Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 24. (1973)
1973 / 1. szám - A 150 ÉVE SZÜLETETT PETŐFIRE EMLÉKEZÜNK - Pálffy István: Novemberi televízió (A Petőfi-év küszöbén)
alakít ki, várakozást kelt, tehát bizonyos ünnepélyességget biztosít a sorozat egyes darabjainak még akkor is, ha azok egyébként hétköznapi környezetben - napi hírek, riportok, rövidfilmek stb. - társaságában jelentkeznek. Lehet, és erre több jel is utal, hogy a műsorszerkesztés felelősei újabban valami olyasfajta véleményre jutottak, hogy célszerűbb, ha a sorozatműsorok adásidejét tágabb-szűkebb határok között időnként és alkalmanként megváltoztatják (példának nemcsak a Petőfi-sorozatot említhetem, hanem akár a Vidocq-ot - a legeslegnaivabb krimit, ami valaha is képernyőt látott, vagy a Három nyomozó naplóját!), s ezzel igyekeznek elkerülni azt a bizonyos uniformizáltságot, amelytől állítólag irtózik a néző. „Állítólag" - mondom, mert az én kis rögtönzött közvélemény-kutatásaim tanúságai szerint ennek épp az ellenkezője az igaz. „Jól néznék ki, ha a délutáni mozielőadás egyszer háromnegyed hatkor, másszor meg félhétkor kezdődne!" - mondta egy ismerősöm, akivel elbeszélgettem az állandó műsoridők kérdéséről, egy másik meg ezt mondta: „A színházban is mindig hétkor kezdődik az előadás, s attól még nem lesz unalmas a darab!" A néző nem borzong az állandó időponttól, sőt igényli a rendszeresen visszatérő adásidő nyújtotta ünnepélyes ráhangoltságot. Az a véleményem tehát, hogy itt kissé helytelenül jártak el az elmélet-kovácsokra hallgató műsorszerkesztők, s ha nem is követtek el túlságosan nagy hibát, mulasztást, bizonyos értelemben mégiscsak csorbították a Petőfi-évet köszöntő műsorsorozat pszichológiai hatásfokát. Sejtvén, hogy miként vélekednek a műsorszerkesztők a közvetítési időpontok kérdésében, már előre némi aggodalommal lestem, hogy vajon találnak-e állandó időpontot a négyrészes dokumentumfilmnek, a „Keressük Petőfit" c. sorozatnak. Hát nem találtak! Az első rész lement november 30-án, csütörtökön este nyolc órakor, a második részre a következő szerdán fél tízkor került sor. Miért? Az egyik héten a fő műsoridő, csütörtök nyolc óra, megilleti a műsort, amely jó háromnegyed órával későbbre szorítja a francia krimit, hát akkor miért nem teheti ugyanezt a következő héten a művészi színvonal dolgában aligha értékesebb jugoszláv háborús kalandfilmmel? Miért? A lapzárta olykor kegyetlenül meg tudja tréfálni a kritikust: elindul egy sorozat, s ha a kritikus nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a házivetítőben egy szuszra végignézze a művet, akkor könnyen előfordulhat - amint az a jelen esetben is megtörtént -, hogy a részből kell az egészre következtetnie, két részlet alapján kell véleményt formálnia, ha nem is végső szót szólnia az egészről. Épp ezért valahogy nehézkesen, óvatosan tapogatózva fogalmazódik a gondolat, az ítélet, amivel talán majd arra is választ lehet adnom önmagamnak, hogy vajon mi okozhatta a Petőfi-riportfilm időcsúszását, milyen meggondolás „száműzhette" a műsort a csütörtöki főidőről szerdai - ha nem is épp „holtidőbe", de mindenképp alacsonyabb nézőszámot ígérő időpontra. Amikor Bihari Sándor, a műsor szerkesztője a Rádió és Televízióújságban a riportfilm-sorozat céljáról és a forgatási napokon szerzett tapasztalatok tanulságáról írt, minden egyértelműnek tűnt: nyugtalan szándékú művészek - Berek Kati, Zolnay Pál (rendező), Várszegi Károly (operatőr) - nekivágnak az országnak, hogy megkeressék benne Petőfi Sándort, hogy felfedezzék, hol, hogyan él a népben, meg egyáltalában, hogy él-e. Úgy hiszem, sok kilométernyi filmszalagot használtak fel az alkotók, mire kialakult - vagy kezdett kialakulni - a felismerés, az, hogy a Petőfi-kép - Bihari Sándor szavaival: „dereng, fel-felvillan — hol határozottabb, hol ködösebb arcvonásokkal", amiből egy nagyszabású emlékező esztendő küszöbén készen kínálkozik a következtetés, az nevezetesen, hogy - megint Biharit idézve - „jobban kell ismernünk és értenünk Petőfit, és igazabban, mint eddig." Ami a szándék és a szóban így megfogalmazott tanulság között van, az tulajdonképpen a „Keressük Petőfit" riportfilm-sorozat. A riportfilm, a dokumentumfilm önmagában is különös műfaj: felesleges itt a kommentár, a magyarázat, itt minden filmkocka, minden hang, minden zörej önmagában vall, hitelesen és félreérthetetlenül. Mérhetetlen a jó riportfilmben villódzó intellektuális izgalom, óriási lehet a nézőben keltett reakciók hőfoka, hiszen a riport- vagy dokumentumfilm - divatos szóval élve - valósággal „sokkolja" a nézőt, s rögtön állásfoglalásra, az igen-nem kimondására, áttételekben, hosszabb távon, gondolkodásra, töprengésre készteti. Mindezekkel a tulajdonságokkal messzemenően rendelkezik a Petőfi riportfilm. Vitatkozhatnánk azon, hogy Berek Kati kifejezetten eszköztelen versmondása, meg egészében véve keresetlenül „amatőr riporteri" tevékenység