Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 21. (1970)
1970 / 4. szám - Ablonczy László: A Debreceni Csokonai Színház 1920-1944 között
ABLONCZY LÁSZLÓ A Debreceni Csokonai Színház 1920-1944 között Heltai Jenő igazgatta a Csokonai Színházat és a Vígszínházat is. A műsorrendben nem volt semmi eltérés, mindkettőben ugyanazokat a darabokat játszották, természetesen néhány nap eltolódással. 1919 őszére nehézzé vált Heltai helyzete, mert a Tanácsköztársaság másfélhónapos időszakában komoly pénzügyi veszteségek érték, s ezenkívül a szeptemberi szezon megindultával leggyakrabban fél ház előtt játszottak a színészek. Novemberben 123%-kal kénytelen volt Heltai felemelni a színházjegyek árát, de ez sem eredményezett javulást, mert így meg a kispénzű törzsközönség egy részét vesztette el. Az elbukott világháború és forradalmak nemcsak a gazdaságitársadalmi bizonytalanságot hozták meg színésznek, direktornak, közönségnek, hanem az emberi-lelki megrendülést is. A színház ősi, eredendő funkciója vált kérdésessé, elmaradt az estéli játék közösségteremtő ereje, nem volt mód szólni a deszkákról magyar és egyetemes gondjainkról. A Városi Tanács nyíltan készülődött Heltai menesztésére. November 19-én a Színházbizottság kimondta, hogy egy ember két színházat nem igazgathat. Napirendre került a Csokonai Színház bérbeadásának kérdése is. Decemberben bekövetkezik a már előre megjósolt pénzügyi összeomlás, a színtársulat követei deputációba mennek a polgármesterhez. Hideg elutasító választ kapnak, különösen ekként nyilatkozik a majdani polgármester, a Kardossal rokon Vásáry István. A város teljesen bojkottálja Heltai mindennemű Segítségkérelmét. 1920 januárjában közzéteszik a pályázatot az igazgatói állásra, s egyszeri meghosszabbított terminus után, március 18-án nyilvánosságra hozzák, hogy Kardoss Géza, a budapesti Vígszínház tagja kapta meg a bérleti jogot. Már ekkortájt megjelennek a napilapokban aggódó hangok Kardoss igazgatását illetően, hivatkozván arra, hogy az új igazgatónak semmiféle színházvezetési gyakorlata sincs, így veszélyes vállalkozás bizonytalan időkben sorsára hagyni a Csokonai Színházat. De a sok ígéret, a szép szavak, a tekintélyes pártfogó mindenkiben reménykedést kelt. Kardoss Géza hivatalba lépésének első napjaiban kérelmet adott be a Városi Tanácshoz, amelyben a neki járó kedvezményeket sorolja fel. Öt pontban összegezte kívánságait, a fűtőanyagra, világításra, vigalmi adóra vonatkozóan, amelyeket a tanács egyelőre elutasít. De amint telik az idő, s amint sokasodnak Kardoss gondjai, úgy enged szigorából a városatyák testülete. A nemes műveltségűnek hitt debreceni polgárságra alapozott színházat akarta Kardoss Géza megvalósítani. Hamar be kellett látnia, hogy nagyon kevés emberre számíthat igazán. Debrecen cíviseinek - már akik egyáltalában igényelték a színházat - az operettek és a piros színlapos darabok kellettek. Ezért egy-egy prózai darab csak kísérője lehetett a hatalmas zenés játék, bohózat áradatnak. Kardoss meglepően korán, már 1921-ben észreveszi a debreceni polgárság igazi arculatát. A Színházi Figaró 8-as számából idézzük elkeseredett szavait: „Érdemes-e itt, éppen itt, valamit produkálni? Hiszen minden, de minden beleütközik itt a közönyösségbe vagy a rosszindulatba. Az volt mindig a legszebb álmom: összefogni a kultúra minden munkásának itt ebben a tiszta nagy magyar városban. Hiszen van itt annyi tehetség, annyi energia! Olyan kulturális életet lehetne itt teremteni, amilyen sehol sincs vidéken. Megpróbáltam nekifeszíteni a vállamat ennek a gondolatnak. És hiába volt minden. Nem lehetett. Itt csak verekedni, egymásnak menni tudnak az emberek. Egymást dehogy támogatnák, egymásnak dehogy örülnének! Ez a levegő fojtotta egy évszázaddal ezelőtt Csokonai Vitéz Mihályt. Szerencsére Ady Endre még idejében elmenekült innen. Meddig tart még itt ez a meddő marakodás, vagy legjobb esetben hideg, érzéketlen apáthia? Amíg mindenki nemcsak elvágyik, de el is megy innen?" Múltba, de előre tekintő igazságokat is rejtenek Kardoss szavai, csak éppen ő nem élt a végső konzekvenciával. Hiszen még tizenöt évig felelőse lesz a Csokonai Színháznak. Nem a végső csalódást érezzük Kardoss rezignációjából, inkább a túlzottan nagyra méretezett tervek megvalósíthatatlanságát. Egy évvel korábban, az 1920. évi 1. sz. Színházi Figaróban még feltámadást hirdet - összehangolva az egész magyar kultúrpolitikával: „Megépítem a nemzeti gondolatnak