Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)

1973 / 1. szám - A 150 ÉVE SZÜLETETT PETŐFIRE EMLÉKEZÜNK - Pálffy István: Novemberi televízió (A Petőfi-év küszöbén)

alakít ki, várakozást kelt, tehát bizonyos ün­­nepélyességget biztosít a sorozat egyes darab­jainak még akkor is, ha azok egyébként hét­köznapi környezetben - napi hírek, riportok, rövidfilmek stb. - társaságában jelentkez­nek. Lehet, és erre több jel is utal, hogy a műsor­­szerkesztés felelősei újabban valami olyas­fajta véleményre jutottak, hogy célszerűbb, ha a sorozat­műsorok adásidejét tágabb-szű­­kebb határok között időnként és alkalman­ként megváltoztatják (példának nemcsak a Petőfi-sorozatot említhetem, hanem akár a Vidocq-ot - a legeslegnaivabb krimit, ami valaha is képernyőt látott­­, vagy a Három nyomozó naplóját!), s ezzel igyekeznek elke­rülni azt a bizonyos uniformizáltságot, amely­től állítólag irtózik a néző. „Állítólag" - mondom, mert az én kis rögtönzött közvéle­mény-kutatásaim tanúságai szerint ennek épp az ellenkezője az igaz. „Jól néznék ki, ha a délutáni mozielőadás egyszer háromnegyed hatkor, másszor meg félhétkor kezdődne!" - mondta egy ismerősöm, akivel elbeszélget­tem az állandó műsoridők kérdéséről, egy másik meg ezt mondta: „A színházban is min­dig hétkor kezdődik az előadás, s attól még nem lesz unalmas a darab!" A néző nem bor­­zong az állandó időponttól, sőt igényli a rendszeresen visszatérő adásidő nyújtotta ün­nepélyes ráhangoltságot. Az a véleményem tehát, hogy itt kissé helytelenül jártak el az elmélet-kovácsokra hallgató műsorszerkesz­tők, s ha nem is követtek el túlságosan nagy hibát, mulasztást, bizonyos értelemben még­iscsak csorbították a Petőfi-évet köszöntő műsor­sorozat pszichológiai hatásfokát. Sejtvén, hogy miként vélekednek a műsor­­szerkesztők a közvetítési időpontok kérdésé­ben, már előre némi aggodalommal lestem, hogy vajon találnak-e állandó időpontot a négyrészes dokumentum­filmnek, a „Keres­sük Petőfit" c. sorozatnak. Hát nem találtak! Az első rész lement november 30-án, csütör­tökön este nyolc órakor, a második részre a következő szerdán fél tízkor került sor. Mi­ért? Az egyik héten a fő műsoridő, csütörtök nyolc óra, megilleti a műsort, amely jó há­romnegyed órával későbbre szorítja a fran­cia krimit, hát akkor miért nem teheti ugyan­ezt a következő héten a művészi színvonal dolgában aligha értékesebb jugoszláv hábo­rús kalandfilmmel? Miért? A lapzárta olykor kegyetlenül meg tudja tré­fálni a kritikust: elindul egy sorozat, s ha a kritikus nincs abban a szerencsés helyzet­ben, hogy a házivetítőben egy szuszra végig­nézze a művet, akkor könnyen előfordulhat - amint az a jelen esetben is megtörtént -, hogy a részből kell az egészre következtetnie, két részlet alapján kell véleményt formálnia, ha nem is végső szót szólnia az egészről. Épp ezért valahogy nehézkesen, óvatosan tapoga­tózva fogalmazódik a gondolat, az ítélet, ami­vel talán majd arra is választ lehet adnom önmagamnak, hogy vajon mi okozhatta a Pe­­tőfi-riportfilm időcsúszását, milyen meggon­dolás „száműzhette" a műsort a csütörtöki főidőről szerdai - ha nem is épp „holtidőbe", de mindenképp alacsonyabb nézőszámot ígé­rő időpontra. Amikor Bihari Sándor, a műsor szerkesztője a Rádió és Televízióújságban a riportfilm-so­­rozat céljáról és a forgatási napokon szerzett tapasztalatok tanulságáról írt, minden egy­értelműnek tűnt: nyugtalan szándékú mű­vészek - Berek Kati, Zolnay Pál (rendező), Várszegi Károly (operatőr) - nekivágnak az országnak, hogy megkeressék benne Petőfi Sándort, hogy felfedezzék, hol, hogyan él a népben, meg egyáltalában, hogy él-e. Úgy hiszem, sok kilométernyi filmszalagot hasz­náltak fel az alkotók, mire kialakult - vagy kezdett kialakulni - a felismerés, az, hogy a Petőfi-kép - Bihari Sándor szavaival: „de­reng, fel-felvillan — hol határozottabb, hol ködösebb arcvonásokkal", amiből egy nagy­szabású emlékező esztendő küszöbén készen kínálkozik a következtetés, az nevezetesen, hogy - megint Biharit idézve - „jobban kell ismernünk és értenünk Petőfit, és igazabban, mint eddig." Ami a szándék és a szóban így megfogalma­zott tanulság között van, az tulajdonképpen a „Keressük Petőfit" riportfilm-sorozat. A riportfilm, a dokumentumfilm önmagában is különös műfaj: felesleges itt a kommentár, a magyarázat, itt minden filmkocka, minden hang, minden zörej önmagában vall, hitele­sen és félreérthetetlenül. Mérhetetlen a jó riportfilmben villódzó intellektuális izgalom, óriási lehet a nézőben keltett reakciók hőfo­ka, hiszen a riport- vagy dokumentumfilm - divatos szóval élve - valósággal „sokkolja" a nézőt, s rögtön állásfoglalásra, az igen-nem kimondására, áttételekben, hosszabb távon, gondolkodásra, töprengésre készteti. Mind­ezekkel a tulajdonságokkal messzemenően rendelkezik a Petőfi riportfilm. Vitatkozhat­nánk azon, hogy Berek Kati kifejezetten esz­­köztelen versmondása, meg egészében véve keresetlenül „amatőr riporteri" tevékenység

Next