Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 1. szám - A 150 ÉVE SZÜLETETT PETŐFIRE EMLÉKEZÜNK - Boda István: Az évforduló margójára
BODA ISTVÁN Az évforduló margójára Szinte alig merem elhinni és leírni: százötven éve született Petőfi Sándor. Másfél évszázada, amit utólag könnyű egy mondat markába is beleszorítanunk, de ha a képzelet adta lehetőségünkkel odacövekeljük magunkat az 1823-as esztendő újévi hóförgetegébe, s onnan próbáljuk az azóta eltelt idő távlatait egy szempillantásba belefogni, hát akkor már megdidergünk a vállalkozás merészségétől. Mert visszafelé nézve, a dolgok már leegyszerűsödnek. A tapasztalat varázsa és a dolgok törvénye mindent természetessé tesz. Az elmúlt időt, a megtörtént eseményeket. S ha bátorságunk hámjába is belefeszül a képzelet, percek alatt trappolhatunk végig olyan utakat, amelyekhez nemzedékek verejtéke és szívverése egyengette az alapot. S utólagos szerencsénk mindig ez. Az utakat készen találtuk, legfeljebb a kanyarokon, a kitérőkön van olykor kiegyenesíteni valónk, dehát a feladat szépsége ebben az aprólékosságban is naggyá nemesedhet. Petőfiről az irodalomtörténet valójában már mindent elmondott. Igaz, legszebben és legérvényesebben a céhbeli szeretet emelte közel a szívünkhöz s ha a töprengés mégis nap mint nap visszatapogat az eredethez, azzal az eltökéltséggel teszi, hogy a szándékot s a szeretetet menessze előre a maga nagyköveteként. Petőfiről nem tudok és nem merek másként beszélni csak azzal a tiszta melegséggel, ami akkor csordul bele a szavainkba, ha az édesekről , az anyánkról, az apánkról - beszélünk, ha arról ejtünk szót, akik a családon belül mindannyiónk szemefénye. El nem perelhető örömünk, hogy Petőfit egymás szívmelegéből adjuk egymás szívmelegébe sőt most már mindig úgy fogja körül ez az éltető dobogás, hogy szinte meg se tudjuk különböztetni: a mi szívünk ver-e, vagy már az övé muzsikál? 1. E szívdobogások közepette azonban vannak konokabb kérdések is. Nem Petőfi, hanem önmagunk számára. Mindig izgató kérdőjel például: mitől lesz egy költő, vagy így még pontosabb: egy költészet mindig élő és éltető valóság, varázsában mi pattantja a mindig eleven rügyeket, hatása miért képes újból és újból szétszivárogni a jelen hajszálcsövein, s utóélete miért vigasz a jelen számára is, ha a jövő dolgaival akarunk eleven szövetséget teremteni. Mert ahogy Illyés mondja: „Dörmögj testvér egy sor Petőfit - s köréd varázskor teremtődik", hát abban nem ez az igény munkál? A kérdőjelekre persze sokféle és különböző válasz adható. Hadd legyen ez is egy, amit én is megkísérelek. Petőfi költészetének száz egynéhány év után is ugyanolyan a frissesége és varázsa, mint amikor keletkezése idején kicsordult alkotójának indulatkelyhéből. A tinta mintha még frissen csillogna az írásjeleken, s ahogy nevének virágkanyargóját végigkövetem, szinte az az érzésem: az arc ott tündöklik felette, a homlok redőiből a mosoly vagy a harag szikrázik. S szinte még a meggyorsuló lélegzetvétel is idecsap, ha sorain futtatom a szemem. Az effajta élmény nyilvánvalóan nemcsak a mai olvasó kivételessége. Így volt ezzel a tegnapi s így lesz a holnapi meg a holnaputáni érdeklődő is, s hogy némi közhelyet is idevegyítsek: ez már így marad mindaddig, amíg a magyar nyelvből telik a költészet folytonosságára. Egyszerűbben tehát: Petőfi még a mai modern, sőt moderneskedő ízléssel is állja a versenyt s leckét is tud adni, ha arra kerül a sor. S ez annál érdekesebb, mert elég csak egy pillantást vetni, mondjuk például a kor bontakozó többi műfajára, az epikára, a drámára s mondjuk a költészetét minősítő kritikára is. Állják-e a versenyt Petőfi művészetével? Mennyi nehézkesség, milyen kicsináltság erőtleníti azokat, s hogyan süllyedtek könyvtárak mélyeire s hányszor, de hányszor a feledés homályába, miközben Petőfi mintha csak örök időre rendeltetett rakéta maradna, amelyben a kifogyhatatlan energiatartalékokat mindig az a nemzedék gyújtja be, amelyik éppen költészetének közelébe kerül.. Csak a tehetség adná ezt a különbséget? A zseni ösztöne már nyilvánvalóan rendelkezik