Magyar Írók Szövetsége Debreceni Csoportjának folyóirata 5. (1954)
1954 / 2. szám - Barta János: Jókai
Barta János: JÓKAI (Megemlékezés halálának ötvenedik évfordulójáról) Ma ötven éve annak, hogy nagy regényírónk, Jókai Mór, kereken nyolcvan éves korában meghalt, ötven év nemcsak az egyén életében, hanem az egész emberiség történetében is nagy idő ; elég arra, hogy írói és művészi alkotásokat próbára tegyen ; az idő rostája, amelyről Ady Endre beszél, ennyi év alatt kegyetlenül kihullatja azt, ami nem örök, ami nem maradandó. Hát még ha olyan ötven évről van szó, amilyen 1904 és a mi mai megemlékezésünk közé esik. Azt a munkálkodást, amelyet azóta a történelem végzett, a rombolásnak és az építésnek, a katasztrófának és történelmi sorsfordulóknak ezt a sorozatát talán csak azok a nagy festők tudnák szemléletesen elénk varázsolni, akik annak idején az „utolsó ítélet“ gigantikus látomását megfestették. Azóta két világháború szántott végig Európa földjén ; évszázados birodalmak omlottak össze, régi és új zsarnokok hullottak le hosszabb-rövidebb tündöklés után a világpolitika égboltjáról ; a tőkés társadalmi rend alapjaiban rendült meg, — s a föld egyhatod részén új társadalmi forma bontakozott ki — nyilvánvaló, hogy az eseményeknek ez az áradata a kultúra, az irodalom területére is át kellett hogy csapjon , és vitte magával nemcsak az avult politikai intézményeket, nemcsak a porhadt gazdasági elemeket, hanem az avult, a korhadt irodalmat is. Valóban, írók és irodalmi művek hatalmas sokasága merült örök feledésbe Jókai halála óta. Ha egy 1914 előtti napilapot, vagy szépirodalmi kiadványsorozatot végignézünk, olyan nevekkel, olyan művekkel találkozunk, amelyeknek a fiatalabb nemzedék már hírét sem hallotta, s nekünk, öregeknek is emlékezetünk legmélyéről kell előkaparni, hogy valaha ilyen nevű írókról is hallottunk. Eltűntek a tiszavirág-életű szórakoztató író-iparosok, eltűntek a kapitalistapolgári államhatalom mesterségesen fölnevelt és támogatott hivatalos írói, akiknek művei valamikor közkönyvtáraink polcait megtöltötték, s az iskolákban kötelező olvasmányok voltak. De Jókai még él ; a történelem áradata elzúgott mellette, mint a folyam a hatalmas sziklaorom mellett — nem is úgy él, mint valami tiszteletreméltó emlék a múltból —, hanem úgy, mint a mi írónk, akinek nem ártott meg ötven év elmúlása, akinek alkotásai a szocializmus építése idején is frissek és olvasottak, akinek a mi új világot építő nemzedékünk számára is van mondanivalója. Jókai másfélszáz kötetre menő munkája talán leggazdagabb darabja irodalmunk múltból ránkmaradt örökségének — és Petőfi, Arany, Ady mellett a legélőbb része is ennek az örökségnek. Halála évfordulóját ünnepeljük most azzal, hogy megállunk néhány percre végigtekinteni ezen az örökségen s legszebb vonásait emlékezetünkben felidézni. A fiatal, alig 21 éves Jókai, a komáromi jómódú városi hivatalnok nemes fia, a már megszerzett ügyvédi oklevelet hagyta ott az írói pályáért, de e merész lépése ellenére sem mondhatni, hogy ekkor, 1845 táján, már forradalmár lett volna. De már érezte azt a lázadozást, azt a nyugtalanságot, amellyel a nagy szellemek az elkövetkezendő nagy időket ösztönszerűen előre megérzik. Ez a nyugtalan lázadozás ott lappang első, 1845—46 körül írt műveiben, bár kifejezésére még ekkor jórészt kölcsönzött írói eszközöket tud mozgósítani. Csupa olyan embereket ábrázol, akiket az osztálytársadalmak eredendő igazságtalansága, lelketlen elnyomása eltorzított, testben-lélekben elnyomorított, bujdosóvá, embergyűlölővé, gonosszá tett. Első novellájának színhelye egy csendesóceáni sziget, aztán következik az ókori Egyiptom, távoli titokzatos tengerek ; a Beszkidek elhagyott rengetege, amely Jókai számára ekkor még ugyanúgy ismeretlen volt, mint a Csendes-óceán. A korabeli magyar életet még nem nézi a realista elbeszélőkre jellemző fürkésző, élményeket és megfigyeléseket gyűjtő szemmel ; nem is sokat ismer igazán belőle, inkább csak a légkörét érzi. Anekdotaszerű víg történetben megörökít egy-egy különös alakot : a Pató Pál-szerű Sonkolyi Gergelyt, vagy Hornyicsek Vendelt, a két és félmázsás sörfőzőt. Első regényében, a Hétköznapokban, a hátborzongató rémtörténetek közé ékelve feltűnik üdítő hatás-