Alföld. Irodalmi és művészeti folyóirat 11. (1960)
1960 / 6. szám - HAGYOMÁNY - Juhász Géza: Csokonai
HAGYOMÁNY Csokonai* Csokonai alakjára másfél századig tapadtak hamis legendák. Éppen ne a népi anekdotákra gondoljunk — azok a legfantasztikusabb burokban is tartalmazzák az igazság magvát —, hanem olyan balhiedelmekre, amelyek a könyvolvasók agyában gyökereztek meg. Milyen nehéz szabadulni pl. Kazinczy 1805 március 31-i sorainak a hatásától „A Csokonai rendetlen, gondatlan, planum nélkül való, kevéssel megelégedni tudó, hiú fényt kerülő, nemes tettek, szép munkák által kijegyzett élete kinek hasonlított inkább életéhez, kinek akart életéhez inkább hasonlítani, mint a Rousseauéhoz?” Dicséretnek hangzik ez, s teljesen hihetőnek, hiszen ifjúságától kezdve csakugyan Rousseau igézetében folyt Csokonai pályája. Kazinczy nyilatkozatából árad a megértő szeretet. Csakhogy amit alátámasztani s végleg igazolni akar, amiatt fölháborodtak a debreceniek — köztük nem egy Európát járt, művelt koponya. Legfőképp azt vették zokon, hogy Kazinczy a maga Csokonai-nekrológjában „affektált és nem affektált mizantrópiát” — embergyűlöletet! — s „affektált cinizmust” emleget. Tegyük hozzá: az akkori nemesi társadalomban Kazinczy még a legmegértőbb; senki nála jobban nem ismeri a költők, az alkotó egyéniségek természetét. Ma már világos, mi történt itt. Két osztály vívta meg a harcát a Hatvan utcai fejfa fölött. Kazinczy számtalanszor tapasztalta, hogyan tette túl magát Csokonai a nemesi szokásokon. De a mi számunkra nem az a fontos — ami teljesen érthető —, hogy emiatt még a haladó Kazinczy is embergyűlölőnek, cinikusnak vélte őt. Minket az érdekel, amilyennek a saját környezete ismerte Csokonait, legfőképp a világban jártas mély lélekábrázoló: Fazekas Mihály, akiben nem lakozott sem cinizmus, sem embergyűlölet, s maga volt a megtestesült rendérzék. Fazekas Csokonait sem plánum nélkül valónak, sem cinikusnak, sem mizantrópiát affektálónak nem találta, sőt igazságérzete azt diktálta, tiltakozzék az ilyen minősítés ellen. Ne csodáljuk, hogy Kazinczy idegenkedett költőnktől, mégha eleinte becsülte is. (Sem Bacsányi, sem Martinovics magatartásával nem tudott ő megbarátkozni, sőt még Hajnóczit is, noha a legnagyobb elismeréssel emlékszik meg róla, „kevély cinizmussal” vádolja.) Minél többre értékelte Csokonai talentumát, évek folytán annál kevésbé tudta megbocsátani, hogy ■— szerinte — eltékozolta képességeit. Hiszen még a polgárságnak is csak a legjava bírta Vitézt úgy, mint van, elfogadni. Szívből rajongani a felszabadulás előtt csupán költő-író utódai tudtak érte, elsősorban a legnagyobbak. De magáénak vallja őt régóta dolgozó népünk. A mi számunkra ez az irányadó. Csokonai lehatolása a népi köztudatba nem olyan tény, amelyet könnyű volna megértenünk. Kora legműveltebb magyarja ő, s annyira polgár, hogy volt idő, amikor — jóhiszeműen — még a nemességével is kérkedett. Minden porcikájában százada embere. Mint radikális gondolkozó, a XVI— XVIII. század legnagyobb kultúrájú alföldi mezővárosában bontakozik ki. Nagyon élesen jelentkezik itt künn a városban s bent a Kollégiumban a szegények és gazdagok harca, s ott játszódik le, költőnk szeme láttára, a világi és egyházi hatalom drámai mérkőzése Domokos Lajos volt főbíró, az egyhász kurátora és Sinai Miklós szuperintendens közt. Nyilvános költői pályáját azonban szülőföldjén csak éppen elkezdi Csokonai,messze Pozsonyban, az ország fővárosában lép föl először kötetnyi terjedelmű kiadvánnyal. Teljes művésszé érése a Dunántúl megy végbe: grófi kastélyok árnyékában, gazdag nemesi kúriákon, mégha papok, szegény ! Hagyomány volt Debrecenben a költő születésnapjának megünneplése: november 17-e jelezte az Irodalmi főszezon kezdetét, végét pedig nagyjából szintén Csokonai haláldátuma: január 28. Emlékezzünk meg róla a kettő között azzal, hogy érdemes lenne fölújítani a születésnapi hagyományt.