Alföld. Irodalmi és művelődési folyóirat 25. (1974)

1974 / 8. szám - Várkonyi Anikó: Petőfi Sándor (vers)

Petőfi Sándor Míg én itt fiat fürösztök, piros és meleg, fickándó forradalmat, s javítgatom az utókor közepes hétköznapjait, a költők most mind verset írnak abból az alkalomból, hogy éppen százötven éve Hrúz Mária szolgálólánytól megszülettél. Vonaglanak és vér­zenek, sikongnak, haldokolnak nemzeti folklór-gyász barokk eksztázisában. Hajbakapnak, jobban melyikük szeret, halálodról papolnak bufló-komédiában. Hallod-e, ki voltál a Tett, tétlenek vakogását? Ki voltál a képzelet, látod-e parányi fantáziák maguk­ emésztő látományát? (Én úgy szeretlek. Szeretem ezt az erős kezem közt rúgkapáló ellen­életet, az elmosódó ifjúság mögött kirajzolódó arcélek aszkézisét, a gyanútlan szívű élhetetleneket, mezsgyemozdítókat, isten szárnyas, sokszirmú virágát, a csöndet. Nap. Gyümölcs. Tenger. Zene: az idő hullámhegyén kibomlott Pillanat Paradicsomkertje. Madarak. Szerelem világrengése. A magány újra megtalált sivatag­ kapuja. Fény, fény, fény, vakító, föl nem derített tartomány, a halogatott feltámadásé. Világ­őrző égitestek hűsége. Mindent­ belátás. Némaság. Metrum. Szótlan jövésmenés. A nagy idő pillantásai. Szóló milliárd. Fújja süketen egyetlen szólamát. Az elhallgatás a végtelenné mélyülő szünet, az Átrendeződés diszkrét pillanata, szívünk kicsinyes félelme, hótiszta áhítata fogja fel csupán - míg a Mű zeng szüntelen tovább - a nagy összhangzatot, e monomán polifóniát. Méhek nyüzsgése. Harmónia. Szétrebben rögtön, hogy rávetül az értelem vaksi tekintete. S ott rajzik már vidám gomolyban a zord Rend mögött. Ez a kietlen, derűs pusztaság kérlelhetetlen holt édesanyám, hazám, hol bűneim is mind jóvátehetetlen ragyognak. Azért oly meghitt, otthonos. Bizony régóta baktatunk. Kis ösvényünk is visszavonhatatlan jön velünk. Ördögködik a csillagom. Előrefut, botlik, felfedez. Kioltja tollamat. Felkapja a födőket, hol éltől sírva, hasztalan, időm.

Next